Még mindig nem tudtam megszokni, hogy a Thy Catafalque merőben személyes élményből közösségivé vált – de ezt a legjobb értelemben mondom. Még mindig csodaszámba megy, hogy vannak koncertjeik. Ennek egyik oka, hogy Kátai Tamásék mindig igyekeznek olyan újdonsággal szolgálni, ami egyedivé teszi az adott fellépést – legyen bár más helyszín, korábban nem játszott dalok a programban, vagy épp új vendégek.
Most ez mind megvolt, azzal az extra csavarral, hogy két koncertet is adtak az A38 Hajón, mely persze kisebb helyszín, mint a legtöbb magyar hely, ahol játszottak, de így is pillanatok alatt elfogytak a jegyek. A két koncert tematizált volt: az elsőn az 1998 és 2016 közötti anyagokról játszottak, a másodikon ’18-tól napjainkig. Számítani lehetett csemegékre, és nem is kellett csalatkoznunk.
De a csemegék sorát bővítette a három előzenekar is. Tamás kultúrmissziója, hogy a közönségnek másféle zenéket is megmutasson, s ezt nem csupán saját dalaiban valósítja meg, de azok kiválasztásában is, akikkel megosztják a színpadot.
Az első napon ez a Kaláka volt. Ez még akkor is meglepő és bátor húzás, ha tudjuk, hogy a TC 2020-as, Naiv c. lemezén szerepelt a Kaláka Embersólyom című, hátborzongatóan zseniális dalának remek feldolgozása (mely persze a koncepciónak megfelelően csak a második koncerten hangozhatott el Tamásék verziójában). Ám a közönség nyitottan és szeretettel fogadta az 1969-ben alakult népzenei együttest, sőt, elképzelhetőnek tartom, hogy pályájuk egyik legnagyobb ovációját épp itt aratták, nyilván az Embersólyommal. A Gryllus testvérek és társaik valószínűleg minden ma élő magyar ember életére hatással voltak, bár a legtöbben talán a gyerekdalaik miatt emlékeznek rájuk. Na, olyan itt nem hangzott el, bár nyilvánvaló volt, hogy a közönség zöme gyereknek számít a négy nagy öreghez mérten.
Volt azért sok játékos, vidámabb pillanat, s pl. a Kányádi Sándor Románc c. versét feldolgozó, latinos ritmusokkal tüzelt szerzemény szinte még nekem is soknak hatott volna ilyen közegben – de annál nagyobb súllyal jött át az Ady-féle Kocsi-út az éjszakában ill. József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat c. versének feldolgozása. Azért a koncertet leginkább a derű uralta, könnyedén meg tudták érinteni, mozgatni a közönséget – csoda élmény volt. A háttérben ücsörgő Kátai arcán derengő mosoly meg a hab a tortán.
Ehhez képest Tamásék egy olyan ősótvar káosz black tétellel nyitottak, mely az első, Cor Cordium c. demón szerepelt – és az Erdgeist után is maradt a demós hangzás, ami még a Héja-nász az avaron esetében elment, de azért örültem, hogy idővel tisztult a dolog. Néha utóbb is volt olyan érzésem, egy-egy hamiskásabb dallamnál, hogy az énekesek tán nem hallották magukat jól, de összességében a koncert eleji pusztító, kakofonikus zúzást követően élvezhetővé vált a műsor.
Minden TC albumot szeretek, még az évekre félretett Sgùrr is utat talált hozzám újra (sokáig túl kíméletlennek, nyersnek éreztem), de tény, hogy a Róka hasa rádió és a Rengeteg épült be nálam úgy, hogy tán röntgenképen is látszik. Részben, mert ezek a legrégebbiek, tehát ezeket hallgathattam a legtöbbet, de meg a hatásuk is akkor és ott érvényesült, ami a legjobb alkalom és hely volt számukra az életemben. Vagy szimplán csak fiatalabb voltam és befolyásolhatóbb, haha. Úgyhogy ez az első koncert simán lehetett volna a kettő közül a jobb számomra. Ilyet utólag nem jelentenék ki, de tény, hogy felkavaró élmény volt, legalább annyira, amennyire szépséges és derűs is. Mert egyfelől ez a zenekar iszonyat profi, és a legblackesebb, legsúlyosabb dalokat is úgy adják elő, hogy azt senki jobban nem tudná. Másfelől viszont végig van valami baráti a színpadon és a nézőtéren is, maga Kátai sem állja meg a széles vigyorgást, a riffekbe belefeszülős vicsorgást, nem szólva a teljesen egyedi konferálásairól. Így történhetett, hogy nem csorbult az az érzés, ami a TC-t egyedül hallgatva nekem alap: olyan, mint az otthon, mint hazatérni, mint emlékezni, mint megtartani valamit (valami jót) az elmúló világból és saját korszakainkból.
Az alapfelálláson kívül az első koncerten csupán Bos Mici bukkant fel, hogy csellózzon. Itt van, miket játszottak. Pl. az élőben még sosem hallott Űrhajók Makón-nak nagyon örültem, s persze a végén a Fehérvasárnap most is megható volt, ámde jött egy újabb csavar: elővették az új albumról a Néma vermek-et, Veres Gábor nélkül, s itt aztán végképp bemozdult a hajó.
Másnap még kialvatlanabbul tértem vissza a bárkára, mely érzésre most mintha még jobban megtelt volna, pedig mindkét nap teltház volt. Ezen az estén két előadó is megtette a magáét a közönség látószögének tágításáért (avagy tűréshatárának átlépéséért). Az arottenbit néven kiálló figura produkciójához hasonlót sem láttam még, ami nyilván az én szegénységi bizonyítványom, de most már legalább elmondhatom, hogy hallottam élőben nintendocore-t. A Zorro covid-maszkját viselő, katonai nadrágba bújt, tetovált ipse egy kis bigyóval (Nintendo játékgéppel?) irányította a hangcuccát, melyből leginkább olyasmi tört elő, amit én szeletelős technóként tudnék körülírni. Szöveg nem volt, de emberünk mindent megtett a közönség mozgósításáért, le is jött a nézőtérre, hogy kicsikarjon némi circle pit-et, pogót, wall of death-et. Mérsékelt sikerrel. Nem mondom, hogy ilyesmi csak spontán alakulhat ki, de így erőltetett volt, megfelelő nézőpontból egyenest kínos. Ugyanakkor arottenbit ugyanazt a nyers, zabolátlan, agresszív energiát használja, amelyet a brutálisabb metal ill. punk/hc zenék, a fő különbség a hangkeltő eszközökben van. És nincs ezzel semmi gond, tényleg jobb, ha az ember ilyesmivel vezeti le a fölös, kitörni vágyó, elfojtott negatív energiáit, mint ha elmegy ártatlanokat öldökölni, meg különféle hatalmasságok véres terveit megvalósítani.
Az olasz Master Boot Record már sokkal jobban tetszett, úgy műsoruk feléig. Aztán ráuntam. Ők a ’80-as évekbeli számítógépes játék- és demó-színteret idézik meg, s nem is csak a kivetítőkön, hiszen zenéjük egy részét korabeli Commodore Amiga ill. PC komputereken gyártják. Ugyanakkor a trióban ketten gitároznak: a kapucnis pulcsija alól gonoszul riffelő vezér, valamint a fiatal szólógitáros, aki kajakra úgy nézett ki, mint a korszak farmerdzsekis thrasherei, de mellé helyenként korai Satrianit idézően virgázott piros Ibanezén. És a dobos is baromi húzósan, pontosan ütött. Viszont nem volt szöveg, de még samplerezett részek sem, és egy idő után, akármilyen üdítő is a koncepció, akármennyire is tudok hozzá kapcsolódni úgy zenei, mint számtech szinten (gyermekkorom megannyi kedvence felvillant a kivetítőn), unalmassá vált a zene. Nem mondom, hogy ez így nem a saját zenéjük, mégis volt egy olyan érzésem, hogy a felhasznált heavy metal, thrash, akármi egyéb témák önmagukban, hosszú távon, nem annyira izgalmasak. Aztán lehet, ha sokkal többet hallgattam volna őket a koncert előtt, máshogy élem meg, de így hullafáradt lettem a végére.
Majd feljött a színpadra Kátai, mosolygott egyet ránk a maga elnézést kérő módján, és feledtem minden bajom. Az utóbbi öt év dalaiból válogatott program ugyanolyan remek volt, mint a korai időket idéző, ráadásul Mici mellett volt több vendég is. Vörös Andrásra mondjuk számítottam a Piros-sárga kapcsán, de ebben szerepelt a Kajgün fúvósa, Czimmermann András is. Kobza Vajk is pengetett egyet a nevéhez illő hangszeren, az utolsó két nótára (Néma vermek, Móló) pedig egy másik Vörös, pontosabban Veres is csatlakozott, Gábor, aki nyomban úgy bemozogta a színpadot, hogy a hajó is ringott vele együtt. Megkockáztatom, a legnagyobb zúzás a teljes duplakoncerten épp a záró Mólóra volt.
Ahogy előző este, most is mindenki remekül érezte magát a színpadon, talán még Horváth Martina is elmosolyodott, ha senki sem látta, és tényleg, mindenki a maximumot nyújtotta, ilyen fokú örömzenélést ritkán lát az ember az életében. Az épp zöld hajú Bokodi Bálint a leginkább elképesztő fazon a gárdában, de nem csak külsőre – ha jól szituált konzervatív politikusnak öltözne is úgy énekelne, hogy olyan nincs – hörgés, üvöltés, dallamos ének, mindet úgy hozza, hogy döbbenet. De tüneményes volt Dudás Ivett is, nem rokona Dudás Gábor egyenest jobb volt, mint valaha (még ha az elektronikus alapokra épülő Hajó kicsit idegennek is hatott tőle ill. ebben a fémes közegben), Varga Krisztián és Vigh Zoltán gitárosok már csak az összevigyorgásaikért is kitüntetést érdemelnének, Szenti Árpád dobost pedig tán akkor láttam legboldogabbnak, mikor a black témákat kellett hajpörgetve ledobolnia, de az azokhoz képest nyálas bármi egyebet is szuperül ütötte. Hú, és mekkorát szólt élőben először A csend hegyei!
Most, hogy megvolt ez a dupla koncert, és sikerült túlélni, arra jutottam, hogy felőlem lehetne Thy Catafalque hét is valamikor, bár tán inkább olyan időjárás idején, melyre nem hatott a nordikus black metal.
További fotók:
