Kiadó: H-MUSIC / Írta: CSELŐTEI LÁSZLÓ / 9
Játsszunk el a gondolattal egy pillanatra: itt ez az új album egy magyar zenekartól, amelynek nem ismerem a tagjait és a múltját sem. Csak a zene számít, amit hallok.
Úristen, hogy szól!? Kegyetlenül tömény, testes, egyúttal van tere! Az a basszusgitár-téma az elején, milyen finoman, selymesen búg!? És a kezdő riffek alatt a szavalás? Egy tömegek előtt, lázas tekintettel beszélő forradalmár képe jelenik meg előttem. Aztán beindul a dal, ami több, különböző dinamikájú részből áll össze és egy hatalamas, tényleg monumentális refrénben csúcsosodik ki! Ebben a hét percben annyi ötlet, annyi zene és annyi érzelem akkumulálódott, hogy másnak ebből egy teljes albumnyi dal is kijönne. Háromszor is meg kellett hallgatnom egymás után, mert nem tudtam betelni vele!
Mondjuk, szinte lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy itt a Road zenekar játszik: Máté, Imi, Goya és Tomi küldik ránk ezt a szónikus veszedelmet, ami, bár az újdonság erejével hat, mégis kellemesen ismerős. Egyúttal élvezetes, mint semmi más, elég régóta.
A gigantikus kezdő tétel után a Hétfő reggel egyszerűen csak áthajt rajtad, mint egy úthenger. Dohog, röfög és megy előre megállíthatatlanul. Ez a dal rövid, velős, zsigeri.
A Tévút a lírai Metallica világát idézi meg. Visszhangosított gitárok vígasztalnak, hogy aztán jöjjön az ismét erős refrén, ahol úgy bontakozik ki a nóta, mint tavasszal a fák lombjai.
Az Őrző szemek visszatér a Hétfő reggel soundjához. Veretes riffelés, jó mélyről, töményen, határozottan. Itt a ritmusokkal játszanak mesterien, élvezet hallgatni, amit Tóth Tamás vezényletével a srácok művelnek. Tomi igazán jó választás volt, fenomenálisan dobol, sokat hozzátesz a már ismert színvonalú zenei alapokhoz. Élvezet hallgatni. És, szinte unalmas elmondani, pedig még koránt sem vagyunk a végén, a refrén olyan jól sikerült, annyira erős és emlékezetes, hogy csak pislogok.
Azt kell mondanom, a fiúk mesterei a kegyetlen, sodró gitártémáknak. Erre az alapra most egy mulatósabb, Ó-ózós énekdallam került. Nem csodálkoznék, ha erre a dalra egy koncert alkalmával egyként őrülne meg a tömeg és üvöltené, hogy Élj a mának, ami természetesen a darab címe!
De az igazi betonozás még csak most kezdődik! Az Akasszuk fel egy rendkívül súlyosan induló, teljesen őrült témákat felvonultató, de néha megkönnyebbülést adó, melodikusabb részekkel is megspékelt szám. Ez szinte biztosan megakad a kevésbé nyitott rajongók torkán.
Az Elfelejtenélek érzésre olyan ‘csapdásan kezdődik, de aztán jön a döngölés, a meglepő témák. Nem, itt egy pillanatra sem lehet unatkozni.
Biztos vagyok benne, Imi és Goya napokig tekergették az erőlködőket, hogy ezt a soundot produkálják a gitárok. Imádom, ahogy ledarálja az agyam, olyan intenzív, szinte sokkoló. A Patkányirtás esetében különösen velősre sikerült. Ez a néha szigorú thrashbe hajló nóta az album egyik legkeményebbje, ha egyáltalán lehet ilyet még állítani.
A Térfélcsere, mondhatjuk, retro Road, a régi albumok világát hozza vissza. Talán valamivel könnyedebb, mint a lemez többi része, de ez sem hajlik popzenébe.
Az anyagot záró Játék egy finom, jóleső, power lírai, ami igazán jólesik a nagy hegesztés után.
És mi a helyzet a szövegekkel? Mátéból olyan könnyedén jönnek a magvas gondolatok, a jó rímek, mintha nem írt volna meg már kilenc nagylemezt korábban. Igazán nagyot megy! A hangja erőteljes, férfias, magávalragadó.
Hú, ez a korong egy nagyon intenzív élmény, ami egy pillanatra sem hagy pihenni, vasmarokkal tart szinte az utolsó hangokig. Letaglózó és felemelő egyszerre.
–
(Az albumot a 2024. decemberi digitális különszám Hangpróbáján pontoztuk és véleményeztük.)
„A csapat legérettebb, legerősebb lemeze, rajta a legjobb dalukkal. A címadó tétel nem csak Road-mércével mérve kiváló hallgatnivaló. Lehet, hogy objektívebb lenne egyel kevesebb pont, de képtelen vagyok nem imádni ezt az albumot.”
– Szénégető Richárd 10
„Az évtized egyik legjobb magyar albuma. Átgondolt, kiforrott, változatos, élvezetes. Nagyon komoly teljesítmény, amiben óriási munka lehet. A címadó dal valami elképesztő, már elsőre betalált, s azóta nem megy ki a fejemből. Molnár (Road) Máté vitathatatlanul az egyik legtehetségesebb magyar szerző.”
– Gyuricza Ferenc 9
„Elismerem a Roadot, tisztelem amit elértek és a minőségi muzsikát, amit művelnek – bár nem vagyok, nem voltam rajongójuk soha. Nehéz kategorizálni ezt a zenét, valamiféle dallamos modern/nu/groove metal cirka drop C-ben. Valahol olvastam, hogy kimondottan metalos anyag az idei. A címadóban talán tényleg van valami szokatlan Machine Head/Lamb of God-szerű érzés, ugyanakkor azt gondolom, hogy a komfortzónáját legfeljebb bővítette kicsit a csapat, el nem hagyta, annyira – a szó pozitív értelmében – roados.”
– Kánya Ferenc 9
„A nyitó darab zsenije után nehéz lett volna feljebb tolni a lécet a lemez hátralévő részében. Ezzel együtt, összességében ez az album a katalógus egyik legjobbja.”
– Gáti Viktor 8
„Azt nem lehet mondani, hogy unalmas, egydimenziós, akárhanyadik-TCS-klón lenne ez az anyag, a lemezt nyitó Queensryche-riffel pláne megleptek. A szövegi oldal meg hagyományosan erős.”
– Uzseka Norbert 8
„Hát, azt nem lehet mondani, hogy Molnár Mátéék rapszodikus teljesítményt nyújtanának ezen az albumon. Azaz, a hullámzás itt nem a teljesítményben, max. a hangulatokban keresendő. Van súlya, sodrása a lemeznek, és ami számomra szintén örömteli, hogy az egészen agresszív részeket sem nélkülözi.”
– Zubor Olly 8
„A Road sosem nekem szólt, de értem, miért vannak ennyien rájuk kattanva.”
– Kiss Gábor 7
„Ez a szövegcentrikus irányvonal hosszú évtizedek óta láthatatlan szálként vonul végig a magyar zenében, műfajoktól függetlenül. Tőlem nagyon távol áll ez a megközelítés, de úgy tűnik, a Road ezzel a lemezzel kihozta belőle a maximumot.”
– Milán Péter 7
„A korai időszakukhoz képest rengeteget fejlődött-változott-színesedett a Road világa. Az már egy másik dolog, hogy ezzel együtt vagy ennek ellenére sem kerültek soha igazán közel hozzám. Ettől függetlenül respektálom a lemezeikbe – ebbe is – fektetett sok munkát, törődést és gondolatot.”
– Schmidt Péter 7
