A Vastum Inward To Gethsemane című vadonatúj albumával ugyanaz a gondom, mind valamennyi elődjével: akármennyit hallgatom őket, nem képesek átlépni azt a határt, amelyen belül az igazán jó és hosszabb távon is megtapadni képes lemezek tartózkodnak. Megjegyzem, death metal-csapat rengeteg van ilyen, akár az egyenesebb vonalú, akár a komplexebb irányból. Ez a műfaj a riffekről szól, ezredszerre is kimondhatjuk, hogy minden ezen áll vagy bukik. A Vastum nem bukik meg, nem erről van szó, de a folyamatos gitárfacsarásnak nem mindig egyenletes színvonalúak az eredményei. Vagyis hallunk sok szürke témát, de majdnem minden dalban felbukkan egy-két erősebb megoldás, akár kvázi-dallamok formájában is, vagy éppen váltások alakjában. Dalonként 15-20 riff megléte esetén lehetne ennél több is.

A Vastum nem egy favágó death-csapat, de nem is tartoznak az ultrakomplex hanghalmozók közé. Valahol a kettő között foglalnak helyet, vagyis a mogorván, súlyosan megdörrenő riffelés mentén egy-egy atmoszferikusabb dallamot is eleresztenek a gitárosok. A legismertebb tag valószínűleg Leila Abdul-Rauf, akinek nagyon szép ambient-szólólemezei is vannak. Itt kevésbé nőies énjét sugározza, vagy akár el is temeti: hörög, bömböl, amellett, hogy ő az egyik riffgyáros. Daniel Butlerrel együtt néha érdekes hörgésképleteket mutatnak be (Vomitous). Egyébként a záró Corpus Fractum közepén a hörgés mellett fátyolos női háttérdallamok is megfigyelhetők afféle hangulati betét gyanánt. Nem stílusgyakorlatként tekint tehát a death metalra a Vastum, amire az olykor felbukkanó váratlan dallamok emlékeztetnek.

Ha nagyobb lenne az emlékezetesebb riffek száma, a pontszám is magasabbra hágott volna.