Negatív előjelek és fejlemények sora vezette fel ezt az estét, ahol eredetileg három veterán thrash legenda adott volna randevút egymásnak és a közönségnek. Indult az egész azzal, hogy a Testament kötelékéből nemrégiben egyszer csak kiugrott a dobosfenomén Dave Lombardo, akit SOS jelleggel kellett pótolniuk Chuck Billyéknek – a megfejtés Chris Doves, a Seven Spires igencsak fiatal, mindössze 24 éves ütőse lett. (Mellesleg Lombardo kilépése cseppet sem meglepő annak fényében, hogy a Slayerből történt távozása óta mennyi mindenbe kapott bele inkább rövidebb, mint hosszabb ideig a kubai származású ritmusember.) Ezen túlmenően a Testamentet még egy dolog sújtotta, a gitáros Alex Skolnick ugyanis édesanyja hirtelen súlyosra fordult egészségi állapota miatt kényszerült távol maradni. Helyére egy régi cimbora, a Vio-lence, korábban pedig a Machine Head soraiban pengető Phil Demmel ugrott be, megmentendő a nehéz szituációt. (Gitáros vonalon Phil lassan ugyanolyan ügyeletes helyettesítő arc lesz, mint dobosfronton John Dette.) A korábban meghirdetett harmadik fellépő, az Exodus pedig még ennyire sem volt szerencsés, náluk ugyanis Gary Holt bátyjának olaszországi balesete miatt megoldhatatlannak bizonyult a helyszínre utazott gitáros/főnök rapid pótlása. Így aztán sokak bánatára illetve mérgére ők visszamondani kényszerültek a koncertet. Ennek folyományaként viszont a két talpon maradt szereplő hosszabb műsoridőt kapott, előzetesen 60 illetve 90 perc lett megszellőztetve a Voivod és a Testament számára.

A kanadai kvartett a 40 éves jubileum tiszteletére egy valóban átfogó jellegű setlisttel készült, ami az első lemez névadó dalától kezdve a Synchro Anarchy három tételével bezárólag egy igazán korrekt 11 nótás metszetét adta a Voivod munkásságának. Sajnos a Nothingface és az Angel Rat lemezekről semmi nem fért most bele, ellenben volt pl. Fix My Heart a legdallamosabb The Outer Limits albumról, sőt egy tétel erejéig még az Eric Forrest-korszakos Phobost is megidézték a Rise nótával. Ha valamire, hát erre biztosan nem számítottam. Mint ahogy a zenekar által amúgy nem túlzottan kedvelt Rrröööaaarrr is képviselve lett a Thrashing Rage zúzdájával. Az egykori moziteremből kialakított, 960 fős kapacitású koncerthelyszín lényegében teltházasra futott, már a Voivodot is kimondottan sokan néztük, azt pedig külön örömmel nyugtáztam, hogy a kanadaiak műsora alatt milyen korrekt, közel tökéletes volt a hangosítás. A fogadtatásra ugyancsak nem lehetett panasz, a közönség szépen kajálta a hangulatos sci-fi metal opuszokat, a zenekar pedig totál lelazultan, mosolygósan és lelkesen nyomta végig a percre pontosan kijátszott órányi játékidőt. A gumiarccal vigyorgó, aranyosan egzaltált Snake igazi jelenségként vezényelte a bulit (emberünk fazonra valahol félúton van a távol maradt Zetro és az Anvil-frontember Lips között), a húros szekció pedig gyakorlatilag végigvigyorogta és headbangelte az egészet. Engem azonban a dobos Away teljesítménye nyűgözött le leginkább, ahogy viszonylag minimál dobcucca mögött totál átszellemülten, jellegzetesen billegős fejmozgással adagolta a nyakatekert, cseppet sem tipikus ritmusalapokat. Igazi jelenség az ürge, egy szerény és szimpatikus arc, aki nélkül ez a zenekar több szempontból sem lenne-lehetne az, ami. Egyébként a muzsikus szekció egységesen odatette magát, hatalmasat zenéltek, Snake pedig a maga nagyon is egyedi, bájos antihangjával tette fel az i-re azt a bizonyos pontot. Véletlenül sem ő a planéta legjobb énekese, erről szó nincs, viszont védjegyszerű hangja és stílusa éppen úgy elengedhetetlen eleme a nagy egésznek, mint mondjuk Ozzy orgánuma volt a korai (és a legutóbbi) Black Sabbathnál. Az átkötő szövegekben Snake persze megemlékezett szegény Piggyről is, Jasonic említéséért és méltatásáért pedig külön piros pont jár. Remek hangulatú, kiváló hangzású, meglepetéseket-csemegéket sem nélkülöző koncertet adott a Voivod – nekem ez volt velük a negyedik találkozásom, és egyben legemlékezetesebb is.

A Testament itt és most hozzájuk képest annyira nem nyűgözött le, bár tény és való, hogy a sanyarú előzmények ellenére amit lehetett, azt végső soron kihozták a szituációból. Náluk a fő hangsúly az első három album dalain illetve az utolsó másfél évtized dolgain volt, a köztes érát csak a D.N.R. és a 3 Days In Darkness képviselték 1999-ből. Túlzottan nagy meglepetést a nóták kiválasztásával nem okoztak, ha az utóbbi 10-15 évben láttad a bandát, akkor ezen dalok szinte mindegyikével találkozhattál. Kicsit talán vissza lehetne nyesni az obligát klasszikusok számát (vagy inkább afféle vetésforgóban venni elő őket, lásd pl. Saxon), és előásni több ritkábban-régebben játszott, vagy éppen csemegének számító szerzeményt. Mivel a meghirdetett 90 perc helyett végül tízzel kevesebbet játszottak Petersonék, ezt akár ki is pótolhatták volna olyanokkal, mint pl. a Murky Waters, a Hail Mary, a Low vagy az Electric Crown. Persze lehet, hogy az utolsó pillanatban beugrott Demmellel itt és most ennyit sikerült összehozni, összegyakorolni – ez esetben természetesen mea culpa. És ha már Phil Demmel: az Alex Skolnick által prezentált, jellegzetes nyújtásokkal teli megadallamos szólók egy az egybeni visszaadásával túlzottan nem erőlködött (ez kb. lehetetlen is lenne amúgy), a maga szúrósabb-szögletesebb stílusában hozta le, amit kellett, de a felkészülési idő szűke miatt ez nyilván nem róható fel neki. Amit lehetett, megtette, és a végeredmény egyáltalán nem volt kínos vagy szégyellnivaló. Ez a poszt Alexé és senki másé, ez nyilvánvaló (ez ügyben Chuck hangsúlyosan meg is nyugtatta a publikumot), ez pedig egy nehéz helyzet volt, amit valahogyan meg kellett oldani. Ennyi. A fiatal dobos srác helyzete, ha lehet, még meredekebb volt, Lombardo után a hatalmasnál is nagyobb űrt kell betöltenie, ami óriási kihívás lehet neki. Szerintem egyáltalán nem teljesített rosszul, kicsit talán szögletesebb és spórolósabb a játéka Dave-hez képest, de ettől még alapvetően rendben volt a produkciója. Mittudomén, az eredeti ütős Louie Clemente szintjét simán hozta, és ha jobban megmelegszik itt, akkor esélyes, hogy fog ő itt még fejlődni, alakulni. A következő album minden ezzel kapcsolatos kérdésre választ ad majd.

Sajnos a hangzás nem szolgálta a főzenekar javát, a példaszerűen megszólaló Voivod után a Testament soundja nem csak bántóan hangos, fajdalomküszöb-közeli volt, de az első kb. 40 percben meglehetősen torz és kásás-sorjás is. A szett második felére azért javult valamit a helyzet, de az ideálistól még akkor is messze volt sajnos a dolog. Mindezt azért szerencsére ellensúlyozta valamennyire a roppant energikus előadásmód: amúgy Slayer módjára nem egyszer szünet nélkül folyatta át egymásba a dalokat a banda, és úgy egyébként is harapósan, sokat mozogva, masszív színpadi jelenléttel játszottak. Chuck a nehézségek ellenére láthatóan jókedvű volt, jellegzetes járásával fel-alá sétálgatva vezényelte a műsort, de mellette-mögötte a többiek is elég jól bemozogták a deszkákat. Érdekes módon a frontember a szokásos derékben elszabott, rövid mikrofonállványa nélkül, csak az egy szál mikivel a kezében tolta le a bulit. Sokszor láttam már a zenekart, ennél jobb és rosszabb formában is elcsíptem őket – ez most egy erős középmezőnyös koncertjük volt, aminek a megítélését azért jócskán árnyalják a nem mindennapi előzmények. Ezen az estén engem a Voivod rakott igazán zsebre, de nem aggódok, Chuck Billyéket is fogom én még látni ennél szerencsésebb csillagzat alatt.