A Magyarországra szinte már hazajáró Udo Dirkschneidert és zenekarát megközelítőleges félház fogadta a Barba nagyobbik sátrában – ez voltaképpen nem rossz teljesítmény a mostani gazdasági viszonyok és az őszi koncertdömping közepette. Előttük a francia Existance kvartettjére hárult a bemelegítés feladata, amit egész korrekt módon sikerült abszolválniuk. Kiállásra kb. egy fiatal Running Wild volt a négy srác, és bár zeneileg semmi olyat nem hallhattunk tőlük, amit a nyolcvanas évek – jobbára germán és brit – csapatai ki ne találtak volna, előadásmódjuk lendületességével mégis sokakat maguk mellé állítottak. Vehemenciájukat illetően nekem a svéd Steelwing jutott róluk az eszembe, ők nyomultak annak idején ekkora elánnal a Tornillóval visszatérő Accept nyitóbandájaként. A brigád egyébként négy albumon van eddig túl, és az itt látottak alapján azt kell mondjam, a francia tradmetalos színtéren túl simán van olyan mértékű létjogosultságuk a nemzetközi szcénában is, mint teszem azt a honfitárs Nightmare-nek vagy Lonewolfnak.
Udo papa mögött az utóbbi években fokozatosan szinte az egész csapat lecserélődött és egyben megfiatalodott, a legnagyobb dobást azonban mégis a régi acceptes harcostárs Peter Baltes leigazolásával követte el. A hivatalos verzió szerint ugyan csak ideiglenes beugrásról van szó, azonban csodálkoznék rajta, ha az Accept soraiban dalszerzőként is figyelemreméltót alkotó Peter nem horgonyozna le végül Herr Smirgli zenekarában. A kémia szemlátomást nagyon megvan a két veterán között, és úgy egészében is egészséges és jókedvű brigád benyomását keltette az UDO ezen az estén. Mondom ezt annak ellenére, hogy a setlist pl. nem kimondottan az én szájam íze szerint lett összeállítva, a definitív első négy album szinte teljes hanyagolását például nehéz szívvel vettem tudomásul (csak Animal House meg Go Back To Hell volt a debütről, és ennyi). Az Accept dalokat ezzel szemben szerintem a kelleténél jobban túltolták – hat nótát nyomtak el az ős-formációtól, ami a huszonkettőből alapból talán még nem is lett volna sok, ha ezek mindegyike nem olyan szerzemény, amit már milliószor játszottak el ők is és a jelenlegi Accept is. UDO-fronton a pálmát egyébként messze az aktuális Game Over vitte el öt tétellel, a többi megidézett korongról csak egy-egy darab kapott helyet a setlistben (kivéve ugye az Animal House említett két dalát). Ha van UDO-nóta, amivel engem vallatni lehetne, az a monotonul menetelős (és szerintem nagyon unalmas) Man And Machine – ezt sajnos most sem öleltem keblemre, mint ahogy a Rose In The Desertnél is vannak jobb lírai dalai az öregnek. Az Independence Day, a 24/7, a Never Cross My Way és a Blind Eyes ellenben tök jól estek, és nyilván a friss dalok is hasítottak, pláne hogy ezeket elcsépelni sem volt még idő szerencsére.
Ami az összbenyomást illeti, a hangzás kellőképpen ütős és erőteljes volt, a csapat pedig a szokásos németes precizitással hegesztette a fémet, úgyhogy komolyan igazából a fentiek ellenére sem érheti szó a ház elejét – a setlist összeállítása inkább csak az én személyes problémám. A többi turnéállomáshoz képest amúgy valamiért itt két (Accept-) nótával többet játszott a csapat, úgyhogy ezzel nagyjából meg is volt a két óra, ami voltaképpen teljesen korrekt és becsületes teljesítmény. Nekem személy szerint vannak ennél maradandóbb UDO koncertélményeim, de tényszerűen nézve a dolgot ettől ez még egy teljesen okés este volt így, ebben a formában. Kíváncsi leszek, Baltes tényleg marad-e a fedélzeten, és ha igen, vele vajon majd milyen (mennyire acceptes) albumot készítenek. Meglátjuk.
