Egészen különleges és megismételhetetlen élményben volt része azoknak, akik beültek az Aréna Plaza Imax termébe július 1-jén. Az egész világon csak ezen a napon vetítették mozikban a Soundgarden ezen a napon megjelenő koncertfilmjét.
Kell-e mondanom, hogy a magyar vetítés a Grungery-s Pintér Miklós közbenjárására jött össze? Az A38 Hajós Chris Cornell emlékestért is örökké áldani fogjuk a nevét, de rátett még egy lapáttal. Köszi!
Szóval, a gigászi vásznon újra életrekelt a legendás Seattle-i zenekar, melyet magyar deszkákon mindössze egyszer, a Guns N’ Roses ’92-es pesti koncertjén láthattunk. Az egy világhírnév előtti, rövidke, napfényes, a közönség részéről érdektelenségbe és értetlenségbe fulladó előzenekari fellépés volt.
Amit a moziban láttunk, az egy feloszlott és újjáalakult, már nem a csúcson lévő, de akkor is nagy formában játszó zenekart mutatott. A Los Angeles-i The Wilternben vették fel a koncertet. Chris Cornell a buli előtti rövid interjúban elmeséli, hogy miért is jó nekik az a hely. Tény, hogy a stadionokhoz mérten a Wiltern egy emberközelibb közeg, de attól még olyan, mint egy némileg hangulatosabbra vett MüPa. Egy nagy színházterem, hatalmas belmagassággal, feliratokkal a színpad szélén, hogy mi mindent tilos csinálnia a közönségnek, szóval azért nem várhattunk olyan hangulatot, mint amilyen régen, a klubokban lehetett.
Megkockáztatom, a filmet nézőközönség egy része (cső, Lilla & co.!) jobban zúzott, mint az ott lévő szerencsések zöme. Mégis szuper élmény volt a film. A felvétel 2013. februárjában készült, a visszatérő, egyben utolsó stúdióalbum, a King Animal turnéján. Egy tévés csapat rögzítette, az általuk futtatott és Amerika szerte vetített, Live from the Artists Den sorozat részeként. Ennek az anyaga jelenik meg most Blue-ray-en, két CD-n, négy LP-n, Super Deluxe Box-ban, meg amit akartok.
Viszont az Imax mozis élményt aligha pótolhatja bármelyik. A házfalnyi vetítővásznon nem a szokásos, 21:9-es szélesvásznú mozis képarányban láthattuk a filmet, ez a képarány sokkal közelebb áll a régi tévékéhez, tehát nem olyan keskenyen nyúlik el, sokkal magasabb. A minőség azonban nem régi tévés, azon a „tűzfalon” kristálytisztán, óriásiban láthattuk a történéseket. Úgy, ahogy akkor sem láthatnánk, ha ott lennénk a színpadon. Kim Thayill gitáros világító szeme, Ben Shepherd bőgős ultramegapunk húzásai, Matt Cameron dobolás közben feszült, azon kívül mosolygós arca – s persze Chris…
Rengeteg pillanata volt a filmnek, ami beleégett az ember agyába. De az elején azt éreztem, hogy Cornell már négy évvel az öngyilkossága előtt is halott volt… Olyan üresség, fásultság volt a szemében az interjúnál is, meg a koncert elején… A hangjának is kellett idő, hogy bemelegedjen. Meg nekem is, nézőként, ott a székben. Nyilván voltak pillanatok, amikor nem a hangorkán préselt az ülésbe, hanem a gyász, az újabb ráeszmélés arra, hogy egyik-másik szövegben minden ott volt előre… Máskor viszont nehéz volt ülve maradni, olyan király volt a koncert. Még akkor is, ha eléggé megtolták a King Animalt (tíz dal volt arról…), kihagyva jó pár rajongói kedvencet. De ezek a kései szerzemények is adták élőben. Csak persze egészen máshogy működtek a régi nagy favoritok (nézőtéren és színpadon egyaránt), mint pl. az ötödikként megdörrenő-megreccsenő Jesus Christ Pose, vagy a Spoonman, a Blow Up The Outside World, a Fell On Black Days (hidegrázás…) vagy a Rusty Cage. Köztük olyan csemegék bújtak meg, mint a Flower, a New Damage vagy a 4th of July. De persze a ráadás négyese vitt mindent: Outshined, Black Hole Sun, Ty Cobb (Ben mekkorát tarol már!), Slaves & Bulldozers (amibe már ekkor beleszőtték a Led Zep In My Time of Dying-jának egy részletét).
A végére azért Chris is kiengedett, zúzott ő is rendesen, még ha nem is úgy, mint mondjuk a sajnálatosan mellőzött Louder Than Love idején. Hangilag is hozta, amit csak ő tud, és nyilván neki is élmény volt, hogy ott volt a színpad szélén a lánya és a felesége… Ám attól még a metalos számaikat az elvárható súllyal tolták, olyannyira, hogy a mozi után pont ugyanúgy érezte magát a fülem fél napig, mint rendes koncerteket követően.
Egyszóval méltó ez a felvétel a Soundgarden örökségéhez, hagyatékához. Nyilván örömmel beülnék egy hasonló vetítésre, amin egy, a Badmotorfinger korszakban felvett koncertet adjnak le, de így is nagy áldás, hogy ilyen körülmények között láthattuk a rock/metal történelem egyik legnagyobb énekesét és páratlan zenekarát.
U. N.
