A Godsmack történetének messze nincs még vége – most kezdődik csak igazán egy új korszak. Évtizedeknyi dübörgő siker után az Egyesült Államokban eszük ágában sincs lassítani; épp ellenkezőleg, még magasabbra törnek. Sully Erna és zenekara most Európára szegezi tekintetét: készen állnak arra, hogy újra találkozzanak a régi rajongókkal, újakat hódítsanak meg és minden eddiginél nagyobb színpadokat vegyenek be. Ez nem egyszerű visszatérés – ez egy újjászületés. Ígéret mindenkinek, hogy bármennyire is bizonytalannak tűnik a jövő, ők visszatérnek – hangosabban, keményebben és elszántabban, mint valaha.
Ebben az őszinte, rendkívül személyes interjúban Sully Erna, a Godsmack frontembere kitárja a múltját: mesél a nehéz, erőszakkal teli gyerekkoráról, arról, hogyan mentette meg az életét a zene, a jótékonysági alapítványáról és a megingathatatlan elszántságról, amely Godsmacket a rock színtér egyik legkitartóbb zenekarává tette. Ez egy történet a túlélésről, a küzdeni akarásról és a nagyobb célok iránti szüntelen törekvésről. Shannon Larkin és Tony Rombola, a két oszlopos tag kiválása ellenére a Godsmack nemcsak fennmarad, hanem továbbra is itt lesz, hogy bebizonyítsa azt, amit egyik dalukban is üzennek: amikor a hamvak lehullanak, a legendák felemelkednek.
Szöveg: Kiss Daniella – Fotó: Francesca Ludikar, Paris Visone
–
Milyen nehézségekkel kellett szembenézned gyerekkorodban? Volt olyan időszak, amikor úgy érezted, hogy a zene az egyetlen kiutad?
„Lawrence-ben, Massachusetts államban nőttem fel és elég kemény gyerekkorom volt. Az apám Szicíliából bevándorolt, szigorú, agresszív és bántalmazó volt, mert ez volt az egyetlen nevelési módszer, amit ismert. Sokáig nagyon rossz volt a kapcsolatunk, így alig ismertem az ő családját. Aztán, amikor betöltöttem a harmincat, észrevettem, hogy az én viselkedésem is rossz irányba halad, ezért úgy döntöttem, helyrehozom a kapcsolatot vele. Akkor fedeztem fel, hogy a zene szó szerint a véremben van. Apám trombitás volt, de végül kiderült, hogy a tehetségemet nem tőle, hanem a nagybátyámtól, Emanuele Cartától örököltem, aki híres zeneszerző volt Szicíliában, egy 80 tagú zenekarral. Teljesen ledöbbentem. Hirtelen minden értelmet nyert.
Kiskoromban apám zenekara a pincénkben próbált. Állandóan néztem őket és imádtam a dobost – egyszerűen lenyűgözött. Gitártokokban aludtam el, majd ahogy végeztek, rögtön felugrottam a dobok mögé. Teljesen odavoltam érte. Könyörögtem anyámnak, hogy írasson be dobolni, de mindenki visszautasította, mivel túl fiatalnak tartottak. Végül egy tanár adott egy esélyt és második óra után azt mondta anyámnak: »Ez a gyerek tehetséges. Ne engedje, hogy abbahagyja.« Három és fél éves voltam, amikor elkezdtem dobolni és mind a mai napig az életem része. 11–12 éves koromra az oktatóm azt mondta, kivételes hallásom van, de a kottával nem boldogultam annyira jól, ezért azt tanácsolta, hogy vegyem meg a kedvenc lemezeimet és csak játsszam el, amit hallok. Akkor kezdtem igazán belemerülni a rockzenébe – a Led Zeppelin, az Aerosmith, a Sabbath, a Rush albumaiba, és különösen John Bonhambe. Szinte tanulmányoztam a Zeppelin zenéjét, újra és újra eljátszottam a számaikat. Akkoriban szívtam először füvet is és kezdtem el Aerosmitht hallgatni, akik végül a kedvenc zenekarom lettek.
Így indult az én kapcsolatom a rockzenével. De azt hiszem, az is sokat számított, hol nőttem fel. Lawrence kemény hely volt – tele szegénységgel, bandákkal, erőszakkal, bűnözéssel, drogokkal. A Time magazin egyszer Amerika legerőszakosabb városának nevezte, szóval nem csoda, hogy az agresszív zene vonzott. Rengeteg frusztráció volt bennem, amit ki kellett adnom magamból és a hard rock, valamint a metal segített ebben. 15-16 évesen már inkább olyan bandákat hallgattam, mint a Metallica, Megadeth, Slayer, Judas Priest, Iron Maiden. De amikor megláttam Joe Perryt bőrnadrágban, szőke tinccsel a hajában és az arcába hulló hajjal, azt gondoltam: »Ez az, ezt akarom csinálni. Rocksztár akarok lenni.« Már hároméves korom óta zenéltem, de az a pillanat mindent megváltoztatott – otthagytam az iskolát, a barátaimat és csak a zenére koncentráltam. Hála Istennek, hogy így tettem.
A zene rengetegszer mentette meg az életemet. Amíg a barátaim őrültségeket csináltak, én otthon voltam, beleveszve a dobolásba. Néhányuk meghalt, másokat úgy megvertek, hogy örökre nyomorékok maradtak. Az utcán káosz uralkodott és otthon sem volt jobb. Pénzünk nem volt. Ha gondjaid voltak, egyedül kellett megoldanod – legtöbbször bajba keveredve. De a zene kiutat adott. Több volt, mint dalok; egyfajta terápia volt, életforma. Számtalanszor kerülhettem volna börtönbe vagy halhattam volna meg, de helyette csak zenélni akartam. Szerintem néhány barátomat is magammal húztam, tehetségtelen, céltalan srácokat, akik otthagyták az iskolát és csak drogoztak. Behoztam az életükbe a zenét és közülük néhányan még ma is velem vannak a stábunk részeként.”
.
Hogyan jött az első nagy áttörés a zenei karrieredben és mikor érezted először, hogy a Godsmack befuthat?
„Rengeteg bandában megfordultam, mire végre beindult valami. ’93-ban csatlakoztam a Strip Mind nevű zenekarhoz dobosként, akiknek szerződésük volt a Warner Brothersszel. Azt hittem, révbe értem, de nem jöttem ki a frontemberrel és végül kirúgott. 25 éves voltam és miután az egész életemet a zenének szenteltem, egyik pillanatról a másikra mindent elvettek tőlem. Pénz nélkül, a nővérem kanapéján aludtam, miközben a barátaimnak munkájuk, lakásuk, autójuk volt. Egy lúzernek éreztem magam, ezért eldöntöttem, hogy felhagyok a zenéléssel. Levágattam a hajamat és elhelyezkedtem egy behajtócégnél. Aztán beleszerettem egy lányba, aki nem ismert zenészként és meg akartam mutatni neki, hogy van egy másik, rendkívül tehetséges oldalam is.
Egy év után már rettenetesen hiányzott a zene. Aztán a nővérem bemutatott Robbie-nak, aki tudta rólam, hogy jó dobos vagyok. Mondtam neki, hogy új bandát rakok össze, de ezúttal énekelni és gitározni is fogok. Robbie ismert egy gitárost, Lee Richardsot és így létrejött a Godsmack első felállása. Együtt írtunk dalokat, én meg otthon írtam rájuk szövegeket. Fogalmam sem volt, mit csinálok – borzalmas voltam – de nem adtam fel. Mikor már elég dalunk volt, stúdióba mentünk. Felvettem a dobokat, ők feljátszották a zenét, aztán beléptem az énekfülkébe életemben először. Ahogy elkezdtem énekelni, Robbie szó szerint kisétált és azt mondta: »Nem tudsz énekelni, szörnyű vagy.« És igaza volt. (nevet) Tudtam, hogy erős hangom van – tudtam üvölteni –, de meg kellett tanulnom kontrollálni, eltalálni a hangnemet és tisztán énekelni. Idővel jobb lettem, viszont Robbie akkoriban ki akart szállni, elege volt az egészből. Azt mondtam neki: »Adj három évet. Ha 30 éves koromig nem kapunk lemezszerződést, örökre felhagyok a zenéléssel veled együtt.« Beleegyezett és kezet ráztunk.
Onnantól kezdve megállás nélkül dolgoztunk – új dalokat írtunk, csiszoltuk a hangzásunkat. Láttuk, hogy az embereket a keményebb dalok vonzzák, így abba az irányba mentünk. Szépen lassan mi lettünk Boston legkeresettebb zenekara. Kezdetben még alig volt közönségünk – szinte csak a barátainknak játszottunk –, de nyomtuk tovább. Saját CD-ket készítettünk, a kocsink csomagtartójából árultuk őket, sőt a pólókat is magunk nyomtattuk. Emlékszem, egyik alkalommal fogtam magam és bementem a Newbury Comics nevű boltba és megkérdeztem az eladót, árulná-e a CD-nket. Azt mondta: »Persze, adj ötöt.« Erre én: »Nem adhatnék inkább százat?« Nevetett és így felelt: »Nem, hozz ötöt és ha elmennek, hozhatsz többet.« Nem sokkal ezután egy rádióállomás játszani kezdte az egyik dalunkat és minden megváltozott. Ahogy egyre többen hallottak rólunk, a koncertjeink egyre nagyobbak lettek, a CD-eladások pedig felrobbantak – havi ötről heti ezerre. Abban a boltban még a Metallicát is túlszárnyaltuk. Elképesztő volt.
Aztán a Republic Records, ami az Universal része, felhívta a Newbury Comicsot, hogy megtudják, ki a legjobban fogyó előadójuk. Amikor meghallották, hogy a Godsmack, Avery Lipman felhívta a demónkon szereplő számot. Azt hittem, kamu és letettem. (nevet) Visszahívott, bemutatkozott, hogy a Republic Recordsnál dolgozik és találkozni akar velem. Ekkor kértem fel Paul Gearyt – aki a barátom volt és korábban az Extreme dobosa –, hogy menedzseljen minket, mert semmit sem tudtam a szerződésekről.
És most jön szerintem a legérdekesebb rész. Avery és a bátyja, Monty Lipman, mindketten előléptetés előtt álltak – Avery a Republic, Monty pedig az Universal vezetője volt. A főnökeik azt akarták látni, hogy a következő általuk leszerződtetett zenekar mennyire lesz sikeres, mielőtt döntenének. Ez a zenekar a Godsmack volt. Mi berobbantunk, őket pedig előléptették – Avery a Republic, Monty az Universal elnöke lett. Emiatt máig egyfajta családi kötelék van köztünk. Ami a legőrültebb, hogy azt a demót, amit még a lemezszerződés előtt készítettünk 2600 dollárból egy hétvége alatt, soha nem vettük fel újra – csak újrakevertük és mára több mint ötmillió példányban kelt el.”
Mikor jött el az igazi fordulópont, ami a Godsmack nagy áttöréséhez vezetett a lemezszerződésetek után?
„Miután leszerződtünk és elindultunk turnézni Amerikában, olyan érzés volt, mintha mindent elölről kezdenénk. Bostonon kívül – olyan helyeken, mint New York, Chicago vagy Kalifornia – senki sem ismert minket. Senki nem jött el a koncertjeinkre. Az igazi fordulópont 1999-ben volt, körülbelül egy évvel a lemezszerződés után, amikor az első kislemezünk, a Whatever elkezdett jól teljesíteni. Felkerült a rádiós toplisták élére és ekkor hívott fel minket Sharon Osbourne azzal, hogy szeretné, ha elmennénk az Ozzfestre. Délután háromkor léptünk fel, de még így is ezrek előtt játszottunk és ez óriási lökést adott nekünk. Az Ozzfest ’99 után a Sabbath folytatta a turnét Európában, majd az Egyesült Államokban és minket is magukkal vittek. Egy teljes éven át turnéztunk velük, minden este teltházas arénákban játszottunk. A következő évben, 2000-ben ismét meghívtak minket a fesztiválra és akkor már sokkal később léptünk fel a nap folyamán. Abban az évben az utolsó három fellépő a Godsmack, Pantera és Ozzy volt. Az egy eszméletlen erős line-up volt és két iszonyatosan jó este.
Akkoriban adtuk ki a második albumunkat, az Awake-et és saját turnéra indultunk. 2001-re már arénákban léptünk fel headlinerként – ilyen gyorsan történt az egész –, de aztán jött a 9/11, ami mindent leállított. Ezután nekiálltunk a harmadik lemeznek és megírtam az I Stand Alone c. számot a Skorpiókirály filmhez. Ez a dal hatalmas siker lett és ekkor keresett meg minket a Metallica, hogy nyissunk előttük a St. Anger világturnén. Norvégiában kezdtünk, végigjártuk Európát, aztán az USA-t és Kanadát – 2003-tól 2004-ig végig velük játszottunk. Talán ez volt a legjobb turné, amin valaha részt vettem. Nagyon jó fejek voltak, jól bántak velünk és tényleg fantasztikusan éreztük magunkat. Ez az egész időszak – az Ozzfesttől a Metallicával való turnézásig– volt a Godsmack igazi befutása.”
A zeneipar hatalmas változáson ment keresztül a 2000-es évek elején. Ez hogyan hatott a bandára és hogyan sikerült túljutni ezen az időszakon?
„Közvetlenül a Metallica-turné után, 2003–2004 körül az egész ipar gyökeresen megváltozott. Berobbant az internet – Napster, MySpace, Facebook – és a kiadók teljesen pánikba estek, mert fogalmuk sem volt, hogyan adjanak el lemezeket ebben az új világban. Minden a streaming felé kezdett tolódni és senki nem tudta, hogyan lehet ebben az új közegben értékesíteni egy albumot. Mi épp akkor adtuk ki a harmadik lemezünket és az I Stand Alone c. dalunk hatalmas siker lett. Felkerült a listák élére és 17 héten át ott is maradt. Korn, Limp Bizkit, Metallica, Linkin Park mind eljutottak a második helyig, majd visszacsúsztak, mi viszont négy hónapig tartottuk az első helyet.
A rádióban tehát taroltunk, de az volt a furcsa, hogy hiába játszottunk arénákban, nem tudtuk megtölteni őket. Nem értettük, mi a baj. Folyamatosan azt kérdeztük magunktól, hogy mit csinálunk rosszul, de valójában az iparág volt épp széthullóban. Senki sem tudott teltházat csinálni. Zavaros és frusztráló időszak volt, de mi kitartottunk. Olyan volt, mintha zenei háborún mentünk volna keresztül – egy nyomasztó, kimerítő háborún – de folytattuk. Továbbra is írtuk a dalokat, adtuk ki az albumokat, mentünk tovább az úton és végül kezdett minden helyreállni. Akkor tanultam meg, hogy ha elég sokáig kitartasz és továbbra is azt csinálod, amit szeretsz, a zene előbb-utóbb visszatér – és amikor ez megtörténik, te még mindig ott leszel.
Most pedig újra fantasztikus helyzetben vagyunk. A banda ismét erős, sőt még mindig növekszik; 27 év után nagyobbak vagyunk, mint valaha. Van 27 top 10-es kislemezünk, 13 első helyezett dalunk és több mint 20 millió eladott albumunk világszerte. A lendület nem állt meg. Még mindig telt házas koncerteket adunk – még ezen az európai turnén is -, új rajongókkal találkozunk, új helyeken játszunk. Elképesztő, hogy közel három évtized után nem lassulunk, hanem még mindig felfelé ívelünk.”
Godsmack folyamatos növekedését és sikerét látva miért döntöttetek úgy, hogy a Lighting Up the Sky lesz a zenekar uolsó nagylemeze?
„Amikor a Lighting Up the Sky-t írtuk, volt egy pillanat a stúdióban, amikor tudatosult bennünk, milyen messzire jutottunk. Félúton jártunk az album készítésében és azon gondolkodtunk: »Mennyi sláger fér még bele egy setlistbe?« Ha esténként 15 számot játszunk, akár két koncertet is adhatnánk ugyanabban a városban anélkül, hogy bármelyik slágert is ismételnénk – és akkor még nem is beszéltünk azokról a ritkábban játszott, de annál nagyobb rajongói kedvencekről. Akkor kezdtük el mondogatni magunknak: »Lehet, hogy ez az utolsó album. Talán nem lesz több nagylemez.«
Sosem mondtam, hogy nem fogok több Godsmack-dalt írni. Lehet, hogy lesznek kislemezek, együttműködések, biztosan lesz még szólóanyagom. De azt hiszem, ez az utolsó nagylemez az eredeti Godsmack felállástól. Mi jön ezután? Nem tudom. Lesznek új tagok? Fogalmam sincs. De most, ebben a pillanatban, helyesnek tűnik itt lezárni.”
Rengeteg munkát végeztél a Scars Foundationnel, hogy segíts a mentális problémákkal és függőséggel küzdő embereknek. Milyen személyes tapasztalatok késztettek arra, hogy ezekre a problémákra összpontosíts és létrehozd ezt az alapítványt?
„A Scars Foundationt 2018 körül alapítottam, miután az évek során több közeli barátomat is elvesztettem öngyilkosság vagy függőség miatt. Az utolsók egyike a barátom, John volt – egy elképesztően tehetséges művész, aki a lemezborítóinkat, pólóinkat és színpadi hátterünket tervezte. Mindig vidám volt, a társaság lelke. Senki sem sejtette, hogy problémái vannak, egészen addig, amíg nem jött a hír, hogy felakasztotta magát. Akkor tudtuk meg, hogy súlyos depresszióval küzdött és egy ideje csökkentette a gyógyszerei adagját, hogy tovább kitartson. Soha nem beszélt róla – még a feleségének sem –, mert túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. Amikor elfogytak a gyógyszerei, valami elszabadult benne és egy nap már túl késő volt. Ez teljesen összetört engem. Elegem lett abból, hogy újra meg újra ilyen történeteket hallok emberekről, akik csendben küzdenek, miközben senki sem tud róla. Ekkor született meg bennem az ötlet. Mindannyiunknak vannak tökéletlenségei – dolgok, amelyek miatt szégyenkezünk vagy kellemetlenül érezzük magunkat – de ahelyett, hogy felvállalnánk, inkább elrejtjük őket. Ezért hívják a depressziót néma gyilkosnak, mert az emberek kívül mosolyognak, nem beszélnek a szenvedésükról és aztán egy nap már nincsenek többé.
Mindig is szerettem volna visszaadni valamit a világnak, de engem személyesen nem érintettek más tragikus betegségek, mint a rák vagy az AIDS. De amikor elvesztettük Johnt vagy Chester Benningtont és Chris Cornellt –olyan művészeket, akiket ismertünk, csodáltunk – , arra gondoltam: »Hangot kell adnunk az embereknek.« Akkor jöttem rá, hogy a Scars Foundation célja az kell legyen, hogy erőt adjunk másoknak és történeteket osszunk meg, hogy az emberek tudják, nincsenek egyedül. Mert az igazság az, hogy mindannyian sérültek vagyunk valamilyen módon. Azt szeretnénk, ha az emberek tudnák, hogy a tökéletlenségeik teszik őket tökéletessé. Ez a mottónk is: »Mindannyian tökéletlenül tökéletesek vagyunk.« Őszintén hiszem, hogy azok a dolgok, amiket hibának gondolunk magunkban, valójában azok, amik megmutatják, kik vagyunk igazán. Legyen szó látható sebekről, mint egy katonánál, aki elveszítette egy végtagját, vagy láthatatlanokról, amiket traumák vagy bántalmazás okoztak, mindannyian hordozzuk őket. Az én üzenetem az, hogy ahelyett, hogy elrejtenénk ezeket, viseljük őket büszkén. Ezek az élet csatáiban szerzett sebek formáltak minket azzá, akik vagyunk. Amikor megosztod a történeted, másokat is inspirálsz arra, hogy ugyanezt tegyék. Erről szól a Scars Foundation.
Az alapítvány fantasztikus munkát végez. Segítettünk embereknek rehabilitációs ellátást kapni, életeket mentettünk meg és most elindítottunk egy Ifjúsági Nagyköveti Programot is; fiatalok, akik elvesztették szüleiket öngyilkosság vagy függőség miatt, kiállnak és több ezer embernek beszélnek a fájdalmukról és arról, hogyan küzdötték le mindezt. Ez hihetetlenül erőteljes, csodálatos és pontosan ez az, amire az időmet és energiámat fordítani akarom.”
Hogyan formálták a gyerekkori küzdelmeid a Scars Foundation küldetését?
„Gyerekként nem is tudtam, hogy ezek traumát okoznak. De visszatekintve mindenre, amit a családomban átéltem – ahogy láttam, hogy az apám a tűzhelyhez veri anyám arcát, az erőszak, a bandák, a drogok és a káosz – rájöttem, hogy pontosan ezzel kell foglalkoznom. Ebben van tapasztalatom, ez az, amihez igazán értek. Lehet, hogy nem vagyok orvos és nincs diplomám pszichológiából, de átéltem mindazt, amit sokan még most is próbálnak túlélni. Tudom, milyen érzés ilyen környezetben élni. Félelmetes, de az embereknek tudniuk kell, hogy muszáj beszélni róla, küzdeni és jobbá válni. Amikor ez megtörténik, az csodálatos, mert aztán ők is képesek lesznek másokon segíteni – dühös, fiatal gyerekeken, akik épp rossz útra térnének – mielőtt túl késő lenne.
Minden, amin keresztülmentem, óriási hatással volt rám. Szegények voltunk, állami segítség kellett ahhoz is, hogy enni tudjunk. Anyám egyedül nevelt fel minket a húgommal, három állásban dolgozott. Gyűlöltem az életemet és nem értettem, miért kell szenvednünk, miközben mások jól élnek. De mindez formált azzá, aki ma vagyok. Mélyen törődöm az emberekkel, van bennem büszkeség, tartás és egy erős értékrend – és talán ezek nem lennének meg bennem, ha pénzben és kényelemben nőttem volna fel. Talán pont ezért kellett átélnem a nehézségeket, hogy megtanuljam a szükséges leckéket, mert akkoriban nem törődtem senkivel; csak túl akartam élni és nem megsérülni. Keménynek kellett lennem, de ez nem élet. Számomra ezért fontos ennyire ez a munka, mert átéltem és úgy érzem, segíthetek azoknak, akik hasonlón mennek keresztül.”
Most, hogy lezárul egy fejezet, milyen terveid vannak az együtessel és saját életeddel kapcsolatban?
„A mostani európai turné után egy teljes év szünetet tartunk. Valószínűleg elkezdek valami újat ebben az időszakban csak még nem tudom, mit. Általában egy ideig a Godsmackre koncentrálok, aztán amikor pihenőt tartunk, akkor átváltok a szólóprojektekre. Azt hiszem, hogy most is ez lesz. Ez az év egy kicsit rejtélyes, de elkezdtem ajánlatokat kapni tévés és filmes munkákra. Egyre jobban belefolyok ebbe a világba, úgyhogy lehet, hogy ezt fogom kicsit jobban felfedezni és meglátjuk, hova vezet. Lehet, hogy filmzenét fogok írni vagy újra színészkedni – ezt már csináltam és nagyon élveztem, szóval szívesen megint belevágnék. Mindenképpen keresek más elfoglaltságokat is a Godsmacken kívül, amíg kitaláljuk, mi lesz a következő lépés a zenekar számára. Egyelőre őszintén szólva nem tudom.
Amit viszont tudok, az az, hogy a Godsmack most újra szárnyal. Mostanában egyre nagyobb közönség előtt lépünk fel. Szófiában, Bulgáriában két nap alatt teltházat csináltunk, több mint 13 ezer embernek játszottunk, de Romániában és Lengyelországban is nagyon sokan voltak. Újra felerősödött az érdeklődés a banda iránt és azt látjuk, hogy egy újabb generáció kezd felnőni a zenénken. Egyre több fiatal jön már a koncertjeinkre – sokszor a szüleikkel együtt. Ez elképesztő. Annyi mindent túléltünk az évek során, sok nehéz időszakokon mentünk keresztül és még mindig itt vagyunk. Még mindig relevánsak vagyunk. Még mindig jó zenét írunk. Az emberek továbbra is eljönnek a koncertjeinkre és a zenekar folyamatosan növekszik. Ennél boldogabb nem is lehetnék, jó érzés újra csak a zenére koncentrálni, mindenféle kötelezettség nélkül. Most nem egy új lemezt promózunk vagy ilyesmi. Most a zenekar nevét, az örökséget visszük tovább. Ezeken a koncerteken a legnagyobb slágereinket adjuk elő és mindezt csak azért csináljuk, mert imádunk játszani.Újra mi irányítunk – nem a kiadó, nem a menedzsment. A Godsmack újra kézben tartja a dolgokat és számomra ez a legnagyobb ajándék.”
–
Az interjú eredetileg a 2025. májusi digitális különszámunkban jelent meg.
Tartalom: Eleine – Élő Fém – Godsmack / Sully Erna – Hangpróba – Ignitor – Jade – Katatonia – Klasszikus! (Iron Maiden: Live After Death) – Koncertmenü – Médiaradar – Michael Schenker – Misfire – Nightbreed Fesztivál (Árnyak Show, Dying Wish, Land Of Charon, Pornography) – Sokkoló Korongok / Extra – Wall Of Sleep – Will Hunt / Evanescence
