Meglehetősen egyedi hangvételű, komplex, progos metalt játszik a német Sweeping Death, melyben hagyományosabb fémzenei elemek keverednek elszállós-atmoszférikus témákkal és thrashes, sőt néhol akár black/death vonalas megmozdulásokkal is. A formáció második teljes albuma Devotion To The Absurd Night címmel jelent meg fizikai formátumban még tavasszal – a digitális közkinccsé tétel kapcsán pedig egy különleges filozófia mentén dolgozik a csapat. Az idáig vezető utat és az aktualitásokat taglaló interjúban erről is esett szó. Markus Heilmeier gitáros válaszolt a kérdéseinkre.
Szöveg: Schmidt Péter · Fotó: zenekari archívum
–
A zenekar a bajorországi Landsberg am Lachban alakult 2016-ban. Ismertétek egymást már korábbról is?
„Igen, mindannyian ismertük egymást még azelőtt, mielőtt a zenekar megalakult volna. Néhányan együtt jártunk iskolába, másokat a helyi zenei színtéren keresztül ismertünk meg. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy keresztezzük egymás útját, és végül együtt kezdjünk el zenélni.”
Mindössze egy évvel a megalakulás után jelent meg az Astoria EP, amin szerintem már egyből meglepően kiérlelt zenével álltatok elő. Voltak már korábbi zenekaros tapasztalataitok a Sweeping Death megalakítása előtt?
„Igen, mindannyian rendelkeztünk zenei előélettel. Simon (S. Bertl gitáros) és Elias (E. Witzigmann énekes) már iskolás korukban együtt gitároztak, olyan klasszikus bandák dalait játszották, mint a Thin Lizzy, a ZZ Top, az AC/DC vagy a Metallica. Én 2001-ben kezdtem gitározni és 2004-ben, 14 évesen léptem először színpadra egy hangszerbolt feldolgozás-zenekarával. Később volt egy saját rock/metal feldolgozásbandám Münchenben, majd 2012 és 2017 között egy német nyelvű hard rock zenekarban is játszottam. A Sweeping Death pedig ezek után egy korábbi formációból, az Order Of Priority nevű cover bandából nőtte ki magát. Ugyan írtunk már akkoriban is saját dalokat is, de ezek közül egyik sem került be a mai repertoárba. Ennek ellenére ez az időszak nagyon fontos volt a zenei fejlődésünk szempontjából.”
Kilenc éve alakult a zenekar, ehhez képest eddig egyetlen tagcserétek volt csak. Szerinted mi a titka ennek a stabilitásnak?
„Mindannyian ugyanazt a célt tartjuk szem előtt: intenzív koncerteket adni, élvezni az együtt töltött időt és fejlődni zenekarként és zenészekként. A kölcsönös tisztelet kulcsfontosságú. Ha problémák merülnek fel, igyekszünk azokat időben megbeszélni, még mielőtt azok szétrombolnák a csapatot belülről. Nem mindig könnyű ez, az biztos, de elkötelezettek vagyunk egymás és a zenekar iránt – végső soron ez adja a stabilitásunkat.”
Első albumotok, az In Lucid már hétéves, és a Tristesse EP is négy esztendeje jött ki. Miért kellett ilyen sokat várni a Devotion To The Absurd Night megjelenésére?
„Minden dalunk a próbateremben került aprólékos kidolgozásra, és ez bizony időigényes. Munkát, családot, egyéb kötelezettségeket kell összehangolnunk, így igyekszünk jól beosztani az időnket. Ha úgy döntesz, hogy saját magad veszed fel az albumot, az még hosszabbá teheti a munkálatokat – hiszen elvileg korlátlan idő áll rendelkezésedre, ami nem szabja meg a folyamat elhúzódásának korlátait. Mondjuk őszintén szólva, a magam részéről nem vagyok feltétlen híve annak, hogy a dolgok ennyire nagyon sok időt vegyenek igénybe… A felvételek elkészülte után aztán több kiadónak is elküldtük az anyagot, ezt követte bizonyos fontos döntések meghozatala, a megjelenés időzítésének megtervezése és egyeztetése, a CD- és vinylborítók véglegesítése, a kiszállítások leszervezése – és mindez a normál civil munka mellett történt. Összességében viszont elégedettek vagyunk a végeredménnyel. Nem vagyunk az a banda, amelyik évente kényszeresen új albumot ad ki, hiszen a kreativitás kibontásához és a kellő minőség eléréséhez alkalmasint sok időre lehet szükség – és ezt mi nagyon komolyan vesszük.”
.
2021-ben önálló single-ként kihoztátok a Judas Priest Between The Hammer And The Anvil dalának feldolgozását. Milyen apropóból vettétek ezt fel, és miért pont erre esett a választásotok?
„A Judas Priest hatalmas hatással volt ránk – mind zeneileg, mind attitűd tekintetében. A Between The Hammer And The Anvil egy alulértékelt dal, de szövegileg és hangulatában tökéletesen passzol hozzánk. Ez egyfajta tisztelgés volt a munkásságuk előtt, természetesen a saját értelmezésünkben. Ráadásul Rob Halford óriási hatással van Eliasra – a nóta hangfekvése kifejezetten jól áll neki, így adta magát a választás. Ami mindebben viszont kissé frusztráló, az az, hogy egy ilyen, sokak által ismert szám feldolgozása jóval nagyobb netes elérést hozott, mint egy saját dal publikálása – ami őszintén szólva kicsit elszomorító. Jó lenne, ha az emberek újra kíváncsiak lennének az új zenékre, és szánnának időt arra, hogy ezekre igazán odafigyeljenek. Persze azért vannak még ilyen elkötelezett hallgatók, de sajnos egyre kevesebben.”
Az új album felvételeit hogyan oldottátok meg? Mindenki otthon rögzítette a maga részeit, vagy a régi módszer szerint együtt, egy stúdióban összegyűlve dolgoztatok?
„Ez egy hibrid folyamat volt, különböző helyszíneken zajlott a munka. A dobokat például a próbatermünkben vettük fel, míg a gitárokat otthon, digitális bemeneti jelként rögzítettük, majd ezeken a Walzwerk Tonstudióban, Weilheimben dolgoztunk tovább Sergej barátunk segítségével. A basszusgitár-felvételek szintén otthon készültek, az éneksávok pedig az augsburgi McGallagher Recordingsnál kerültek rögzítésre. A keverést ismét Ola Ersfjord végezte Spanyolországban – ő keverte a Tristesse EP-nket is. Ola nagyon természetes, analóg hozzáállással dolgozik, amit nagyon szeretünk, mert jól illeszkedik a hangzásunkhoz. A mastering két fázisban készült: először a McGallaghernél, majd a végső simítások ismét a Walzwerkben.”
Nagyon tetszenek a kiadványaitok borítói, látszik, hogy erre nagyon nagy hangsúlyt fektettek. Az új albumborítóhoz hogy sikerült Travis Smitht megnyernetek?
„Közvetlenül Travishez fordultunk, egy jól átgondolt koncepcióval a fejünkben. Szerencsére azonnal nyitott volt az együttműködésre, és az ő művészi látásmódja teljesen lenyűgözött minket. Fontos elmondanom, hogy számunkra a vizualitás ugyanolyan jelentőségteljes, mint maga a zene. Rengeteg időt fektetünk a dalokba – hiba lenne ezek után egy hirtelenjében generált MI-képpel pontot tenni az egész alkotói folyamat végére, mint ahogy azt manapság sokan teszik. Azt szeretnénk, ha a dalszövegek és a hangulatok képi szinten is egyfajta egységként jelennének meg – az egész albumot egy audiovizuális műként fogjuk fel. A videóink ezen a téren sajnos még nem teljesen olyanok – főleg költségvetési okokból –, mint ahogy azt szeretnénk és ideálisnak gondolnánk, de a hamarosan ebben is komoly előrelépést tervezünk.”
A friss frontborító szerintem eléggé messze áll attól a képi világtól, amit Travistől korábban megszokhattunk. Erről mit gondolsz?
„Ez egy érdekes megfigyelés, de igazából mi továbbra is felismerjük Travis Smith kézjegyét a borítón. Ha például az Opeth Heritage albumának borítójához hasonlítjuk, ott is felfedezhető az a fajta szimbolikus rétegzettség, hangulati mélység és szürreális képi világ. A Devotion To The Absurd Night borítója szándékosan szakít azzal a sötét fantasy stílussal, amit a zene alapján esetleg sokan elvárnának tőle. Ehelyett egy olyan képi világot szerettünk volna, amely illeszkedik az album abszurd és töredezett, elvontabb hangulatához – és ennek a lényegét Travis tökéletesen megragadta, a maga sajátos művészi megközelítéséből.”
Általában elég komoly, filozofikus tartalmú dalszövegeitek vannak, melyeket olyan gondolkodók művei inspiráltak, mint például Schopenhauer vagy Camus. Rajtuk kívül kik azok a filozófusok vagy művészek, akikre hasonló tisztelettel néztek fel?
„Úgy gondoljuk, hogy a metal tökéletes terep a komoly és mély témák, szövegi tartalmak kifejezése számára – képes olyan lelki és érzelmi húrokat megpendíteni, vagy éppen olyan hangulatokat előidézni, amelyeket más műfajok képviselői gyakran messziről elkerülnek. Ez teszi számunkra a metalt igazán fontos eszközzé az úgymond sötétebb, borúsabb érzelmek feldolgozásához. Camus és Schopenhauer mellett olyan gondolkodók, szerzők munkáiból is merítünk, mint Hermann Hesse A pusztai farkas című regénye, vagy Hartmut Rosa A kezelhetetlen című munkája. Ezek a művek segítettek gondolati alapot, kiindulópontot teremteni a saját szövegeink megalkotásához – olyan kérdéseket boncolgatnak ugyanis, amelyekkel minden embernek szembe kell néznie előbb vagy utóbb.”
Az éneket illetően nagyon tetszik, ahogy a dallamos énektémák a durvábbakkal keverednek – ugyanakkor egészen más módon működik ez, mint ahogy azt néhány göteborgi melodeath bandánál vagy a metalcore csapatoknál hallhatjuk…
„Köszönjük a megtisztelő észrevételt! Nos, Elias hangterjedelme igen széles, és természetesen minden albumon szeretné ezt meg is mutatni. Rengeteget fejlődött a debütalbumunk óta – technikailag és az érzések, hangulatok kifejezése terén is. Ez a sokoldalúság fontos számunkra, és reményeink szerint megkülönböztet minket azoktól a bandáktól, akik egy teljes albumon keresztül ugyanazt a pár hangszínt és szabványos fordulatot használják. Nálunk a kontrasztolás abszolút tudatos: legyen akár tiszta, akár erőteljes vagy éppen durva, minden énekrészlet az éppen adott hangulat kifejezésének szolgálatában áll, és nem valamiféle paneles sablon alapján íródik. Ez nagyon fontos.”
Milyen munkamegosztásban írjátok az új zenéket és a szövegeket, hogy zajlik a dalszerzés folyamata?
„Talán meglepő, de a Devotion To The Absurd Night dalait, illetve azoknak az alapjait főként a dobosunk, Tobias (T. Kasper) írta. Ez nálunk nem szokatlan – sok dal vázlata zongorán születik meg nála, ezekből indulunk aztán ki és építjük tovább a szerzeményeket. E folyamat során találkozunk a próbateremben, és szükség szerint közösen lebontjuk és újraépítjük a struktúrákat, hangszerelünk, formáljuk a nótákat. Bizonyos részeket akár le is egyszerűsítünk, hogy azok jobban szolgálják a dal egészét. A gitárszólókat Simon és én írjuk külön-külön, míg a dallamokat Elias, Tobi és Simon közösen dolgozzák ki. Az album általános koncepciójáért, az egységesség megteremtéséért Simon felel, szoros együttműködésben Eliasszal.”
Egyébként együtt, egy helyiségben, mind az öt tag jelenlétében milyen gyakorisággal szoktatok próbálni?
„A pandémia alatt természetesen ritkábban találkoztunk, de a 2024 decemberi tagcsere óta igyekszünk kéthetente próbálni, hogy egy sokoldalú és izgalmas koncertprogramot építhessünk fel. Mondhatjuk, hogy heti váltásban dolgozunk: egyik héten zenekari próba, a másikon online megbeszélés videóchaten – itt intézzük a szervezési és háttérfeladatokat. Mindig sok minden zajlik a színfalak mögött is, jóval több, mint ami esetleg kifelé látszik.”
Javíts ki, ha tévednék, de a lemezeiteket hallgatva úgy érzem, egész széles lehet a zenei hatásaitok skálája, a progresszív rocktól kezdve a tradicionális heavy metalon át egészen a thrash metalig, sőt még ezeken is túl. Mely előadók, zenekarok voltak rátok a legnagyobb befolyással a hangzásvilágotok kialakulását illetően?
„A közös nagy kedvenceink mindig is a Tribulation, az Opeth és a Dissection voltak – ezek a zenekarok adták az alapot a saját hangzásvilágunk kialakulásához. Ettől függetlenül mindannyian nagyon nyitottan állunk a különféle stílusokhoz. Én például mostanában sokat hallgatom a Messa új lemezét, a The Spint, de death és black metalt szintén gyakran pörgetek, sőt olyan instrumentális projectek zenéit is, mint amilyen például a The Aristocrats. Egyébiránt mindannyian más zenekarokban is játszunk a Sweeping Death mellett: Tobiasszal együtt tagjai vagyunk egy Cemetery nevű old school death metal zenekarnak, Elias egy heavy rock bandában, a Blitzerben énekel, Simon meg egy blues rock zenekarban gitározik, ez a Jack And The Whitebears. Ez a sokféle hatás természetesen aztán visszaköszön a saját dalainkban is.”
Azt gondolom, hogy a zenéteket nyugodtan nevezhetjük a szó valódi értelmében vett progresszív metalnak. Te hogy vélekedsz erről?
„Nos, voltaképpen mindig is nehezen tudtuk meghatározni, hogy pontosan milyen műfajt képviselünk. Volt már, hogy dark heavy metalként írtuk le magunkat, mostanában pedig újra a progresszív heavy metal kifejezést használjuk. Ugyanakkor nem vagyunk klasszikus értelemben vett proggie zenekar, mint például a Dream Theater – de valószínűleg túl sok réteg és összetettség van a dalainkban ahhoz, hogy egyszerű heavy metalnak nevezzük. Néhol még black metal hatások is megjelennek, szóval a helyzet tényleg nem egyértelmű. Lehet, hogy ideje lenne saját műfajnevet kitalálnunk – de tökmindegy, végül is számunkra a lényeg az, hogy valami egyedit és őszintét hozzunk létre, hívjuk aztán bárhogyan is azt a későbbiekben.”
Németország jó néhány egyéni hangzású, előremutató metalbandát adott már világnak, gondolok itt olyanokra, mint például a Mekong Delta, a Sieges Even, a Despair, a Depressive Age, vagy a fiatalabbak közül a The Night Eternal. Nálam a Sweeping Death is ebbe a társaságba tartozik…
„Ez nagyon megtisztelő – köszönjük szépen! Bevallom, a korábban említett zenekarok kevéssé ismerősek számomra, de a The Night Eternalt nagyon szeretem, és sokat hallgatom is. Ők mindig az In Solitude-ra emlékeztetnek minket – különösen a Sister című albumukra, ami nálunk abszolút kedvenc. A zenéjükben megvan az a fajta okkult atmoszféra, amit mi is nagyon szeretünk: sötét dallamok, nyers érzelem és titokzatosság – ezekhez mi is erősen kötődünk.”
Pár hete láttalak benneteket az Ohmbachsee melletti Iron Fest Open Airen, és bár korábban nem ismertem a zenéteket, mégis nagyon magával ragadott, amit ott hallottam. Nektek, ott a színpadon milyen volt ez a koncert?
„Nagyon pozitív élmény volt az egész! A fesztivál szervezőjét, Nikót 2018-ban ismertük meg Csehországban, amikor három koncertet játszottunk a Night Demonnal. Akkor épp merchpultosként és turnémenedzserként dolgozott – nagyon szimpatikus, őszinte ember, akinek a szíve abszolút a helyén van. A fellépésünk maga is jól sikerült, még ha nekem voltak is kisebb technikai gondjaim az elején. A szervezés profi volt, még színpadi kisegítők is voltak, ami nem mindig jellemző. Tényleg éreztük, hogy törődnek velünk.”
Van rá esély, hogy a közeljövőben Németországon kívül is komolyabban tudjatok koncertezni?
„Jelenleg egyetlen konfirmált külföldi koncertünk van: szeptemberben Ausztriában fogunk fellépni. Viszont Németországon belül még sok izgalmas koncert vár ránk idén – és természetesen szeretnénk a jövőben több nemzetközi lehetőséget is megragadni.”
A zenehallgatási szokások megváltozását követve a ti kiadványaitok is elérhetők pl. a Spotify platformján, ugyanakkor fizikai formátumban – CD-n és vinylen – is megjelentettétek ezeket. A magam részéről ezt abszolút támogatom, ugyanakkor felmerül bennem a kérdés, hogy nem hiábavaló küzdelem-e 2025-ben még kézzel fogható hanghordozókban gondolkodni…
„Ezúttal tudatosan választottunk egy sajátos utat: a Devotion To The Absurd Night április 25-én jelent meg limitált bakelit- és digipak kiadásban – az előzetes megrendelések száma egyébként minket is meglepett. Összesen 300 CD és háromféle színű, egyenként 100 példányos vinylkiadás készült az Unholy Fire Recordsszal együttműködésben. Ezek a hanghordozók még mindig jól fogynak. Bár a legtöbben már streamelnek, sokan még mindig vágynak arra az élményre, amit csak egy gyári lemez ad – ez egy sokkal személyesebb és őszintébb kapcsolat a zenével, azt gondolom. És ahogy megfigyelhető, a kazetta is kezd visszatérni – már gondolkodtunk rajta, lehet, hogy a következő lemeznél abba a formátumba is belevágunk.
A digitális megjelenés pedig egy úgynevezett ’waterfall’ formában történik: április 11. és október 10. között folyamatosan, dalonként adagolva tesszük ki az albumot. Ez sokkal drágább folyamat, hiszen minden egyes szám külön promóciót igényel – viszont így cserébe fél éven át folyamatosan szem előtt maradunk. Eddig három hivatalos videóklip készült el: The Grip Tightens, To The Absurd Night és Devotion – ez utóbbit szeptemberben tesszük majd közzé. Ezeket tartjuk az album legerősebb dalainak, ezért kaptak központi helyet a megjelenési tervben. A többi számhoz pedig jönnek playthrough videók, dalonkénti kommentárok, a koncepció bemutatása, miegymás. Október 10-én válik aztán digitálisan is elérhetővé az egész album a maga teljességében, a két kis kísérő zongoradarabbal együtt. Így sokkal többet tudunk ’mesélni’, mint a klasszikus ’két kislemez, aztán album’ módszerrel, ahol sok szám egyszerűen elsikkad.”
Ízig-vérig underground csapat lévén, gondolom, nem a Sweeping Death a fő megélhetési forrásotok. A zenélés mellett melyikőtök mivel foglalkozik még?
„Így van – egyikünk sem keres pénzt a zenekarral. Minden bevételt visszaforgatunk, így a történet lényegében önfenntartó. Nem ebből akarunk megélni, de a családfenntartás mellett ez nem is lenne elég biztos alap az anyagi túléléshez. Ami a munkánkat illeti: Simon és Elias társadalomtudományokat tanultak eredetileg, de Simon a családi panziójuk konyháján dolgozik jelenleg, Elias pedig egy ERP-szoftver forgalmazó cégnél melózik. Tobias ipari elektronikai technikus, Martin (M. Kauschinger basszusgitáros) egy IT-cégnél dolgozik, én pedig villamossági mestervizsgával a családi tervezőirodában dolgozom.”
Eddigi kilencéves pályafutásotoknak mik voltak a legemlékezetesebb pillanatai?
„Az egyik csúcspont biztosan a svéd miniturnénk volt: három koncertet játszottunk, a stockholmi Pub Anchorban, a Skövde In Rock Fesztiválon, és a göteborgi Dirty Deeds Rock Clubban. Minden saját szervezés volt, hosszú utazással, sok melóval – de nagyszerű és felejthetetlen élmény volt az egész! Egy másik mérföldkő egy 2019-es koncertünk volt, méghozzá a számunkra nagyon fontos Tribulation zenekarral, Münchenben. Emellett rengeteg fellépés olyan bandákkal, mint Dornbirnben a Sepultura, Münchenben a Destruction, továbbá egyéb helyszíneken az Enforcer, a Sodom, a Mantar, a Skull Fist, a Night Demon, az Evil Invaders, és így tovább – mindegyik esemény megmaradt bennünk valamiért.”
Számotokra mi a siker igazi fokmérője, és ennek tükrében szerinted mi az a maximum, amit a zenekarral és ezzel a zenével hosszú távon el lehet érni?
„A siker relatív dolog – főleg egy ilyen rétegműfajban. Számunkra nem az eladási számok vagy a listás helyezések a lényeg, hanem az, hogy valami maradandót alkossunk. Ha akadnak olyanok, akik mélyen kapcsolódnak a zenénkhez, és eljönnek a koncertekre, mert tényleg jelent számukra valamit ez az egész, és aztán akár hosszú távon, éveken át követnek minket – na, nekünk ez az igazi siker. Nagyon jó lenne persze eljutni oda, hogy saját turnékat szervezhessünk, és a nagyobb fesztiválokon ne újoncként, hanem elismert névként szerepelhessünk… ez is eljön talán egyszer. És hogy meddig növekedhet még a banda, meg ez az egész történet? Nehéz ezt megmondani. Tudjuk, hogy amit csinálunk, az nem tömegtermék – de ahogy a ’nagy öregek’ lassan visszavonulnak, akár új lehetőségek is nyílhatnak előttünk. Mi addig is tesszük a dolgunkat – őszintén, intenzíven, mindent beleadva, a fejlődés vágyától hajtva. A többit pedig majd meglátjuk.”
