A Boru egy négytagú szegedi zenekar, olyan zenével, ami egyfelől simán illett a TC elé, másfelől viszont ehhez mérten a TC szinte pop. Olyasmi, sludge, drone, ambient hatásokkal tűzdelt post-metal ez, ami nem könnyű hallgatnivaló, sőt, valójában a zenekar neve sem készít fel arra a nyomasztó, maga alá temető érzés-, hangulat- s persze témahalmazra, amit a hajón kaptunk tőlük. A robajló témák ugyan lebegősebb részekkel váltakoztak, de ez kb. annyi pihenőt-feloldozást adott csak, mint amennyit az énekes-szintis srác, Horváth Marci konferált: a végén mondta, hogy köszönik szépen. Jellemzően mind befelé fordulva játszottak, bár Marci párszor leüvöltötte a közönség fejét, ill. sokat dobott az élményen a dobos színes játéka.
A Thy Catafalque két éve már megtöltötte két egymást követő estén az A38 hajót, most is így történt, bár én szegény csak az elsőn tudtam részt venni. De azt mondták Tamásék, hogy nem lesz különbség a programban: mindkétszer két órát játszanak, benne sok ritkán, régen vagy még sose tolt dallal. A számszerint 22 nótás szettben volt azért pár jobbára fixnek számító darab (pl. Szarvas, A gyönyörű álmok ezután jönnek), de még azok is máshogy hatottak jelen közegben. Ebben az a jó, hogy ha a hallgató esetleg hozzászokna az öt éve még elképzelhetetlennek tűnő gondolathoz, hogy a TC tényleg koncertezik, és netán azt érezné, hogy kezd rutinszerűvé válni, akkor egy ilyen buli nyomban megcáfolja.
Az estét két ritkán hallott dal nyitotta: az Esőlámpás, egyedüliként a Róka hasa rádióról, majd A bolyongás ideje jött. A zúzás csak fokozódott eztán: Szélvész és Minden test fű, majd lágyabb vizekre evezett a Napút, a Sirály, és az élőben először játszott, csodaszép Nyárfa, nyírfa. Majd vissza fémbe: Mezolit és Szarvas, hogy aztán csak annál szebben ragyogjon a Köszöntsd a hajnalt és a Balra a nap. Majd sajátos „monokróm” megoldásként Fekete mezők és Fehérvasárnap – utóbbit ugye általában a koncert végén szavalja el Tamás, ám itt az még szerencsére messze volt. Kaptunk még átható, leheletfinom Kő koppan-t, a lemezverziónál gazdagabban hangszerelt, de nem kevésbé megható Záport. Majd újabb „színes” dal következett, az egyik legnagyobb TC sláger, a Kék ingem lobogó, aztán Az eső, az eső, az eső, ami szemlátomást a közönség jókora részéből váltott ki mély érzelmeket, úgyhogy a szintén debütáló Világnak világa súlya csak még jobban érvényesült. Utána a Hajnali csillag konkrétan felszabadító élmény volt, mi más is követhettő volna hát, mint az ősi, blackbe hajló, teljes egészében eljátszott Csillagkohó, melyben Szenti Árpi bemutathatta végre kedvenc figuráját, a hajpörgetve dobolást?! Aztán kaptuk meg A gyönyörű álmokat, s végül Veres Gábor Watch My Dying énekes vendégszereplésével a Mólót, hogy nehogymár lenyugodva menjünk vissza, ki a szeles, hideg világba.
Koncert közben most is hamar feltűnt, hogy mennyire élvezi Kátai Tamás a zenélést, s persze a társai is (az alapcsapaton túl most Bos Michaelának és az ő új, igen speciális kinézetű csellójának jutott sok szerep). Nem lehet őket eleget dicsérni. Azért is, mert ilyen barátságos hangulat nagyon ritkán van bármiféle előadó koncertjén, de meg azért is, mert annyira elképesztően profin és jól zenélnek. És hogy úgy szólalnak meg Tamás dalai, ahogy sok esetben, főleg a korai lemezek esetében, nem tudtak. Jó, hogy ilyen frissített, izgalmas programmal készültek. Az is jó lett volna, hogy ha mindent eljátszottak volna, amit korábban igen, de most nem. Meg az is jó, hogy kb. bármelyik Kátai szerzeményt elővehették volna, mind működött volna. Szó volt róla korábbi interjúkban, hogy esetleg lenne tematikus koncert csak a leghosszabb dalokkal, vagy a legkevésbé metalos tételekkel, akármi. Hát, ahogy a Napút egyik sora mondja: „Mind, ami nem volt, ide minden!”
