A svéd The Quill sem ma kezdte az ipart, első albumuk már a nyolcvanas évek végén megjelent, és azóta is folyamatosan aktívak, átlagosan 3-4 évente jelentkeznek új kiadványokkal. Ők már akkor stoneres, füstös felhangokkal fűszerezték feelinges, ízes hard rock muzsikájukat, amikor ez még a legkevésbé sem volt szokásban, és ugyan volt náluk egy kisebb mélyrepülés, de az eredeti énekes, Magnus Ekwall 2017-es visszatértével visszanyerte régi fényét a zenéjük. Komoly kilengések azóta sincsenek náluk, nagyvonalakban talán a szép emlékű Badlands és az újabb kori Spiritual Beggars, meg ezek eredői (Sabbath, Led Zep, stb.) közé lehet belőni a világukat, amiben időről-időre jól esik elveszni egy kicsit. Nüansznyi elmozdulások persze náluk is vannak erre-arra, a friss eresztésben kissé talán több most az ozzys/sabbathos felhang, de ha eddig bírtad őket, akkor csalódni most sem fogsz, az tuti. Elsőre nekem kicsit fura volt ugyan a cseppet szárazabb, szikárabb sound, de erre aztán hamar ráállt a fülem – pláne, hogy a dalok megint nagyon jók, élettől és erőtől duzzad a muzsika, a hangulat pedig húz, sodor magával. A legjobb momentumok nálam ezek: a nyitó (ozzysan sabbathos) címadó, a jópofa szövegű, táncos tempójú Elephant Head meg a szép levezetéssel megkoronázott záró Wild Mustang. Újdonságot ugyan nem mutat az új The Quill, de a szintet megbízhatóan hozzák vele.