A göteborgi dallamos death metal színtér sokat látott arcaiból alakult meg 2019-ben a The Halo Effect, akiknek három évvel későbbi bemutatkozó albumát világszerte nagy lelkesedéssel fogadták az irányvonal hívei. Január 10-én a folytatás is megérkezett March Of The Unheard címmel – az alapító gitárossal, Niclas Engelinnel készült interjú apropóját is ez adta elsősorban.

(Szöveg: Schmidt Péter · Fotó: Linda Florin)

–

Az első album fogadtatása világszerte igen pozitív volt. Számítottál egyál­talán ekkora sikerre a zenekar megalapításakor?

„Álmodni sem nagyon mertem ilyesmiről. Úgy voltam vele, hogy ha egy viszonylag szük réteget, mondjuk világszerte néhány ezer vagy tízezer embert képesek vagyunk megszólítani a zenénkkel, akkor már nagyon boldog leszek. Az első sokk ezek után akkor ért, amikor az első single-t, a Shadowminds dalt kitettük a netre, és másnap reggel arra keltem, hogy az összes létező elérhetőségemen özönlenek a lelkesebbnél lelkesebb üzenetek, a világ minden tájáról. Ott esett le a tantusz, hogy ez az egész szólhat akár sokkal nagyobbat is annál, mint amire előzetesen számítottam. Mindez aztán hamar be is igazolódott: komoly listás helyezéseket ért el az album, turnézhattunk, remek fesztiválfellépéseink voltak, és mindenhol nagyon nagy szeretettel fogadott minket a közönség. Ahhoz képest, hogy eredetileg az egész szinte csak feelingből indult a régi haverokkal, igencsak hamar komolyra fordultak a dolgaink.”

Pedig olvastam olyan, már a lemez megjelenése utáni véleményeket, hogy a zenekar beindítására bizonyára masszív matekozás, patikamérleges számítgatás közepette került sor…

„Hidd el, ez a legkevésbé sem így történt! Egyszerűen mindenki hozta magával a korábban már kialakult, kiforrott stílusát, amit beletettünk a közösbe, és ennyi. Nyilván van egy közös múltunk, hiszen ha nem is feltétlenül egyszerre, de mindannyian megfordultunk ugyanabban a bizonyos zenekarban, és egyébként is ezer éve ismerjük egymást. Nem csak zenészként, hanem barátként is régi kapocs van közöttünk, ami egyértelműen hallatszik. Olyannyira így van ez, hogy amikor az első pár alkalommal összejöttünk, egyenesen azok a régi hangulatok jöttek elő, mint amikor fiatal kölykökként közösen hallgattuk a kedvenc metalbandáinkat.” (nevet)

.
Hamarosan, január elején érkezik a második nagylemezetek. (Az interjú eredetileg a decemberi digitális különszámban jelent meg.) A dalszerzés most is ugyanúgy zajlott, mint az első album esetében?

„Igen, a munkamódszer lényegében ugyanaz volt, mint a múltkor, tehát a dalok többségének vázát, gerincét én szállítottam, a többiek ezekhez tették hozzá szükség szerint a maguk finomításait, kiegészítéseit és további ötleteit, Mikael (M. Stanne énekes) pedig megírta a dalszövegeket és az énektémákat. A légkör is hasonlóan jó volt most, a közös munka közben egy csomót marháskodtunk, Jesperrel (J. Strömblad gitáros) meg ráadásul még rengeteget dumáltunk is a régi nagy kedvencekről, akik miatt annak idején gitározni kezdtünk: tudod, a Kreator, a Judas Priest, a Motörhead, Ozzy meg a többiek… Ez a lelkes hangulat nagyon ott volt velünk mindvégig, és szerintem ez hallatszik is a végeredményen.”

Az új lemez összes dala friss szerzemény, vagy van köztük olyan is, ami még az első lemezes nótákkal egy időben íródott?

„Az alapverzión minden nóta új, nincsenek fel nem használt maradékok. Az eddig előzetesként kitett dalokra pedig nagyon jó reakciók érkeztek és érkeznek, köszönet mindenkinek a biztatásért. Egyedül a címadó nóta bevezetője származik korábbról… mondd csak, láttál már minket koncerten?”

Igen, még a Machine Head és az Amon Amarth előtt Budapesten.

„Nos, akkor hallhattad azt az intrót, amiből most a March Of The Unheard dal bevezetője lett. Annak az a története, hogy amikor a 2022-es Sweden Rock fesztiválra meghívást kaptunk, akkor hosszabb játékidőt kaptunk annál, mint amennyi saját zenével egyáltalán rendelkeztünk. Feldolgozásokkal nem akartunk erőlködni, és Mikael sem süketelhetett a végtelenségig a nóták között, úgyhogy hirtelen felindulásból írtam egy kicsit terjedelmesebb intrót a koncert felvezetése gyanánt, amit később aztán a turné állomásain is használtunk. Egy fantasztikus göteborgi ütős formáció is hallható benne, akik tavaly egy hazai pályás fesztiválon aztán fel is léptek velünk.

No, tehát ennek a koncertes intrónak az inspirációjára, ennek a továbbgondolásából született meg aztán az új album címadója – egyszerűen azt éreztem, hogy muszáj jobban kibontani ezt a dolgot, és fel kell építeni egy teljes dalt is erre a darabra alapozva. Egyébként ezeket az előbb említett göteborgi ütősöket meghívtuk a March Of The Unheard klipforgatásához is, ha megnézed a videót, ők azok, akik bevarrt szájjal masíroznak benne.” (nevet)

____________
„Nekem nagyon bejön ez a fajta kalandozósabb, grandiózusabb megközelítés, és azt hiszem, sikerült ezt elég jól formába önteni a magunk szája íze szerint.”

Ez nagyon érdekes sztori – no de az album alapverzióját záró Coda sem egy mindennapi darab, ami azt illeti.

„Igen, abban több nótából kicsipegetett dalrészleteket gyúrtam össze, de teljesen áthangszerelve, csellóval hegedűvel, akusztikus gitárral, női énekhanggal… amolyan hangulatos retrospektív összefoglalást akartam az új anyag végére, és ez lett belőle.”

Ha van dal az új lemezen, ami a zenekar erényeit leginkább összefoglalja, az számomra a Between Directions. Neked mi erről a véleményed?

„Azt hiszem, értem miért mondod ezt, abban a dalban valóban szinte minden benne van, ami mi vagyunk. Tiszta és durva ének, akusztikus hangszerek és metal, meg egyfajta nagyszabásúbb megközelítés. Talán hülyén hangzik, de szerintem valamiképpen a klasszikus Europe világa is visszaköszön belőle, a dalszerzési fázisban egy darabig úgy is hívtuk egymás között, hogy a Europe-nóta. Egyébként pedig, ahogy formálódott, alakult a dal, egyre inkább elment egy olyan epikusabb irányba, ami például a Rainbow olyan meghatározó nótáira jellemző, mint a Stargazer vagy a Gates Of Babylon. Nekem nagyon bejön ez a fajta kalandozósabb, grandiózusabb megközelítés, és azt hiszem, sikerült ezt elég jól formába önteni a magunk szája íze szerint.”

A lemezt hallgatva nekem úgy tűnik, hogy bár a recept egészen hasonló, mint az első album esetében, a végeredmény mégis mintha egy kicsit derűsebb, napfényesebb lenne. Te hogy érzed ezt?

„Érdekes, amit mondasz, én ezt pont fordítva gondolom. (nevet) Mondjuk mindkét esetben markáns ezeknek a tipikusan svéd, folkos gyökerű, melankolikus dallamoknak a jelenléte, de én ezeket az új lemezen érzem dominánsabbnak. Szerintem talán a még erőteljesebb összeszokottságunkat és magabiztosságunkat érezheted ki a dalokból, emiatt tűnhet fel neked úgy a dolog, ahogy mondod.”

Ha jól tudom, a digipak verzió három bónuszdallal lesz hosszabb az alap változatnál. Ezek egyike az első lemez japán kiadásának a bónusza volt eredetileg, de mi a helyzet a másik két számmal?

„Nos, azok még a Days Of The Lost időszakában íródtak, akkor rögzítettük is őket, azonban oda nem igazán illettek, így aztán már később, önálló single-ként hoztuk ki őket, a két lemez megjelenése közöttre időzítve. Become Surrender és The Defiant One a címük. Most pedig feltettük őket a digis verzióra, úgyhogy aki fizikai formátumban is szeretné ezeket begyűjteni, az most megteheti ezt.”

Az új album japán kiadásához lesznek további bónuszdalok?

„Igen, van egy nóta külön a japán kiadáshoz is, ennek Not Yet Broken a címe.”

Hogy látod, van rá esély, hogy Jesper is veletek tartson majd az új lemez turnéira?

„Bízom benne, hogy ha nem is mindig mindenhol, de jó néhány koncerten fel tud majd lépni velünk. Én nagyon szeretném, hogy így legyen, de ezt alapvetően neki kell akarnia és eldöntenie. Mindenesetre a lehetőség bármikor adott a számára, ez nem is kérdés. Egyébként pedig, ahogy az első album turnéin, úgy most is Patrik Jensen (lásd még: The Haunted, Witchery) jön majd velünk a koncertekre, rá a továbbiakban is számítunk.”

Ha már turnézás: milyen emlékeid vannak a két eddigi budapesti fellépésetekről?

„Jól sikerült mindkettő, jó és lelkes közönség előtt játszhattunk – igaz, ezt a legtöbb eddigi koncertünkről elmondhatom. Ami miatt Budapest inkább emlékezetes maradt nekem, az maga a város. A sok régi épület fantasztikus, az építészeti emlékek gyönyörűek, a fekvése pedig egyszerűen csodálatos a Dunával, a hidakkal, a várral… Az Avatar-srácokkal egyszer még egy fürdőbe is elmentem, az is barom klassz volt. Nálunk is sok ilyesmi működik, szó se róla, de nálatok ennek egészen más kultúrája van, mint felénk. Aztán mi volt még? Ja, igen: a Sir Lancelot Étterem! Ott jártál már?”

Még nem, de tudom, miről van szó, az egy középkori étterem…

„Igen, és fantasztikus a hely, nagyon-nagyon tetszett! Szinte mintha egy kosztümös színdarabba cseppenne az ember, amikor oda belép. A lovagi környezet, a személyzet, meg persze a remek kaják… áhh, zseniális a hely, ha tudsz, egyszer menj el mindenképpen!”

_______________
„Már az elején tudtuk, hogy ez nem egy könnyű vállalás, pedig akkor még nem is gondoltuk, hogy ilyen hamar ilyen sikeres lehet a zenekar.”

A Halo-tagságból többen is vagytok, akik más, viszonylag komolyan futó zenekarok tagjai is egyben – Mikael például egyenesen négy formációban érdekelt. Nem félsz attól, hogy előbb vagy utóbb ez a szituáció kínos választási kényszer elé állít néhányatokat?

„Nem, nem tartok ilyesmitől. Nézd, már az elején tudtuk, hogy ez nem egy könnyű vállalás, pedig akkor még nem is gondoltuk, hogy ilyen hamar ilyen sikeres lehet a zenekar. De tudtuk, hogy ha nagyon szigorúan állítjuk össze a menetrendjeinket, és ki-ki aztán korrekt módon tartja is magát a megbeszéltekhez, akkor nem lehet gond. Eddig meg is oldottuk így az életet, holott például Mikael aztán tényleg nem szívbajos, ha újabb dolgok bevállalásáról van szó.” (nevet)

Mik a terveid a szintén általad alapított Engel zenekarral? Várható esetleg új album a közeljövőben?

„Jó lenne, és nem is zárom ki ennek a távolabbi lehetőségét, de mostanában biztosan nem fog sor kerülni a dologra. Sajnos a nap csak 24 órából áll, és amíg most ellátok, addig a Halo körüli teendők fogják lekötni az összes létező időmet és energiámat. Az interjúk, a szervezés, aztán meg a jövő évi headliner turné miatt teljesen be vagyok táblázva jó előre. Aztán ha majd lesz egy lazább időszak, akkor talán nekifutok ennek is. Soha ne mondd, hogy soha, ugyebár.”

És mi a helyzet a We Sell The Dead formáció­val? A magam részéről nagyon örülnék egy harmadik nagylemeznek…

„Annak én is. (nevet) Véglegesen lezárva ott sincs a történet, nagyon élveztem azt a projektet, jó volna még foglalkozni vele valamikor. Ez is a ’majd, egyszer, talán’ kategóriába tartozik jelenleg. Meglátjuk.”

A Gardenian alapító tagjaként és gitárosaként te is aktív részese voltál az úgynevezett göteborgi hangzás kialakításának. Mai fejjel hogy emlékszel vissza azokra az időkre?

„A Gardenian? Ó, Istenem… Azok nagyon klassz idők voltak! Meghatározó évek voltak azok a muzsikusi pályámon, lényegében ebben a bandában forrott ki a stílusom, és zenekarként is jól tudtunk együtt dolgozni a többiekkel. Három lemezünk készült, nekem a második, a Soulburner a nagy kedvencem, a maga idejében az egy bátor anyag volt, mai fejjel is büszke vagyok rá. Nagyon jó arcokkal zenélhettem ott, és bár üzleti szempontból nem voltunk különösebben sikeresek, mégis óriási szerepe volt annak időszaknak abban, hogy zenészként ma az lehetek, aki vagyok.”

Mit gondolsz, van esély a Gardenian esetleges újjáalakulására, legalább néhány koncert vagy fesztiválfellépés erejéig?

„Nos, nem tudom, hallottál-e róla, de még 2012-ben egyetlen koncertre összejöttünk itt Göteborgban, az tök jól sült el. Ennél tovább azonban akkor nem jutott az ügy. No de történnek még fura dolgok az életben, szóval egyszer csak lehet, hogy okozunk még meglepetést egy hirtelen bejelentéssel.” (nevet)

Elég hosszú időt töltöttél már a zeneiparban, sok tapasztalatra tettél szert. Mai fejjel mit csinálnál másként, mint korábban, fiatalabb és zöldfülűbb fejjel?

„Nos, én alapvetően nem vagyok az a múltba révedős, vagy különösebben megbánós, siránkozós alkat. Inkább előrefelé igyekszem tekinteni, illetve az éppen adott pillanatból kihozni a lehető legtöbbet. Most például tök jó, hogy itt ez az interjú és veled beszélgethetek – jelenleg az a dolgom, hogy erre összpontosítsak és ebben érezzem magam a lehető legjobban. A múlt hibáin való bánkódás és merengés nagyon nem én vagyok. Nyilván vannak dolgok, amiket elszúrtam, amiket a mai agyammal másként csinálnék, de ilyenek mindenkinél akadnak, nem igaz? Ahol most tartok az életemben, a zenekarban és azon kívül, arra panaszkodni igazán nincs okom, és igazából ez a lényeg, azt hiszem.”

Jelenlegi aktivitásod mellett szólólemez elkészítését nem tervezed esetleg?

„De igen, egy szólóalbum mindenképpen tervben van! Hogy mikor és hogyan fog ez az időmbe beleférni, arról fogalmam sincs, de egyszer mindenképpen megcsinálom. Néhány ötlet, alapvető elképzelés már van a fejemben a dologgal kapcsolatban, egyszer remélhetőleg ehhez is hozzájutok végre.” (nevet)

Tinédzserkorodban hogy jött nálad ez az egész gitározástéma és a zenekarozás?

„Az a helyzet, hogy én Göteborg egy elég zűrös külvárosi részében nőttem fel, ahol tizenévesként az ember elég gyorsan félrecsúszhatott, ha nem volt körülötte egy értelmes célt és irányt mutatni képes, segítő közeg. Nekem szerencsém volt, mert először – még sport vonalon – elég hamar bekerültem egy olyan, jobbára idősebb srácokból álló közösségbe, akik aztán odafigyeltek rám, és ügyeltek arra, hogy ne bonyolódjak hülyeségekbe. Rengeteget sportoltunk együtt: foci, kézilabda, korcsolya, jégkorong, minden jöhetett, csak mozogjunk. Páran ebből a brancsból hobbi szinten zenélgettek is, igazából ők nyitották rá a szememet erre az egészre.

Hamar adta magát, hogy nekem is gitárt akasszanak a nyakamban, aztán már tanulgattam is a Mötley Crüe, a Judas Priest meg a Y&T klasszikus témáit. Sosem felejtem el, az egyik legelső dolog, amit belém vertek, az Ain’t Talkin’ ’bout Love riffje volt a Van Halentől – na, így rögtön az elején az kőkemény lecke volt, de megérte megizzadni vele. Ekkortájt szépen el is dőlt minden, ami az életem további részét illeti. (nevet)

Ami pedig mindezen túl az egészben a legjobb, hogy ezek közül az idősebb egykori srácok közül sokakkal a mai napig is jóban vagyok. Nem maradt mindegyikük zeneközelben, van aki tévés szakember lett, vagy éppen író, de ha összefutunk, akkor pár perc után már megint ott tartunk, hogy Running Wild, Judas Priest meg Iron Maiden. Ahogy elnézem, Péter, nagyjából egyidősek lehetünk, biztosan vannak neked is efféle régi barátaid, szóval szerintem pontosan érted, miről beszélek.” (nevet)

A zenén kívül van még más komoly szenvedélyed is? Beleférhet egyáltalán bármi egyéb a feszes időbeosztásodba?

„Régebben, amikor az egyéb teendőim, a turnézás és a stúdiózás engedték, rendszeresen eljártam focizni. Hagyományosan szerdánként jöttünk össze a srácokkal rúgni a bőrt, az volt a fix napunk erre. Aztán a covid szépen betett a dolognak, a korlátozások miatt nagyon sokáig nem tudtunk találkozni – ekkor szoktam rá a futásra. Ezt ugye egyedül is lehet művelni, és amennyire nehezen és szenvedősen indult nálam ez az egész, annyira az életem részévé vált mostanra. Nagyon megszerettem a futást, erősnek és egészségesnek érzem magam tőle, szükségem van rá.” 

–

(Az interjú eredetileg a 2024. decemberi digitális különszámban jelent meg.)