Kiadó: Century Media Records / Írta: Schmidt Péter / Értékelés: 7
A death metal vonalról indult svéd Tribulation zenéjének folyamatos alakulása, finomodása egészen plasztikus módon követhető nyomon a zenekari logó változásainak megfigyelésével. Ahogy az idő múlásával a muzsika egyre dallamosabb és dalközpontúbb lett, úgy vált a kezdetben még keszekusza logó is mind könnyebben dekódolhatóvá, olvashatóvá. Egyfajta letisztulási trend tehát mind zenei, mind vizuális szempontból régóta megfigyelhető náluk, azonban az új lemezzel még ennek ismeretében is alaposan sikerült meglepniük. És rögtön meg is kell mondanom, hogy sajnos nem a legjobb értelemben.
Eddig nagyjából bármelyik Tribulation lemezbe is hallgattunk bele, tetten érhettünk egyfajta sajátosan tekergőzős-folyondáros, szövevényes harmóniavilágot, és egy ezzel kéz a kézben járó temetői atmoszférát. Jó okunk van feltételezni, hogy e hangokból szőtt ragadós-nyúlós pókhálónak a darabokra foszlása – sőt, szinte teljes felszívódása – nagyban köthető egy jelentős személyi változáshoz, jelesül a gitáros Jonathan Hultén távozásához. Ugyan a tavalyi Hamartia EP már a helyére érkezett Joseph Tholl-lal (Tyrann, VOJD, ex-Black Trip) készült, és az is egy direktebb irányba mutatott, az új albumhoz még ahhoz képest is három fokozattal lecsupaszítottabb dalokat írtak.
Ezzel párhuzamosan a dallamos énektémák jócskán többen vannak, mint bármikor korábban – a végeredmény pedig egy olyan gótos dark rock anyag lett, ami hangulatát és zenéjét tekintve alapvetően nagyon is rendben van, azonban a Tribulation eddigi jellegzetes védjegyeit csak néhány ponton villantja meg. A lightosabban fogalmazó Moonspellhez vagy a Grave Pleasureshöz több közük van az új nótáknak, mint teszem azt a The Children Of The Night vagy a Down Below libabőrös-dermesztő világához.
Meglehetősen nagyot váltott tehát a zenekar, ugyanakkor ezt nem sikerült olyan nívón levezényelniük, mint ahogy azt mondjuk a Paradise Lost tette a Draconian Times után a One Seconddel. Összességében ezzel együtt sem rossz a Sub Rosa, ezt nem mondanám, van itt jó néhány hangulatos szerzemény, szerethető lemez ez is – csak éppen az egyediségüket adó, finomságokkal teli szövevényes dallamvilág java veszett el menet közben. Ugyanakkor legyünk igazságosak: a lassan magába szippantó, delejes Hungry Waters (aminek felvezetése akár a legutóbbi The Cult lemezen is elfért volna), és az azt követő tempós Drink The Love Of God például kimondottan klassz dalok, mint ahogy az alapverziót záró Poison Pages is több szimpla stílusgyakorlatnál.
Érdemes tehát meghallgatni a lemezt, mert vannak jócskán értékei – ugyanakkor a korábbi sejtelmes-borzongató mágiát itt ne nagyon keresd, azt Hultén bizony magával vitte. Hét pont, hosszas fejvakarást követően.
(Az albumot pontoztuk és véleményeztük a novemberi Hangpróbán. Olvasd el a digitális kiadásban!)
