Kiadó: ROAR! Rock Of Angels Records / Schmidt Péter / 8
A Hollandiában 1988-ban megalakult Sacrosanct első öt éve a komplex, szövevényes progos thrash jegyében telt, amely időszak alatt három nagylemezt szabadítottak az Univerzumra. Ezen első korszakot szűk másfél évtizednyi csend követte, majd 2017-ben a gitáros-zenekarvezető Randy Meinhard egy felfrissített tagsággal újból betolta a biciklit. Az egy évvel későbbi visszatérő album, a Necropolis már egy cseppet módosult zenei irányt mutatott – elődeihez képest kissé direktebb, kevéssé sűrű anyag ez, a korábbi acsargósabb vokalizálást pedig egy emészthetőbb, dallamosabb énekstílus váltotta fel. Hasonlóan nagyjából ahhoz, ahogy az a dán Artillery esetében is történt a ráspolykirály Flemming Ronsdorf távozása után. A kései Artillery neve egyébként is egész korrekt irányfény velük kapcsolatban, mint ahogy az újabb kori Heathen vagy a Communic sem rossz viszonyítási alap.
Ezt irányvonalat viszi tovább a Kidron is, ami lehet, hogy bőszíti a vadabb korai éra purista híveit, azonban ha pusztán a dalok és a kivitelezés minőségét, meg a nóták felett lebegő, kissé kesernyés hangulatot nézzük, akkor a magam részéről továbbra sem nagyon találok kötözködnivalót. Annál is inkább így van ez, hogy azért szellősebb megközelítés ide vagy oda, hangszeres és hangszerelési finomságok így is bőséggel akadnak – mindössze a megfogalmazás módja lett higgadtabb, érettebb.
Azzal együtt mondom ezt, hogy azért a régi időkre hajazó vehemensebb tempózások is akadnak több helyütt. Relatíve hosszú, 5-7 perc körüli dalokban gondolkodik egyébként a brigád, melyekben a basszushangzás kiemelt szerepet játszik, amúgy Overkill módjára. A 2022-ben igazolt új frontember, Max Morton orgánuma és dallamvilága hallatán nem tudok nem asszociálni Oddleif Stenslandra (Communic), pláne, hogy a szenvedélyes-fájdalmas előadásmód is rokon a dán muzsikuséval. (Érdekes adalék e témában, hogy az előző korongon hallható Richard F. Hesselink hangja meg olyannyira a mi BZ-nket idézte, hogy konkrétan utána kellett néznem, nem valami titokban tartott vendégeskedésnek voltam-e fültanúja. De nem.)
A friss korong legkomolyabb vállalása egyértelműen a 9 perces, epikus felépítésű, fokozatosan besúlyosodó Before It Ends, de nekem a nyitó Marching Days is nagyon bejön, akárcsak a thrashesen feszes, tempós Still Open Sore vagy a záró, melankolikus hangvételű The Pain Still Lasts. (Utóbbit 2018-ban már hallhattuk, ez itt az aktualizált, 2025-ös verzió.) Muzikális, okos, egyszerre fajsúlyos és dallamos lemez a Kidron, intelligens szövegekkel – talán két-három dal van, amit picit rövidebbre szabhattak volna, de más kifogást nem tudok emelni. Jó ez.
