Kiadó: H-Music / Írta: Gáti Viktor / 9
Hat évvel a harmadik nagylemez, a párját ritkító, képregényes artworkkel ellátott Backlash-Zone után 2024 (utolsó) péntek 13-áját bearanyozta az új Stonedirt megjelenése. A kezdetektől minden fronton kreatív csapat (már az első demó azt a hangzatos címet kapta, hogy Joygrind) aktuális lemezének címe Steel Is The Way, mely ha egy Manowar-album borítóján szerepelne, még elcsépeltnek is hatna, ám Kemencei Balázséktól ez csakis jót jelenthet.
És hogy mennyire jót, azt leginkább úgy lehet érzékeltetni, hogy bár a zene ezúttal is egyszerre ötletes és hat zsigerinek, mégsem könnyű megjelölni, merre mozdult tovább a csapat zeneileg. Legalábbis, amennyiben ragaszkodunk különféle zsánerekhez és zenekari hivatkozásokhoz, akkor nagy eséllyel belebonyolódás lesz a vége (e tekintetben a Pantera/Down/COC-szentháromság egy csipetnyi Motörheaddel és BLS-sel kiegészítve jó irány lehet), így a legegyszerűbb és talán leghelyénvalóbb, ha annyit jegyzünk meg, hogy a kvartett ismét szélesített valamelyest a saját maga által az utóbbi két évtizedben feltérképezett-kitaposott ösvényen.
A Wounded Will egy remekül megválasztott nyitódal, piszok jó, leheletnyi Pantera-utalással megbolondított riffel, tökösen ritmizáló énekkel, melyet szépen lekövet a mindvégig megbízható ritmusszekció. Rögtön ezután az N.R.I.P. riszálós, fejrázós rock and rollját fúvósok teszik még ütősebbé (talán fura, de nekem még a Voivod The End Of Dormacyjének jazzes átirata is beugrott). A következő dalhármas sem gyenge, vannak masszív groove-ok, speed metalos tekerések, csordavokállal megtámogatott énekrészek, miegyéb crossover finomságok. Majd jön a Dead End, amelynek minden másodperce kincs, Tarjányi Endre ’Andrew’ pedig a lemez, de még az is lehet, hogy a zenekar legkirályabb refrénjét dalolja, Balázs riffjei és dallamai szintúgy nem nyugszanak, továbbá szinte hihetetlenül eszes zenei motívumok, hangminták gazdagítják a dalt.
A kilenc nóta 36 percén végigvonuló, lelazult virtuozitás és a bizsergető, panterás utánérzés nem hagy alább a végjáték Final Roarban sem, és több helyütt a heavy blues/stoner-isten Clutchot is eszembe juttatja az olyan izgága újgenerációs heavy metalosok mellett, mint a Traveler vagy a Kryptos. Nem igazán lehet fogást találni az albumon, talán annyit, hogy egy Jail/Gone Cold ízű tétel még elfért volna rajta. Mindent egybevetve, a Steel Is The Way a címéhez hűen egy kompromisszumot nem ismerő, ugyanakkor nem csőlátású, erőltetett vagy befeszült anyag, telis-tele markáns dalokkal.
–
(Az albumot a 2024. decemberi digitális különszám Hangpróbáján pontoztuk és véleményeztük.)
„A Stonedirt mindig is erős volt a kicsit thrashes, kicsit délies, harapós, tökös metal zenében, de ez most kivételesen erősre sikeredett!”
– Kiss Gábor 9
„A Stonedirt végképp kinőtte a magyar Pantera skatulyát, ez konkrétan az a fajta, ütős power metal, amit annyira szeretek. Jogos a cím, Steel is the Way!”
– Uzseka Norbert 9
„Ha lenne egy pickup-om, biztosan húznám a szakadt farmernadrágomat, a letépett ujjú kockás ingemet és az agyontaposott bakancsomat, feldobnék a platóra egy hűtőládát tele sörrel és kimennék a haverokkal a pusztába, hogy üvöltessük a Stonedirt új albumát és csapassunk egy brutálisat!”
– Cselőtei László 8
„Cicomamentes, nyers feelgood groove/thrash, ami első hallgatásra elég panterás benyomást kelt, többedjére viszont előjönnek az egyéb árnyalatai, hangulatai és finomságai is. A magam részéről a kezdetek óta szimpatizálok velük, és a pozitív tetszési index ezúttal sem csorbul.”
– Schmidt Péter 8
„VÉGRE van új Stonedirt! Kicsit rövid, kicsit tüskés a sound, de azért »örülünk, Vincent!«”
– Szénégető Richárd 8
„Sokféle alapanyagot összegyúrva tudott markánsan egységes, s a hangzást illetően nagyon is magyar(os) produktumot lerakni elénk a fővárosi csapat. Első hallásra még túlzottan egysíkúnak tűntek a Steel Is the Way dalai. Adj neki több esélyt, az újabb meghallgatások során egyre bontogatja rejtett értékeit. Arról a szintről, ahol nálam jelen pillanatban tartanak, még vezethet feljebb is az út.”
– Gyuricza Ferenc 7
„Boldog húszast srácok! Hát ez is eljött, meg itt a negyedik album is… Nem is tudom, számítottam-e valamire a Steel is the Way kapcsán. Az tiszta volt, hogy a Sabbath-alapú groove metal levetkőzhetetlen része a Stronedirtnek, de ezen kívül nemigen történik más, csak a szólók alatt nyílik ki és válik valamelyest izgalmasabbá a muzsika. Elég száraz, eseménytelen, egysíkú album lett, sajnálom.”
– Kánya Ferenc 7
„Bulis thrash’n’roll. Nem az én világom, de korrekt lemez, hallunk jó riffeket.”
– Milán Péter 7
„A srácok előzetesen emlegettek groove-ot, doomot, thrash és klasszikus metalt, de ezzel töredékét sem tudták kifejezni annak, amit ez az album tartalmaz. A legtalálóbb tényleg az, hogy itt metal zene szól – sok-sok egyéb, nem is annyira metalos aromával megfűszerezve.”
– Zubor Olly 7
