A mindezidáig hat budapesti koncertet abszolváló Royal Huntról is elmondhatjuk, hogy szinte már üzemszerűen jár haza hozzánk a zenekar. Ugyan én ezen alkalmak épp felén voltam csak jelen, az már a korábbi két eseményen is tisztán átjött, hogy amennyire komoly hangvételű és tartalmas mondanivalójú a csapat lemezen, annyira eszehagyottak tudnak lenni a deszkákon, ha a hangulatuk éppen úgy alakul. Márpedig most bizony úgy alakult, jobban is, mint ahogy azt korábban valaha láttam tőlük.
Mielőtt ennél tovább szaladnék, még megemlékeznék az előzenekarként fellépő hazai Echonald produkciójáról is. Bizonyos szempontból nincs könnyű dolgom, tekintve hogy a viszonylag komoly múlttal bíró, öt lemezes formációval ez volt az első találkozásom – nem csak élőben, de úgy egyébként is. Így tehát előzetes elvárások és mindenféle viszonyítási alap nélkül néztem végig saccra úgy jó háromnegyed órás műsorukat, és írni is ennek fényében tudok róluk. Ami az általuk művelt muzsika irányvonalát illeti, az alapján voltaképpen egész jól illettek DC Cooperék elé, ezzel tehát nem volt hiba. Refréncentrikus, viszonylag könnyen fogható, progos elemeket sem nélkülöző gitáros-billentyűs dallamos metalban utazik a négy srác, amiből nálam egyértelműen a kimértebb tempójú, hömpölygősebb dalok működtek jobban.
Szerencsére ezekből volt több náluk, a gázpedálra csak ritkán léptek oda komolyabban, és ez nem is baj. Vannak is jól eltalált tempóik, témáik, refrénjeik, magyar nyelvű szövegeik sem rosszak, ugyanakkor az élő előadáson ezekkel együtt is volna még mit csiszolniuk. Eleve nem értem, hogy a bőgős-énekes Krajczár Feri miért csak néhány nóta elteltével vette nyakába a hangszert – addig ugyanis basszusgitár nélkül szóltak a dalok, ami finoman szólva is fura volt, és nem csak szerintem. Gépről is több dolog szólt időnként az ildomosnál, a konferálást pedig gyakorolni kellene még, mert ez így egyelőre túl esetleges, rögtönzésszerű. Valószínűleg lemezen hallgatva jobban működhet a srácok produkciója, mert pusztán a dalok szempontjából voltak azért kellemes mozzanatai a koncertjüknek.
Habár a Royal Hunt aktuális turnéja a Covid árnyékában készült és megjelent Dystopia albumkettőst hivatott promotálni, az itt elővezetett műsort mégis sokkal inkább afféle életpálya-áttekintésnek mondanám. A legaktuálisabb két anyagról összesen egy-egy dal hangzott csak el, a többi 12 szerzemény viszont a csapat teljes karrierjét átfogta, az 1992-es debütálástól napjainkig. Jellemzően egy-egy nóta hangzott el a megidézett lemezekről, beleértve ebbe a Henrik Brockmann és John West frontemberkedésével fémjelzett korszakokat is (Mark Boals-os szám ellenben nem volt). Két-két dallal csak az A Life To Die For, a Land Of Broken Hearts és személyes kedvencem, a Paradox képviseltette magát.
Ami az első benyomást illeti: a színpadra felmasírozó tagok közül DC Cooper mellett bárhol, bármikor simán elmentem volna, az egykoron fiatal Joey Tempest módjára poszterarcú énekes ugyanis egy elég bizarr szakállszerkezetet eresztett, visszavágatott haját pedig szorosan hátrafésülte. A vigyora mondjuk így is sütött, sejtésem szerint némi alkohollal felfűtött vidámsága pedig a többiekre is hamar átragadt. A fickó régebben sem volt egy besavanyodott hatást keltő figura, most azonban még ehhez képest is teljesen megvadulva ugrált, szaladgált, hadonászott a mikrofonállvánnyal, grimaszolt, és ezerrel húzta-szívatta a többieket. A magas hangokkal meg is küzdött az elején, voltak nagy harcai időnként, de ahogy a torka szép lassan bemelegedett, azért már egyre jobban kijöttek belőle az énektémák.
Az első kb. fél órában egyébként nem csak nála voltak gondok, de a megszólalás sem klappolt: ahol én álltam (a középvonaltól kissé jobbra, viszonylag elöl), ott konkrétan egy nagy torz kásával indult a mutatvány, ami csak szép lassan tisztult ki úgy-ahogy. (Nem tudom ennek az okát, eddig az Analogban mindig remekül megszólaló bulikat fogtam ki, főleg a tavalyi, szó szerint lemezminőségű Arena marad emlékezetes.) Nálam az első libabőrök az old school River Of Pain/Last Goodye kettősénél érkeztek be, aztán a rendes műsort záró The Mission/Stranded/Message To God trió ugyancsak nagyon klassz volt, a ráadást és a koncertet befejező A Life To Die For-t pedig akár egyfajta ars poeticaként is értelmezhettük.
A nagyjából félház előtt levezényelt, mintegy 100 perces performansz mind a zenekart, mind a közönséget remek hangulatba hozta – ennek is eredménye aztán, hogy a Royal Hunt eme fellépése inkább az önfeledt és lelazult vidámság, semmint a tökéletes előadásmód és a kristálytiszta hangzás miatt marad elsősorban emlékezetes.
