Aki egy kicsit is képben van a hazai rock’n’roll színtér viszonyaival, annak számára világos, mennyire reménytelennek tud tűnni egy kis faluban zenélni és országos sikerről álmodni. Már az is csoda, hogy egy alig kétezres lélekszámú, észak-magyarországi településen össze tud állni négy srác, akik hasonlóan gondolkodnak és jól zenélnek együtt. Nos, ez a csoda megtörtént Domoszlón, ahonnan a Road zenekar elindult hódító útjára. Most pedig, két évtizeddel később felállnak a Budapest Sportaréna színpadára, ami a hazai zenekarok számára a koncertezés csúcsa. Aki itt fellép, az megcsinálta, elmondhatja, hogy sikeres pályát futott be. Cselő egészen Domoszlóig autózott, hogy a legautentikusabb helyen, a Road próbatermében beszélgessen Molnár Máté énekes/basszusgitárossal.

(Szöveg: Cselőtei László · Fotó: kiadói archívum)

Road / Aréna – 2024. december 28. Még én is hitetlenkedve dörzsöltem a szemem, amikor először megláttam a plakátokat. De aztán belegondoltam, mennyi jó dal, hány turné és fesztivál fellépés szegélyezi az idáig vezető utat onnantól, mióta a banda a 2000-es évek elején először belépett a Hammer Records irodájába, hogy a debütáló album megjelenéséről tárgyaljunk. A Road ma már kétségtelenül a hazai „A” ligában játszik, a legfrissebb, nemrég megjelent, Az utolsó rapszódia című anyaguk pedig a legjobb bizonyíték arra, hogy erejük teljében alkotnak, játszanak.

A PRÓBAHELY

Egy jó beszélgetéshez nem árt a megfelelő környezet. Elhatároztam hát, hogy elautózom Domoszlóra, hogy a leghitelesebb helyszínen, a csapat próbatermében beszélgessek Mátéval.

Ha nem tudod, mit keress, sosem találod meg a banda szentélyét. A falu tekergős főutcáján klasszikus Kádár-kockák sorakoznak. Egyik olyan, mint a másik. Az egésznek mégis nagyon jó, békés hangulata van, nyáron különösen idilli hely lehet. Ha nem tudom a címet, nincs GPS, és nem látom meg az udvaron a két furgont, amivel a csapat turnézik, sosem bukkanok rá a próbateremre. Belül férfias rendetlenség, látszik, nem a dizájnra fókuszál a banda, ha éppen a házban tartózkodik.

„Most nézd meg! (Kezdett rá Máté kissé bosszúsan, ámde vigyorogva, amikor a kávé kapszulás dobozt kinyitotta, hogy kávézhassunk beszélgetés közben és látta, hogy már csak két kapszula árválkodik a doboz alján.) A csapatban mindenkinek megvan a feladata. A próbahely gondnoka például Goya. Mondja a múltkor, hogy nagyon nézegette a Lidlben a nagy kiszerelésű kapszulát, mert le volt akciózva, de végül nem vett, mert úgy emlékezett, hogy még van néhány darab a dobozban. Mondom neki, te Goya, nem akkor kell kapszulát venni, amikor épp kávéznánk, de már tök üres a doboz!” (nevetünk)

A próbahelyiség a ház nappalijában nem túl nagy, sőt szerintem kicsi. De a hangulat utánozhatatlan. Egyből látszik, ki hol szokott állni/ülni, ha épp munka folyik. A falnál gitárok, erősítők, kábelek tekeregnek és mindenféle székek jelzik, itt sokszor üldögélve dolgoznak a srácok.

„Sokáig béreltünk helyiségeket itt-ott a faluban. Aztán úgy gondoltuk, szükség van egy bázisra, ahol kényelmesebben vagyunk, elférünk. Ezt a házat még akkor vettük meg, amikor nem voltak ennyire elszabadulva az árak. Folyamatosan újítgatjuk az épületet. Itt végre megfelelő körülmények között tudunk próbálni.”

A KEZDETEK

Engem mindig érdekel, hogy egy sorsfordító döntés mikor történt, mikor pattant ki a szikra, ami aztán máig is lobogó lángot gyújtott. Emlékszel a kezdetek részleteire?

„Én már kevésbé, de Imi anekdotái szerint talán valamikor a ’90-es évek derekán, amikor kiszabadultunk a középiskolákból, kitaláltuk, hogy alapítsunk zenekart. Vicces, mert sosem volt közünk a focihoz, azóta sincs, mégis minden hétvégén ott voltunk a helyi pályán a meccseken. A pályára menet mindig vettünk frissen pirított tökmagot vagy szotyit, amit jellemzően Népszabadság, sőt Szabad Föld újságok összetekert papírjában árultak. De nem azért mentünk oda, hogy sportot nézzünk, hanem hogy dumáljunk, álmodozzunk. Megosztottuk egymással, hogy ki milyen zenéket hallgat éppen, milyen koncerteken voltunk. Cserélgettünk kazettákat, VHS-eket.

Tudtuk egymásról, hogy mindenkinek van egy kis konyítása a zenéhez, én például zongorázni tanultam egy helyi bácsinál. Iminek volt egy ismerőse, aki kölcsönadta neki az akusztikus gitárját, a dobos srác, Kovács Zoli pedig autodidakta módon tanult, ami lényegében annyit jelentett, hogy mindent ütött, ami a keze ügyébe került. (nevetünk) Végül megbeszéltük, hogy mindenki szerezzen hangszert. Nekem már volt billentyűsöm, egy szinti, tehát én leszek a billentyűs és így tovább, leosztottuk a szerepeket. Bár nem volt basszusgitáros, de nem aggódtunk, gondoltuk, előbb-utóbb csak akad egy.

Nagy meglepetésünkre következő héten jött a hír, hogy a dobos fiúnak vettek a szülei egy szerkót, annak ellenére, hogy nem arról voltak híresek, hogy szórnák a pénzt. Egy komoly, két lábdobos Amati cucc volt. Édesapja állította, nem telik el két hét és a kutya alszik majd a lábdobban. Zoli alaposan rácáfolt erre. Napi négy-öt-hat órákat gyakorolt. Suli után bevágta a táskáját a sarokba, elő a kétkazettás magnó és fülről mindent levett, amit ért. Nirvana, Rage Against The Machine, Red Hot Chili Peppers, Bad Religion, neki semmi sem volt akadály. Ugrásszerűen fejlődött és ez minket rendkívüli módon inspirált. Így aztán hamar kiugrottak a tudás béli különbségek és kiestek azok, akik nem bírták a tempót. Ezért kihullott az énekes srác. Basszusgitárosunk továbbra sem volt. Valamint úgy éreztük, hogy a szinti valahogy nem illik abba, amit csinálni akarunk. Így egyszer csak a nyakamba került a basszusgitár és ott találtam magam a mikrofon előtt.

Próbálkoztunk egy ideig, mondjuk évi egy koncert erejéig a helyi kocsmában. De folyamatosan cserélődtek a tagok. Akik kiváltak, újabb zenekarokat alapítottak a környéken mindenféle stílusban. Volt punk, hard rock, metal, minden. A hatásunkra alaposan felpezsdült a helyi rockélet.”

Szerinted akkor az egész országra jellemző volt az amatőr mozgalom megélénkülése?

„Igen. Olyannyira, hogy amikor anno elindultunk az LMS tehetségkutatón, Szombathelyen, akkor két napon át, reggeltől estig, negyedóránként lépett fel egy-egy csapat. Irgalmatlan sok új zenekar alakult akkoriban. Azon a tehetségkutatón, talán ’95-ben, az Ektomorf nyert. Következő évben pedig a Neck Sprain. Ők már akkor olyan szinten játszottak, hogy lemezszerződést kaptak. Emlékszem, az egész tehetségkutatót végignéztük ’szakmai szemmel’, bár akkor még semmi közünk nem volt a szakmához és amikor az Ektomorf játszott, teljesen lehidaltunk. Olyan zenélés volt, hogy leesett az állunk, és olyan kemények voltak, hogy onnantól mi is olyanok akartunk lenni. Rágyúrtunk, hogy a következő évben bizonyítsunk. Erre jött a Neck Sprain és mi teljesen összeomlottunk. »Mi a faszt kéne csinálnunk, hogy ezt a szintet tudjuk?!« Valami nem működött.”

Végül hogyan találtad meg a többieket?

„A környékbeli zenekarok úgy koncerteztek, hogy egymás közönségei voltunk. Amikor valamelyik banda színpadon állt, a többiek roadoltak nekik és közönségként drukkoltak. Aztán fordítva. Egy projekt kedvéért kerestem meg Imit és Goyát, valamint Kovács Zolit. Annyira jól sikerült a kísérlet, hogy együtt maradtunk. Innentől beszélhetünk igazából a Road zenekarról.”

AZ ÚT

Egyből saját nótákat kezdtetek írni?

„Nem. Feldolgozásokat játszottunk elsősorban. Tankcsapda, Bomber, Sick Of It All, Sepultura, Kispál és a Borz, ilyesmik voltak a repertoárban, tehát vegyes volt a vágott! (nevetünk) Aztán persze szép lassan ráfordultunk a saját témákra. Elkezdtük tudományosan elemezni, hogy a világhírű előadók dalai mitől is működnek valójában? Hogy néznek ki a tempók, a váltások, a riffek, a refrének?”

Milyen dalokat szedtetek szét?

„Robbie Williams-, Bon Jovi-, Michael Jackson-nótákat nézegettünk. Olyan is volt, hogy összekombináltunk egy Michael Jackson- és egy Anthrax-témát. Az első saját dalok így alakultak ki. Persze sokszor erősen súroltuk a plágium határát, olyannyira, hogy néha át is léptük! (nevet) Nagyon jó lett volna, ha anno van mellettünk egy producer, aki érti mindezt és meg tudja mondani, hogy azon kívül, hogy nekünk milyen jól néz ki egy C-dúr után egy A-moll, majd pedig egy F-dúr, hogyan kell a dalt meghangszerelni, mi kell még ahhoz, hogy egy normális szám szülessen. Ez egy nagyon nehéz, kibaszott szakma! Mi anno még ráérzésre dolgoztunk. És hiába van a kezedben néhány recept és alapanyagok, mondjuk víz, olaj, liszt, meg cukor… Csinálj belőle egy jó szusit. Biztosan nem fog menni.”

És mikor érezted, éreztétek, hogy már kezetekben az alapanyag mellett a megfelelő recept, illetve, hogy utolértétek az Ektomorfot és a Neck Spraint?

„Igazából sohasem éreztük ezt. (nevet) Mondjuk, le kell szögeznem, nagyon büszkék vagyunk arra, amit elértünk. És boldogok is vagyunk. Gondolj bele: ez egy kétezer lelket számláló falu. Manapság egy átlagos koncertünkön több ember van, mint a falu teljes lakossága. Tehát borzasztó hálásak vagyunk a sorsnak, hogy idáig eljutottunk, van mögöttünk két évtized és az Aréna koncertre készülünk. De a mai napig, ha egy-egy buli után az öltözőben előkerül egy bluetooth hangszóró és egy Spotify lejátszási lista és odaérünk a Neck Sprain Heavy Weight lemezéhez, akkor valamelyikünk szájából kb. 10 másodpercen belül elhangzik, hogy »minden idők legjobb magyar lemeze, bármilyen évet is írunk éppen!«”

Van ilyen szintű külföldi példakép album is?

„Nálunk a Metallica St. Anger lemeze mindent visz. Ezen még szegény Lénárd Laci, Isten nyugosztalja, is felvonta a szemöldökét. Amikor azt az albumot hallgatjuk, akkor érezzük úgy, hogy ezek mindent megengedhetnek maguknak! Számunkra azért ez az album jelenti a példát, mert nézd meg: simán folytathatták volna, amit a ’80-as években elkezdtek, ahogy mondjuk az AC/DC. Ötven éve ugyanazt nyomják és jól elvannak. Ehhez képest a Metallica folyamatosan az oroszlán bajszát húzogatja. Nekünk ez jó példa arra, hogy mindig legyünk bátrak.”

Úgy gondolod, hogy ti is húzogatjátok az oroszlán bajszát?

„Úgy gondolom, hogy ezen a kis zenei színtéren, és magunkhoz képest igen. Soha nem leszünk egy olyan újító, a maga módján meghökkentő, komplex zenét játszó banda, mint mondjuk a Thy Catafalque, vagy nem leszünk annyira súlyosak, mint az Apey a Lazarussal. Vagy amikor például azt mondod, hogy Macskanadrág, akkor tudsz hozzá párosítani egy műfajt. Mi ezekhez képest más úton járunk, ezeket a szélsőséges határokat nem érjük el, de arra mindenképpen törekszünk, hogy időről időre, legalább egy picikét kilépjünk a komfort­zónánkból.

Van olyan dalunk, mint a Megint nyár, de most születetett egy olyan, mint Az utolsó rapszódia, aztán elő tudunk venni egy olyat, mint a Világcsavargó, vagy a Nem kell más, vagy a Sokkal jobb jónak lenni. Emiatt nem is lehet behatárolni a közönségünket. Van, aki csak egy-két dal miatt jön el koncertünkre. És szerintem ez nagyon jó. Azt gondoljuk, hogy az élet sokszínű és ezért mi is próbálunk sokszínűek lenni. De megmaradunk heteroszexuálisnak! (nevetünk) Jelentsen ez bármit, az élet valóban sokszínű és mi mindent szeretnénk kipróbálni, de bizonyos határokon belül!”

Mondjuk, tehát szinti biztosan nem lesz Road-nótában?

(nevet) „De-de. Azért felnőttünk és bár tizenhét évesen azt gondoltuk, hogy az egy ’buzis’ dolog, közben kiderült, hogy van, amikor komoly szerepe lehet.”

Ezek szerint csak kóstolgatjátok a másik oldalt! (nevetünk)

„Ó, ez szerintem még bőven a heteroszexualitás határain belül van! (nevetünk) Mondjuk, gondolj az akusztikus műsorunkra. Van, aki csak egyszerűen kihúzza a gitárt a dugóból és úgy tologatja a kvinteket. Mi teljesen áthangszereltük a dalokat, különböző stílusokban dolgoztuk fel őket, raktunk bele ezt-azt és így kaptunk egy egyedi ízt, egy olyan impulzust, ami nekünk is pluszt jelentett és úgy gondoltuk, hogy a közönség is szeretni fogja.”

Veletek mennyire toleráns, megbocsátó a közönség ilyen szempontból?

„Nagyon. Most tavasszal azt csináltuk a koncerteken, hogy az eleje akusztikus volt, a második fele metal. Senki sem ment el, de helycsere volt. Látszott, ki jött az egyikért és ki a másikért. Ezzel szerintem a régieket megtartottuk, de új rajongókat is szereztünk.”

A PÉNZ

Két évtizede nagyon komolyan nyomjátok. Albumok, turnék, fesztivál fellépések és most nemsokára az Aréna. Magyarországon a pénz kérdéskörét szemérmesen kerüli mindenki. Én mégis szóba hoznám, mert szerintem érdekes és fontos téma: jelenleg mennyire lehet megélni a zenélésből itthon?

„Ez egy érdekes kérdés. Tudom, azt látni, hogy nagy turnékat bonyolítunk, minden fesztiválon és motoros találkozón ott vagyunk, tehát nagy gázsikért játszunk. És ez igaz is. De már a pályánk elején megütköztünk azon, hogy – elsősorban fővárosi zenekaroknál – milyen tékozlás megy. Hallottuk, ahogy a zenészek a zenekar vezetőtől már közvetlenül a buli után kérték a gázsit és mentek inni, enni, elkezdték szórni a pénzt. Mi pedig ahhoz voltunk hozzászokva, hogy otthonról visszük a sört, bort, pálinkát, a szalámis szendvicset. Miközben ezek az ismert, sokat megélt zenészek még aznap, néhány óra alatt elpattintották a bevételt, mi elvoltunk a hazaival és amit lehetett, félretettünk. Megnéztük, mennyit kell visszaforgatni a zenekarba, mert azt mindig kell. Ami pedig megmarad, azt szigorúan beosztjuk.

Ma már koncertek után nincs is pénzmozgás, mert jellemzően mindenki utal. Meghatároztuk, hogy biztonsággal mennyit lehet kivenni havi rendszerességgel. És mi azt a pénzt vesszük ki, kapjuk meg. Kvázi, úgy kapunk pénzt, mint egy munkahelyen, havi rendszerességgel. A nagy bulikhoz nagy költségek tartoznak, amit nekünk kell fedeznünk. Hang- és látványtechnika, plusz piró, plusz emberek. Saját teherautóink is vannak. Mert kiszámoltuk, sokkal jobban jövünk ki, ráadásul kényelmesebb is, ha saját buszokkal megyünk. Mindig rendelkezésre állnak, csak mi használjuk, mi szervizeljük, stb. Tényleg, nem akarok álszent lenni, de még mindig sokkal többet teszünk vissza a zenekarba, mint amennyit kiveszünk.”

Sokan nem veszik figyelembe ezeket a háttérköltségeket. Csak a sok embert és a jegyárakat látják.

„Pontosan így van. Az okosok kiszámolják, hogy vannak a Barba koncerten háromezren, nyolcezer a belépő, tehát az huszonnégy millió forint. És a zenekar fürdik a lóvéban. Te hülye vagy?! (nevetünk) Elmondom, hogy az ilyen koncertek költségei a bevétel jókora részét elviszik.”

A magyar zenekarok többsége mind a mai napig baráti társaságként működik. Nektek van céges háttér?

„Természetesen. Cégünk is van, szerződéseink, könyvelőnk, minden, ami kell. Összefoglalva: nem panaszkodhatunk, hiszen azt csináljuk, amiről mindig is álmodtunk és szerencsére tisztességesen megélünk belőle.”

A MENEDZSMENT

Egy zenekar egy elég bonyolult gépezet, művészek vannak összezárva, sokszor nagy az egó is. Hogyan kezelitek az eldöntendő kérdéseket? Nálatok diktatúra van vagy demokrácia?

„Nem szeretnék politizálni, de szerintem az országnak sem ártana, ha úgy működne, ahogy mi. Vannak helyzetek, amikor diktatúra van, az történik, amit én mondok. És kuss van mindenkinek. Látom, hogy félreáll a szájuk és tudom, hogy nem tetszik, de azt is tudom, hogy négyen négyfélék vagyunk, négyfélét akarunk. Persze, azt is tudom, hogy mindenki jót akar. De ha tudom, hogy az adott témának mi lesz a vége és határozott vagyok, akkor általában jó a reakció, azt mondják, bár nem hittek benne, jól történt meg a dolog. De olyan is van, amikor leülünk és megbeszéljük, ki mit gondol. Többször volt, hogy bevittem a stúdióba egy halom ötletet és a többiek egységesen azt mondták, hogy légyszi, ne már, mert ez nekünk nem tetszik. De srácok, higgyétek el, hogy ez működni fog! De nekünk nem tetszik. Oké, 3-1, akkor nem csináljuk.

Ahogy mondtam neked az elején, mindenkinek megvan a saját területe. Goya a próbahely gondnoka. Ő intézi a házzal kapcsolatos teendőket, például a nyáron levezényelt egy komplett tetőcserét, de ő felügyeli, tartatja karban a buszokat is. Imi foglalkozik a zenekaros termékekkel. Az ő kezében van a raktár- és a shopüzemeltetés. Ott ő mondja meg, hogy mi legyen. Ebben az esetben mi Goyával vagyunk a kis bohócok, bólogatunk arra, amit Imi mond.”

Most már húsz éve nyomjátok a zenekart. Még mindig a Heves megyei faluban, Domoszlón éltek. A mai Magyarországon hogyan lehet, hogyan kell ezt csinálni, hogy a csapat túléljen, sőt, sikeresen prosperáljon?

„Ha ma kéne elkezdenem a zenekarozást, akkor nem igazán tudnám, hogyan is fogjak hozzá. Manapság nagyon nehéz ennek nekifutni, a mai srácoknak ez komoly gond. Ma minden és mindenki hozzáférhető. Egy új bandának előbb van kreatív terméke, közösségi média felületei, mint dalai. Mindenki mindent tud a körítésről, de zeneileg nincs idő megérni, ezért sokan csinálnak olyan gyenge dolgokat, ami a lőtéri kutyát sem érdekli. Ha ma lennék húszéves, nem biztos, hogy egyáltalán belefognék. Így, visszatekintve sem volt egyszerű. Most már, hogy két évtizede rajta tartjuk a kezünket a rockzenei szakma ütőerén, sokat tanultunk, látjuk, mi, hogyan, miért történik, jó sok pofont is kaptunk, de közben sok ember is megismertünk, látszik, hogy mennyi buktatója van egy ilyen történetnek.

Mostanra, hála istennek vannak mellettünk olyan emberek, mint például a Barba Negrá-s Szűcs Misi, aki a menedzserünk. Mi beszéltük rá, hogy ezt próbáljuk meg együtt. Elfogadta a felkérést és élvezi a munkát. Mondjuk, sokszor van, hát, egyfajta ajtócsapkodás, vagy inkább fejleüvöltés és telefonlecsapás. Misi egy impulzív személyiség, aki nagyon tud hinni abban, amit és ahogy csinál. Nálunk pedig vannak a régi beidegződések, a sok év hazai, vidéki turnézós tapasztalatai. Ő viszont a Barbában összegyűjtött, klubos, nemzetközi tapasztalataiból táplálkozik az egyik legnagyobb fővárosi klub és koncerthelyszín vezetőjeként. És bizony át kell az agyadat konvertálni, amikor a mucsaröcsögei motoros találkozón kell dolgoznod, ahol jó, ha van hétszáz fizető néző. Ilyenkor két választásunk van: vagy megcsináljuk a bulit, vagy nem. De ha eldöntöttük, hogy megcsináljuk, akkor azt tegyük tisztességgel. Szóval mi még amiatt nem mondtunk le fellépést, hogy nincs tükör az öltözőben, vagy nincs vacsora.”

Mindezek után, mennyire fontos egy menedzser egy zenekar számára?

„Ennek az éremnek is két – sőt, három – oldala van. Ha van egy jó zenekar és egy jó menedzser, akkor az egy szerencsés együttállás. Ez a Road esetében megvalósult és kiválóan működik. Ha van egy jó együttes menedzser nélkül, akkor az a történet egy bizonyos szintig el tud jutni, de utána óhatatlanul megreked. Viszont, ha van a világ legjobb menedzsere, de egy csapnivalóan szar zenekar, akkor az még addig sem jut el, mint az előbbi verzióban. Mi Misivel nagyon tudunk haladni. Nyilván rendkívül sokat csiszolódtunk egymáshoz. Eleinte volt olyan, hogy úgy összevesztünk, hogy három hónapig nem beszéltünk egymással, csak másokon keresztül üzengettünk. Még mindig van néha szemráncolgatás, de már nem nyomjuk egymásra a telefont. (nevet) Azonban konfliktusok nélkül nincs eredmény. Minket ez előre visz.”

A PIA

Látom a Road-pálinkás üvegeket az ablakban. Még 2013-ban, az olaszországi Mizanóban, egy kamionverseny alkalmával közös szálláson voltunk és akkor életem egyik legjobb zabálós-ivós-röhögős-szállásleamortizálós rock’n’roll-buliját nyomtam veletek! Továbbra is azt a tempót tartjátok?

(nevet) „Azt a bulit mi is emlegetjük még! Ami a pálinkás üvegeket illeti, egy klipforgatás miatt maradtak ott. Megmondom neked őszintén, szégyen, nem szégyen, ahogy közeledünk az ötvenhez, egyre kevésbé iszunk, mert egyre kevésbé bírjuk. Tényleg nem úgy van, mint húszévesen, amikor állandóan piáltunk, akár három napon át nonstop részegek tudtunk lenni. A Tankcsapdával lezajlott első turnénkon úgy csináltuk, hogy rögtön az elején, pénteken atomra szétcsaptuk magunkat, majd másnap reggel, éhgyomorra lehúztunk egy liter kannás bort. Mondjuk, helyi őstermelőtől vettük, nem a tablettás szart ittuk, de akkor is. Manapság már nyújtunk és jógázunk koncertek előtt és után.” (nevetünk)

Szóval ma már nincs koccintás bulik előtt, ahogy régen?

„Képzeld, hogy ez éppen idén maradt el. Valóban, az első tizenkilenc évben az volt a szokás, hogy amikor az adott koncert­helyszínre értünk, megittunk egy ’centimétert’, néha kettőt. Ennek neve is volt: a megérkezős. A covid előtt jellemzően üvegből ittuk, szájról szájra adtuk a palackot. És soha senkinek nem volt tőle baja, herpesze vagy száj- és körömfájása.”

És idéntől miért maradt el ez a szokás?

„A dobosunknak, Tominak volt egy nagy műtétje, sokáig nem ihatott… most is tartja magát. Goya párszor átbillent a ’nem jó fej’ oldalra, de szerencsére gyorsan felismerte ezt és önmegtartóztatás jeligére letette az üveget. Nem azt mondom, hogy végleg, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy idén hányszor ivott igazi alkoholos italt, amikor koccintottunk. Megsüvegelendő nem csak az elhatározás, de az erő is, amivel végig tolja ezt. Iminél pedig jött egy amolyan tudatos életmód váltás. Semmi para, egész egyszerűen odafigyel jobban magára, mint eddig. Mondta, most inkább mellőzné az égetett szeszt és a sört az étrendből, mert úgy érezte, túltolta a szénhidrátot. Imi amúgy nagyon bírja az italt. Volt olyan, hogy hat órával a buli előtt megérkeztünk a helyszínre. Már csak két óra volt hátra, látszott nagyon toporog. Mondom neki, »Imi, igyál meg egy sört«. Azt mondja, »Már megittam kilencet!« (nevet) És úgy beszélgetett, mint most mi. Kilenc sörtől sokan már megfeküdtek volna, de neki meg se kottyant. Nehéz őt asztal alá inni…

Szóval olyan nem volt a pályafutásunk alatt, hogy bármelyikünk is emlékezett volna rá, hogy Imi mennyire be volt rúgva… (nevetünk) Bár úgy voltam vele, hogy ökör iszik magában, én nem tudtam végleg kihagyni a rituálét. Nekem a színpadra lépéshez kell, ami egy kicsit ellazít. Lehet, hogy már nem is kéne, csak a placebo hatás miatt van, de úgy érzem, hogy működik. Azt több zenész is állítja és én is egyetértek, hogy a koncert közben fogyasztott pálinka karbantartja a torkot, takarít. Jellemzően egy-egy centest gurítok le nóták között. Ha jó erős, akkor érzem, hogy dolgozik. Bevallom, úgy érzem, hogy mentálisan és fizikálisan is jót tesz.”

AZ ARÉNA

Hogyan élted meg a színpadra lépést az első koncertjeiden, mondjuk három évtizeddel ezelőtt és mi a helyzet ma?

„Az első bulik előtt totál stresszben voltam. Bődületesen szarul éreztem magam. Ma már inkább egyfajta izgatottság van rajtam, ami párosul némi izgalommal. Akár enyhe lámpaláznak, vizsgadrukknak is mondhatnám. Szeretek fókuszba kerülni és bizonyítani. Fellépés előtt tíz-húsz perccel már nemigen lehet hozzám szólni. De ez így van a többiekkel is. Akkor már melegítünk, befelé figyelünk, felkészülünk. Szerintem ez nagyon fontos és jó. Ahogy az is, hogy minden fellépés előtt átöltözünk. Sosem megyünk fel a színpadra abban a cuccban, amiben a helyszínre érkeztünk. Megtiszteljük a közönséget azzal, hogy felkészülünk és rendesen felöltözünk.”

Egykor Domoszlón, néhány ember előtt játszottátok az első koncertet. Most pedig felsétáltok majd Magyarország legnívósabb színpadára, ami a hazai rockzenélés csúcsát jelenti. Milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?

„Érdekes a kérdés, hiszen akkora színpadon, mint amilyen az Arénában lesz, már játszottunk. 2006-ban, a Tankcsapda vendégeként voltunk a debreceni Főnix Csarnokban, ahol konkrétan remegő lábakkal mentem fel. Az az esemény amiatt volt különleges, hogy a Tankcsapda teltházas közönsége előtt kellett bemutatkozunk. Aztán néhány évvel ezelőtt egy augusztus 20-i rendezvénysorozat részeként a Rakpart koncerten játszhattunk. A becslések szerint ott huszonötezer ember gyűlt össze. De nem igazán miattunk jöttek. Persze, megnéztek minket is, de alapvetően az augusztus 20 miatt voltak ott.

Ami pedig az Arénát illeti: az, hogy saját jogon, egy kifejezetten a Road együttes számára meghirdetett koncerten mehetek fel arra a színpadra… Nos, ez az érzés semmihez sem fogható! Gondolj bele! Egy húsz éve üzemelő, falusi brigád miatt jönnek majd az emberek! Miattunk, akik három évtizede annyira nem voltak képben, hogy azt hitték még a bab is hús! Akkor még azt gondoltuk, hogy ha veszünk egy gitárt, és eljásszuk a Tankcsapda Jönnek a férgek című dalát, akkor már sztárok vagyunk. Holott már akkor megyénként további négyszáz zenekar csinálta ugyanezt! (nevetünk) És most eljött az idő, amikor úgy éreztük, hogy ezt meg kell csinálnunk, meg tudjuk csinálni!

Lehet, nem lesz teltházas a koncert. De nekünk nem is ez számít. Ha Kowáékat és a Hooliganst nem számítom ide, akkor a Tankcsapda után mi leszünk a második olyan, újabb generációs rockzenekar, amely az Arénában lép fel saját jogon. Azt már most látjuk, hogy a koncert áll majd a lábán, és ezt most elsősorban anyagi értelemben gondolom. Megint csak, nem mi fogjuk degeszre keresni magunkat, hanem a promóter nem fog hasalni. (nevetünk) Jó érzésekkel tölt el, hogy ott játszhatunk. Egyúttal el is gondolkodtat. Rengeteg emlék felbukkant: az első album készítése, az első turné a Depivel, az első Csapda-turné, az első aranylemez. És ahogy végiggondolom, hogy miként lépkedtünk így előre a pályán… Basszameg, megjártuk a hadak útját! Mindig tiszteltük egymást, tiszteltük a zenét és tiszteltük a színpadot és persze a legfontosabb, a közönséget is. Tehát, talán nem túlzás, ha azt mondom, igen, úgy érzem, mi ezt megérdemeltük!”  

–

(Az interjú eredetileg a 2024. decemberi digitális különszámunkban jelent meg.)