Néhány hónapja még nem ismertem ezt az olasz likantrofil thrash ötöst. Valamivel több mint egy tucat éve léteznek. Némi csapongás után a lemezkiadók világában, két teljes album és két EP megjelentetése után a nyáron szerződtek az Xtreem Musichoz és hozzá is láttak az új anyaghoz. Erről kaptam néhány fülest, lehet nem véletlenül. A Főnök (Dave Rotten tk. Avulsed-torok és az Xtreem Music tulajdonosa) Holycide nevű thrash metal projektjének új középlemezén pont az az arc dolgozott, aki közben az urali farkasok lemezét vette fel. Lehet ez sem véletlen. Miért lenne? Itt szúrnám közbe, hogy a Holycide-dal nagyon határozott orosz agresszió-ellenes koncept EP készült, amibe még egy D.R.I. feldolgozást is beleszőttek, a frontjára meg egy levágott Putyin-fej került. Merész!
Az Ural nyolc új nótájával kapcsolatban kicsit ambivalensek az érzéseim. Amit csinálnak, az már nem is merész, hanem már-már meredek. Amolyan „középhaladó“ thrash, alapvetően Exodus-bázisú öböl-cucc, amiben ugyanúgy megtalálható mondjuk a Nuclear Assault crossoveres megközelítése, mint például a Flotsam-ra vagy a Voidod-ra jellemző „nem szabványos“, nem hétköznapi technikai megoldások. Ez nem hangzik rosszul – és jól is csinálják ezt a dolgot. Dalszinten jellemző a masszivitás, a szerkezetek viszont nem láthatók át és nehezen érthetők, de módszertanilag elfogadhatók. Hála Istennek a mjúzik dizájn nincs digósan túltolva, szóval jár a pont, de valahogy mégsem talált bennem erős fogást ez a lemez.
A nóták kifejtősek, tartalmasak, az átlag öt percükkel nem túl hosszúak, viszont ezekbe az átlag öt percekbe annyi riffet, váltást meg rizsát tolnak bele, hogy meg-megrogyó térdekkel viszi már a dal és ezzel az anti-monotonitással pont nem azt érik el, hogy feszült érdeklődéssel kövessem a zenei történéseket. A csaknem 7 perces Carousel of Hell alatt a fonál hopp! – bizony elszaladt és már hiába kapkodtam a fejem, nem is leltem sehol. A jóval rövidebb Blood Red Sand sem egy direkt nóta, viszont úgy épül fel, hogy nem tolja arcba azonnal a teljes technikát, hagy időt felfogni. Hasonló módon működik a Fall ot the One World, de kicsit integritáshiányos, mintha a szóló meg a refrénalap a rajta levő énektémával külön-külön nóta lenne. A levezető instru-akusztik 66.6 FM egyrészt Sepu utánérzés, másrészt felesleges. A Heritage viszont a magamfajta nyolcbites thrasher számára is értelmezhető tétel, az Uncanny Water pedig ugyanaz osztva gyök kettővel: az album punkrockere. Kicsit kilógnak a mezőnyből, de ezek adták igazán.
Nem vagyok ellensége a gondolatokat ébresztő zenéknek, de amikor egyszerre annyi a szándék meg a cél, hogy nem tudom valós időben feldolgozni, az inkább frusztrál, mint kikapcsol. Hetesről indítottam, a szórakoztató értéke ennyi, a becsületes iparosmunka kilencet ér, átlagoltam.
