Akárhogy is legyen a Városligettel, a Magyar Zene Háza egészen különleges hely, sajátos atmoszférával. A stilizált lombmennyezet eleve remekül illik a Thy Catafalque-hoz, s valóban varázslatos koncert volt ez.
Ami az előzenekart illeti, hallottam, hogy az Ottone Pesante a ’21-es Fekete Zajon hatalmas bulit csinált. El is hiszem, hogy abban a közegben, a mátrai éjszakában remekül működhetett ez az őrült olasz trió, melyben ketten rézfúvóst fújnak, a harmadik meg eszelős ritmusokat üt. Zenéjükben a doomtól a thrashen át a blackig van sokféle metal elem meg téma, de a hangzás akkor is rezesbandát idéz, ha amúgy a tagok (főleg a hosszú hajú srác) dühös fejjel fújják és zúznak. Két dalban némi éneksampler is felbukkant (világzenés női ill. blackes károgás), és kétségkívül egyedi volt a produkció. De adott állapotomban hosszabb távon inkább fárasztott, pedig olyat is ritkán látni, hogy a dobos leszedi az egyik cint, és lemegy vele a közönség közé hangtálazni.
Amikor először beléptem a koncertterembe, úgy éreztem, nagyon széles a színpadhoz mérten, de amúgy kisebb, mint az Akvárium, ahol ugye kétszer is teltházat csinált a Thy Catafalque. Nem tudom, valójában mennyien voltunk, de a jegyek egy nap alatt fogytak el, mégis élhetőbb volt a népsűrűség, mint a legtöbb egyéb TC koncerten.
Volt némi különbség hanzásban is: bár kb. mindenhol jól szóltak, de itt, talán a hely miatt is, kicsit kevésbé volt metalos a megszólalás, legalábbis bal elöl, ahol álltam. Ami nem jelenti azt, hogy nem voltak black/deathbe hajló dalok, de tény az is, hogy még a Budapest Parkban sem csengett ilyen szépen Horváth Martina és Dudás Ivett hangja.
A műsor amolyan best of volt, de mint mindig, most is akadt újdonság. Egyetlen dal volt csupán a 20 között, amit itt hallhattunk először, a Zúzmara. A koncert csúcspontja meg az azt követő néhány másodpercnyi néma csönd volt. A két lány ülve énekelte, Bos Michaela csellózott, mellette Kátai orgonált, a dob túloldalán álló hatalmas hangversenyzongorán pedig Martina testvére, János játszott. Káprázatos volt.
De hasonlóan katartikus volt, hogy most a koncert elején szavalta el Tamás a Fehérvasárnap-ot, de a talán minden eddigin túltevő, némi black metallal zárt Embersólyom után következő Mezolit is rám hozta a borzongást. Kobza Vajk vendégszereplése A valóság kazamatái-ban is zseniális volt, főleg, ahogy pengette az évszázados húros hangszerét, s mellé állt Vigh Zoli a maga modern héthúrosával, és mintegy együtt zűztak. S nyilván Veres Gábor (WMD) is hozta az egészpályás üvöltést a Néma vermek-Móló kettősben, Bokodi Bálinttal olyan show-t művelve, hogy tényleg, ha ez nem metal, nem tudom, mi.
De Dudás Gáboron, Varga Krisztiánon és Szenti Árpádon is azt láttam, hogy totál felszabadultan zenélnek, volt sok összevigyorgás, poén („Hejj!!!”), tényleg nem sok ilyen olajozottan működő, mégis lelazult zenekart látni.
S a koncert persze a helyszín miatt is sajátos volt, az is hatott az élményre, és bár nem hittem volna, hogy a parkos, a hajós vagy a zajos koncertek után még ilyet fogok írni, de bizony, volt nem egy dal, ami a Zene Házában szólt a legcsodálatosabban.
