Minden műfajnak megvan a maga másod-harmadvonala, természetesen a doom metalnak, ezen belül a doom/death-nek is megvannak a lelkes művelői, amelyekben vagy nincs meg a kellő potenciál, vagy elvileg megvan, csak még nem sikerült kibontakoztatni. Tehát a Swallow The Sun, az October Tide, vagy a Draconian által közvetített kiemelkedő nívó mellett olyan csapatok is hallatják hangjukat, mint a chilei Santiagóban székelő Poema Arcanvs és a spanyol Helevorn. Eredetileg a svéd When Nothing Remains is fellépett volna, de végül ők nem jöttek el. Igazából nem is volt ez akkora probléma.

A fentiek fényében azt is mondhatom, az isteni szikra vagy megvan, vagy nincs meg. Néhány lemezt mindkét latin ajkú csapattól hallottam, és birtoklok is, azonban egyikük sem annyira erős, hogy a zenekarokkal a legjobbak között kellene számolnunk. A zenészekben megvan a tűz, a doom metal szeretete, az odaadás a metal-riff művelésére szintén, s olyan extrákkal igyekeznek változatosabbá tenni a doom/death metalt, mint a dallamos ének, de ezen a téren nem tökéletes a kivitelezés. Mind a Poema, mind a Helevorn több évtizedes múlttal rendelkezik, s ugyan vannak jobb pillanataik, mivel a lemezeik nem klasszikusok, a bemelegítő státusznál nem mutattak sokkal többet. Bármilyen szigorúan hangozzék is ez.

Ugyan kétlem, hogy valaha képes lesz akkora hatást gyakorolni rám az Esoteric, mint a 2008-as Brutal Assault-fellépésen – miattuk mentem ki anno a fesztiválra -, kevés koncertet vártam annyira mostanában, mint a brit doom-nagyágyúkat. A kis színpadra kikerültek az effekt pedálok, amelyek eleve helyet igényelnek, s eleve kíváncsi voltam, a zenekar hogy fér majd el egy ilyen kis helyen. Mivel a színpadképük elég statikus, így nem volt gond, az ötös különösebb felvezetés nélkül vágott bele a programba. Az Esoteric komolyságát, a zene rétegzettségét jelzi a tény, hogy három gitárral álltak ki, vagyis igyekeztek hűen visszaadni a lemezeken hallottakat. A billentyűs témákat, effekteket pedálokkal hozták működésbe.

A zenekar könnyen felismerhető megjelenéssel bír, a már évek óta tarkopasz Greg Chandler zenekarvezető/gitáros/énekes fejmikrofont használ, néha tesz pár lépést jobbra-balra, s közben rendkívül extrém hangokkal járul hozzá zenekara tökéletesen egyedi és különleges doom-zenéjéhez. Amit az Esoteric előad, az valóban extrém zene, nem csupán mellébeszélés, és e jelző szokásos unos-untalan előrángatása, sokszor teljesen indokolatlanul. A doom-alap adott, s innen számos irányba terjeszkedik a zenekar, olyan messzeségeket bejárva, amelyek puszta létezéséről sem tud a pályatársak jelentős része. Kompozícióikban megvan a death metal keménysége, szikársága, az indusztriális zajok félelmetes ridegséget kölcsönző valója, emellett ambient-hangképek, az eredmény pedig semmivel sem összehasonlítható.

Az egész koncerten nagyon élesen szóltak, s a produkcióból, a vaskos hangképből áradt valami nehezen körülírható hidegség, amit csak fokozott az a szokásuk, hogy a számok végét egy effekt aktiválásával „cseppfolyósítják”, és az így kinyert zajmassza hirtelen ér véget. Túl metalon, túl kortárs zenén, túl extrémitáson… Míg a turnén volt olyan állomás, ahol terjedelmes szettet játszottak – vagyis kétféle programot egyben -, addig nálunk csak az egyik program fért bele a mindössze egyórás játékidőbe. Sajnos az Esoteric csúcsművéről, a The Maniacal Vale-ről, e doom-gigászról nem játszottak semmit, de a Dissident, a Rotting In Dereliction, vagy a Stygian Narcosis megfelelő keresztmetszetét nyújtotta a teljes, komplett metal-paletta valaha létezett egyik legegyedibb és legbátrabban kísérletező, párját ritkítóan kiváló zenekarának.

Számomra az Esoteric volt az est fénypontja, örültem volna, ha ők zárják az estét, de ezúttal a dán Saturnus kapta a nagyobb rivaldafényt. Nem érdemtelenül, jegyzem meg, a rokonszenves zenészek kitettet magukért. Évekkel ezelőtt láttam őket az azóta megboldogult Showbarlangban, amikor is egy nagyon jó koncertet adtak. A színvonal most is adott volt, csak a tagság alakult át több poszton. Érdekes módon pont a gitárosok személyében láthattunk új zenészeket, akik ugyan nem dánok, de szemmel láthatóan felvették a fonalát ennek az északi ízű, romantikus hangulatú deathes doom metalnak. Mindannyian nagyon jól játszottak, a hangzáskép is melléjük szegődött, a gitárok mellett Brian Pomy Hansen bőgőjét is kitűnően lehetett hallani. Távolabb már nem is állhatna a dánok zenéje az Esoteric földöntúli brutalitásától; ami az angoloknál statikusnak mutatkozott, az a Saturnus esetében mozgalmasabb volt, a zenészek mozgása is rockosabb formát öltött.

Szép hosszú programot adtak elő, szemezgettek a lemezekről, s úgy tűnt, a Veronika Decides To Die albumot kiemelten kezelik. A szakáll ellenére Thomas Akim Grønbæk Jensen frontember inkább néz ki joviális családapának, mint bősz viking-leszármazottnak, azonban a hörgésekbe beleadta az erejét, tüdeje kapacitását. A szavak végét mindig megnyomja, így bömbölésének van egy érdekes, fura stílusa. Valahol ez is része a produkciónak. Ahogyan a Saturnus zenéjében benne van a vad északi romantika és a doom/death súlya is. Nemrég megjelent egy akusztikus EP (The Lighthouse Session) a Prophecy-nél, erről is előadtak egy számot. A fogadtatás és a zenekar műsora egyaránt roppant pozitív volt, hozzátéve, hogy a zenekarok úgy összebarátkoztak a turnén, hogy legszívesebben egymás koncertjeit is végigjátszották volna. Főleg a spanyol ajkúak között volt nagy az összeborulás, de a Saturnus műsorát is nézték az előzenekarok tagjai. Vendégszereplésre is sor került.

Összességében nagyon jó hangulatú est volt, melyből az Esoteric súly és stílus révén kissé kilógott, de soha rosszabb eseményt.