41 éves korában elhunyt Trevor Strnad, a michigani The Black Dahlia Murder énekese. A 2000-ben alakult death metal zenekar számos koncertet tervezett az idei évre, a nyár végére tervezték az európai turnéjukat. A legutóbbi Black Dahlia lemez a 2020 tavaszán kiadott Verminous volt. Nálunk legutóbb 2019 novemberében koncerteztek.

A tragikus hírt a közösségi médiában tette közzé a zenekar: „Mély szomorúsággal jelentjük be Trevor Scott Strnad halálát. Szeretett fiú, testvér, a jó idők pásztora volt, mindenki szerette, aki találkozott vele. Trevor a zenei történések két lábon járó enciklopédiája volt. Kedves volt, barátkozós, a világ egyik legnagyobb szórakoztatója. Szövegei történetekkel, varázslatokkal, horrorral, furcsaságokkal írták le a világot. Az életét jelentette, hogy műsort szolgáltasson neked.” A zenekar megosztotta a Nemzeti Öngyilkosság-megelőzési Életvonal telefonszámát is megadta a poszt mellett.

Tavaly novemberben a frontember a közösségi médiában osztotta meg, hogy nehezen dolgozta fel édesanyja halálát, aki néhány héttel korábban „nagyon hirtelen” hunyt el. „Ez még 40 évesen is nehéz. Közel álltunk egymáshoz. Úgy érzem magam, mint egy elveszett kisgyerek. Le a kalappal azok előtt, akik már megbirkóztak ezzel, és sikeresen átjutottak rajta.„


2021 áprilisában a Metal Injectionnak adott interjúban Strnad beszélt a depresszióval és az alkoholfüggőséggel folytatott küzdelméről: „Az a mennyiség, amit a turnék alkalmával megiszom, egyszerűen már nem fenntartható negyven fölött. Jól kell tegyem a dolgomat, és hogy ne tűnjek szarházinak, jobbnak kell lennem önmagamhoz. Szóval ez volt a mozgatórugója (annak, hogy abbahagyjam az ivást). Ez a dolog lényege. Nem arról van szó, hogy… Tudom, hogy nem vagyok szórakoztató (amikor iszom).

Volt egy nyolc hónapos alkoholmentes időszakom, de akkoriban ez inkább egy kapcsolat megmentése volt; nem olyasmi, amit igazán, ténylegesen meg akartam tenni. Egy idő után el is keseredtem miatta, és egyfajta haragot éreztem a partnerem iránt. De ez most teljes mértékben az én döntésem. Újra érezni akarom azt az izgatottságot, mint azelőtt, hogy inni kezdtem. Amikor megalapítottuk a zenekart, egy kib…tt fura gyerek voltam. És mostanra ez olyan lett… mintha segítene abban, hogy felmenjek a színpadra, hogy vicces és gondtalan legyek, és hogy az a vad fickó legyek, amit elvárnak, amit a DVD-ken és a többi szarságon láttak az emberek, holott az igazából csak egy összeállítás a jó időkből.

Szóval, ha azt várod, hogy egy zenekar állandóan csak úgy tomboljon, az nem úgy egy – az egyszerűen nem megoldható. De ez már odáig fajult, hogy napi 10 adag is lecsúszik, hogy színpadra tudjak menni. És két hete minden egyes nap másnapos vagyok. Ezt a másnaposságot még több alkohollal igyekszem eltüntetni, a turné végére megdupláztam a fogyasztásomat, csak hogy túléljem az egészet. És ez nem vicces, ez undorító; szívás. Szórakozásnak indul. A csapatból hárman vagyunk, akik iszunk, és úgy vagyunk ezzel, hogy „Igen, tesó. Itt az iszogatás ideje. Ez jó móka, de nem fenntartható. Láttam magamról fotókat, videókat, és azt mondtam magamnak: ‘Tényleg szarul nézel ki’. Nem akarok szarul kinézni. Innentől kezdve egyre nehezebb lesz megfelelni az emberek elvárásainak, fizikailag.

Annak ellenére, hogy egy death metal zenekar vagyunk, annyian figyelnek, annyian ítélkeznek, mondanak véleményt, hogy az őrületes. Ez nem egy fiúzenekar. Nem szükséges, hogy rohadt jóképű legyek. Ki a f…t érdekel? Mégis kapom az ívet. El sem tudom mondani, hányszor kommenteltek arról, hogy kövér vagyok. Ez őrület – szó szerint. Vastag bőr kell ahhoz, hogy azt csináld, amit én. De idővel azért ez is megvisel. Azzal, hogy az összes közösségi médiánkat én kezelem, és ezzel magamra veszem a névtelen gyalázkodások súlyát, nem kevés önbizalomhiány halmozódott fel bennem. Egyre több lett a szorongás, ahogy a zenekar egyre ismertebb lett. Egyre több a figyelő szem, egyre nagyobb a nyomás.„

Trevor azt is elmondta, hogy a 40. születésnapja fordulópontot jelentett számára.

„Azt akartam, hogy a negyvenes éveim fantasztikusak legyenek. Szalonképes akarok lenni, jobb frontember akarok lenni, fizikailag fittebb akarok lenni, ordítva akarok belevágni a 40-be. Nem akarom, hogy bárki mulasson rajtam. Nem akarok a W.A.S.P.-ban lenni. Azt akarom, hogy ez a banda továbbra is ilyen óriási sebességgel működjön, méltóságteljesen akarok átmenni idősebb metalosba. Szerencsére a metalban lehetsz idősebb. Ez nem olyan, mint a popzene, ahol csak úgy eldobnak. Szerencsére ez a zene ugyanúgy szól a múltról, mint a jelenről és a jövőről. Az emberek mindig is szeretni fogják a klasszikus metal lemezeket. És ezt nagyon tudom élvezni benne. Ez nem egy eldobható zene, amit egy hétig szeretsz, aztán kihajítod.

Szerintem a Black Dahlia még 20 évig működni fog. De ahhoz, hogy fizikailag képes legyek ezt ilyen szinten csinálni, és hogy egyáltalán ne merüljek ki, koncentrálnom kell az egészségre, a hosszú életre és a józanságra is.” (nevet)


Trevor a depressziójával kapcsolatban azt is elmondta, hogy ketamin-terápiára készül

„Az, hogy ennyi ideig egyedül maradtam a gondolataimmal (a járvány alatt), nagyon veszélyes volt számomra.„

„A ketamin-terápia intravénásan történik. Két héten keresztül ketamint pumpálnak beléd – heti három napon át, két héten keresztül. Néhány órára egyfajta eufórikus állapotba kerülsz. És ha végül eleget csináltad, az agyad új átjárókat, új szinapszisokat hoz létre, és lezárod ezeket a ciklikus – önpusztító – gondolkodásmódokat. Mostanában sokkal jobban vagyok, de voltak időszakok az utóbbi két évben, amikor rohadt sötét volt a helyzet számomra.

Vészhelyzetben odamehetsz, ha nagyon vad öngyilkossági gondolataid vannak – vészhelyzetben be tudnak fogadni. Adnak mindenféle nagyszerű szert, ilyen boldogságkémiai cuccokat, és addig csinálják ezt veled, amíg át nem írják a gondolkodásodat.”

„Ténylegesen ez volt a szög a koporsóba, mármint ahogy a világra tekintek, és ez rohadt nehéz volt – utalt Trevor a pandémia alatti életére. – Úgy érzem, hogy egyikünk számára sincs itt happy end, ahogy mindent elrendeztünk… a kormányt és minden mást. Úgy érzem, hogy innentől kezdve egyre sötétebb és sötétebb lesz. És ha állandóan erre gondol az ember, az túl sok. Gyakorlatilag ellopták azt a kis ártatlanságot, ami még megmaradt bennem, vagy azt a kis szemellenzőt, ami még rajtam volt azzal kapcsolatban, hogy mi a helyzet. Nehéz volt, haver. Rohadt nehéz volt… Nagyon elkapott, a szorongásom a végsőkig fokozódott, alapvetően. Eljutottam arra a pontra, hogy tennem kellett valamit.„