Hatodik nagylemezét jelentette meg november elsején a death metal színtérről indult, majd egyre inkább a gothic és dark rock irányába elmozduló Tribulation. A Sub Rosa in Aeternum ráadásul az első teljes játékidejű albuma a svéd zenekarnak, amit már a korábbi gitárosuk Jonathan Hultén távozása után készítettek. Mindez elegendő okot szolgáltatott arra, hogy a mára a Tribulation fő dalszerzőjévé előlépett Adam Zaarst kifaggassuk a csapat körüli aktualitásokról.

(Szöveg: Gyuricza Ferenc / Gyuricza Tamás Marcell  · Fotó: Damon Zurawski)

A november elsején megjelent Sub Rosa In Aeternum album már egyértelműen a dark rock műfajához sorolandó. Egy olyan hangulatos és melankolikus album lett, amilyennel szerintem eddig még soha nem jelentkeztetek. Te is így látod?

„Talán igen, de szerintem mindig is nagyon hangulatos és melankolikus zenét játszottunk, bár sosem volt célom, hogy összehasonlítsam az albumainkat. Abban abszolút igazad van, hogy ez már egyértelműen dark rock album, legalábbis nagyon sok olyan dal található rajta, amire bátran ráaggatható ez a jelző. Mi mindig is vonzódtunk ehhez a hangulathoz, szóval nem most találtuk ki, hogy dark rockot fogunk játszani, ez mindig is benne volt a dalainkban.”

A Tribulation zenéje albumról albumra változott. Amit ma hallunk tőletek, az már az út vége?

„Nem hiszem. Jelenleg azt érzem, mintha csak kapargatnánk a felszínt. Az új album nagyon sok lehetőséget nyitott meg előttünk. Nem hiszem, hogy a következő albumon drasztikusan eltérünk majd ettől a zenei világtól, de biztosan nem lesz még egy ugyanolyan albumunk, mint a Sub Rosa in Aeternum.

Amikor a The Children Of The Night albummal kezdtétek a death metal színteret elhagyni, akkor már azt is tudtátok, hogy ebbe az irányba fogtok továbblépni?

„Akkor még nem. Amikor a The Children of the Night albumunk dalait írtuk, még csak azt tudtuk, hogy mást akarunk, mint előtte. Szerintem addigra untuk már azt a tiszta death metal stílust, és egyáltalán nem vágytunk arra, hogy újra és újra elkészítsük ugyanazt az albumot.”

Az új albumon a Saturn Coming Down és a Time & The Vivid One dalok énekét leszámítva szinte egyáltalán nincs death metalra emlékeztető elem. Ez azt jelenti, hogy teljesen fel is számoltatok azzal a stílussal?

„Talán, de ezt még sosem mondta ki egyikünk sem, és nem is gondoltam rá így eddig. Ez egy nagyon jó kérdés, talán azt tudnám válaszolni rá, hogy ha death nem is, de black metal hatás biztosan lesz még a dalainkban, hiszen mostanában sok black metalt hallgatok, s azokból tudok ötleteket meríteni. Engem mindig befolyásol, amit éppen hallgatok. Elég sokféle zene fordul meg a lejátszómban, s mind hatással is van rám, de a Tribulation zenéje mégsem a tiszta leképeződése annak, amit éppen hallgatunk. Ez ugyanis nem így működik. Azáltal, amit hallgatsz, kapsz egy impulzust, ami elindít benned egy folyamatot. Dalszerzőként tehát ezek az impulzusok lesznek hatással rád, s nem közvetlenül az a zene, ami éppen szól a lejátszódban. Ha így lenne, akkor Iron Maiden vagy Morbid Angel utánérzésű dalokat írnék, hiszen őket is nagyon sokat hallgatom.”

A zenén kívül más művészetek is hatnak rád?

„Természetesen. Mindenre nyitott vagyok, a művészfilmekre éppúgy, mint a képzőművészetre.”

Emiatt hivatkozik a kiadótok az albumról szóló leírásában a brit gótikán túl az art deco, mint iparművészeti irányzat gazdagságára és az olasz filmek pszichológiai horrorjára?

„Nem, a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz. Valójában ez egy érdekes sztori, s ezt a meghatározást nem is mi találtuk ki, hanem egy közismert amerikai író, Chriss Dick. Ő volt az, aki ez megfogalmazta a zenénk kapcsán, a kiadónk pedig beleszeretett ebbe a leírásba. Valójában nekünk is tetszik, hiszen teljesen igaz ránk ez a meghatározás, ezért nem volt ellenünkre, hogy a kiadó így írja körül az új album lényegét.” 

A Tribulation művészetében a zene vagy a szöveg fontosabb számodra?

„Egyértelműen a zene a fontosabb. A szöveg lehet rossz, őszintén szólva néha az is, de a zenénknek mindig jónak kell lennie. Amikor nekikezdünk egy új dal megírásának, mindig a zene készül el előbb, mert az sokkal fontosabb számunkra.”

„Egyértelműen a zene a fontosabb. A szöveg lehet rossz, őszintén szólva néha az is, de a zenénknek mindig jónak kell lennie.”

Az albumon szereplő dalok közül a Drink The Love Of Godnak elkészült a svéd nyelvű változata is, az I Takt Med Otiden. Ezzel mi a szándékotok?

„Nos, ennek elég érdekes története van. Magát a kifejezést, szerettem volna felhasználni egy dalhoz. Tudod, ez egy svéd mondás, ami nagyjából annyit tesz, hogy lépésben a korral, de a nyelvünkön sokkal értelmesebben hangzik, mint angolra lefordítva. Azt terveztem, hogy nemcsak a dal címe lesz ez, de a kórust is svéd nyelven adtuk volna elő. Ki is próbáltuk így, de az angol verzék mellett nem hangzott túl jól, ezért arról a megoldásról lemondtunk, ugyanakkor elkészítettük a teljes dal svéd nyelvű változatát, ami bónuszként lesz majd hallható a limitált kiadású vinyl, valamint a mediabook CD-változatokon.”

Abban volt szándékos időzítés, hogy Mindenszentek napján, azaz november elsején jelent meg az album? 

„Egyáltalán nem így terveztük, és nem is döntöttünk róla még az album elkészültét megelőzően, ezért most inkább azt mondanám, hogy a szerencsés egybeesés eredményezte. Amikor már tudtuk, hogy mikorra készülünk el az albummal, s a kiadó is látta, hogy körülbelül melyik időszakra tudja beütemezni a megjelenést, akkor vetette fel valaki, hogy akár lehetne Mindenszentek napja is a dátum. Mi csupán egy lehetőséget kaptunk rá, és mivel jó ötletnek tűnt, elfogadtuk.”

Ezen az albumon már dalszerzőként is szerepet kapott az új gitáros, Joseph Tholl. Mennyi szerepe volt neki abban, hogy a Tribulation zenéje mára ebbe az irányba fordult?

„Elég jelentős szerepet játszott benne, hiszen négy dalt is ő írt az albumra. Ezek közül kettő, a Reaping Song és a Hungry Waters egészen új megközelítést hoztak a Tribulation eddigi zenei világához képest. Ugyanakkor az is tény, hogy a már kialakult stílusunkhoz is jól tudott alkalmazkodni, a Time & The Vivid Ore, ami egy tipikus Tribulation-dal, szintén az ő szerzeménye. Joseph nagyszerű zenész, aki képes arra, hogy együttműködjön másokkal. Tud abban a stílusban dalt írni, ami egészen közel áll hozzánk, és tud olyat is, ami egy új irányba vezet minket.”

A Sub Rosa In Aeternum előtt kiadott Hamartia EP-vel mi volt a szándékotok?

„Nos, nem egyszerű erre választ adni. Leginkább talán úgy tudnám a helyzetet érzékeltetni, hogy még nem álltunk készen egy teljes új album megírására. Úgy éreztük, hogy túl közel voltunk még az előző albumunkhoz, de azt is jelezni akartuk a rajongóink felé, hogy az előző gitárosunk, Jonathan Hultén távozása után is itt vagyunk, dolgozunk tovább, írjuk az új dalokat. Ráadásul mindez még a pandémia idején történt, ami szintén nem segített a helyzeten.

A lényeg, új albumot nem akartunk még kiadni, de valami életjelet szerettünk mégis volna mutatni magunkról. Erre volt tökéletes megoldás ez az EP, ami ahhoz is hozzásegített bennünket, hogy felmérjük, működőképes-e ez az új felállás. Bár Josephet ismertük már korábbról is, de előtte még sohasem dolgoztunk együtt, ezért mindenki számára újdonságot jelentett ez a helyzet.”

Amikor ez az interjú készül, éppen előtte álltok az Opethtel közös amerikai turnénak. Európával mi a helyzet?

„Észak-Amerika után mindenképpen Európa következik, de már csak a jövő esztendőben. Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy mikor, mivel még nincsenek meg a turnédátumok, de abban biztosak lehettek, hogy mindenképpen jövünk.”

A Tribulation művészetének átéléséhez nagyon fontos, hogy a közönség befogadja a dalaitok üzenetét. Szerintem erre a klubkoncertek az igazán alkalmasak, de működik ez olyankor is, amikor nagyobb csarnokokban léptek fel, például a Ghost előzenekaraként, ahol nemcsak a saját rajongóitok vannak jelen?

„Igen, szerintem olyankor is meg tudjuk csinálni. Ez csak a saját szubjektív véleményem, de én úgy gondolom, az eddigi legjobb koncertünket éppen a Ghost előzenekaraként adtuk, tavaly szeptemberben Mexikóvárosban. Mintegy 27 ezer ember volt jelen, és mindannyian képesek voltak arra, hogy átadják magukat a zenének. Nem tudom, mi történt ott, de nagyon el tudtuk csípni a figyelmüket. A mexikói közönség egyébként is teljesen más, mint az európai, sokkal inkább az érzelmeik irányítják őket. Amúgy ennél nagyobb koncertjeink is voltak már, azok is nagyon jól sikerültek, talán jobban is, mint egyes klubkoncertek.” 

–

(Az interjú eredetileg a novemberi digitális különszámban jelent meg.)