Skip to content

PROGCAMP 2020 – Visszatekintő a tavalyi év egyetlen hazai metal fesztiváljára

Januárban újra itt volt az évértékelések és listázások ideje, és talán senkinek nem mondok újdonságot azzal, hogy a 2020-as év koncertek terén nem fog bekerülni a rockzene nagykönyvébe (max. a prüszkölve röhögésre ingerlő „raktárkoncert” szócikkel). A derékba tört tavasz után a nyár hozott egy kis felüdülést koncertfronton, de a szokásos nagyobb fesztiválok kivétel nélkül elmaradtak.

A műfajilag tágabban merítő Fekete Zajt leszámítva az augusztusi szigetvári Prog Camp volt az egyetlen esemény, ahol kedvenc stílusunk szólt.






A bulik emléke így fél év múlva, a hamvába holt ősz és a totális csendben és végtelen lassan elcsordogáló téli hónapok tükrében még jobban felértékelődött. Szóval engedjétek meg, hogy egy rendhagyó visszatekintés keretében felidézzem 2020 EGYETLEN talpon maradt tematikus rock-metal fesztiváljának három napját, azaz azoknak legemlékezetesebb pillanatait, másrészt pedig kedvcsinálóként óvatosan reménykedve elsuttogjam, hogy megvan már az idei időpont is – de erről majd a cikk végén…



Először is a száraz tények:


2018 és 2019 után adott volt egy új helyszín, mivel kétévnyi abaligeti „tartózkodás” után Szigetvárra költözött a fesztivál. Bár megnyerő volt az isten háta mögötti erdőszéli tópart, amit pár tucatnyian a szívünkbe zártunk, de a komoly turisztikai vonzerővel bíró nyugis dél-baranyai kisváros koncertekre és hétvégi fesztiválokra berendezkedett kempingje minden téren hatalmas előrelépést jelent. Jobbak a szálláslehetőségek és az egész infrastruktúra, fantasztikus a rendezvénysátor és a színpadtechnika, és bár néha azért hiányoztak a korábbi rusztikus kemencés sültek és kézműves sörök, de a választékra és a kiszolgálásra nem lehet panasz. Az pedig szinte sci-fibe illő, hogy a frissen elkészült pizzáról a pultnál kezedbe nyomott okospittyegő értesít. Az egyetlen dolog, amiről mindenképp érdemes lenne a szolgáltatónak a szervezővel egyeztetnie, az a hosszabb, délutántól induló nyitvatartás és legalább a reggeli lehetősége.

Fontos változás volt még, hogy a korábban fullra pakolt napok helyett a 2020-as évre szellősebb menetrend készült, a matinés kezdéssel ránk szabaduló majd’ tucatnyi zenekar helyett csak este indult a banzáj, és „csupán” 4-5 csapat adta egymásnak hallójáratunk kilincsét. Kevesebb lett az igazán dörgedelmes bandák száma is, de az összkép változatlanul elég színes volt ahhoz, hogy átfogóan reprezentálja a jelenleg aktív, a progresszív kategóriához hol több, hol kevesebb szállal kötődő alakulatokat.

Abszolút dicsérendő, hogy „legkisebb” csapat is minimum háromnegyed, de inkább egy órát játszott, mindezt megfelelő fénnyel és hanggal (nagy köszönet a potik mögött helyet foglaló Friskó „Fidó” Péternek!), nem pedig félórás csörgő-zörgő matinéprogramot, fél szemmel a háta mögött már felpakoló, türelmetlenül toporgó következő alakulatot lesve. A látogatottság a törvényileg megszabott 500 főt talán összesen, ha elérte a 3 napban, így a hangulat abszolút családias és közvetlen volt. Rendbontás, nézeteltérés vagy bármi egyéb duhajkodás sem történt tudtommal, így reméljük, hogy Szigetvár városa sem katasztrófaturistaként tekint az utcákat ellepő furcsapólós csoportokra, és jobban megbecsüli a fesztivált, mint az előző helyszín.


Az első nap mozgóképes összefoglalója és legjei





A nap kellemes meglepetése a Pokoltornádó volt. A pécsi ötösfogat nagyon komoly nyitószámnak bizonyult. Nem bemelegítették, hanem sokkal inkább kénporral szórták le és felégették a színpadot, egyrészt rácáfolva a kissé megmosolyogtató névre, másrészt ilyetén meg is indokolva azt. Olyan hatásosan tálalták a délies-doomos zúzást, hogy kiérdemelték volna a Small Southern Trendkill nevet is. Tény, hogy progresszív megoldásokat max. nyomokban tartalmaztak, de soha rosszabb kezdő bandát. Érdemes figyelni rájuk.


A nap koncertje számomra a The Void produkciója volt. A szegedi brigád már korábban is iszonyú meggyőző formát nyújtott élőben, így most tényleg felkészültem, és szénné is hallgattam az anyagaikat a fesztivál előtt, és érdeklődve vártam az új dalokat is a készülő EP-ről. Két premier is volt, és bizony nem okoztak csalódást. Néztem, ahogy zúznak a srácok, és a témáik hallatán olyan nevek peregtek a fejemben, mint a Soilwork, a Gojira, Devin Townsend, a Darkane vagy a Scar Symmetry… (És persze az a keserű kérdés is újra és újra is előbukkant, hogy vajon hol van az a nyolcszáz vagy ezer ember, akit a fenti nevek megszólítanának? Meg hogy miért nincs még valami exkluzív, Kovács Dániel nevével fémjelzett nyolchúros-legyezőbundos signature gitár valamelyik világmárkánál…?).

A legjobban úgy sikerült megfogalmaznom magamban a dolgot, hogy ez a zenekar készen van. Természetesen nem a szétcsúszott, hanem az összeszedett és kitalált értelemben. Kiállásban, zeneileg, fazonilag is olyan szinten állnak, hogy egyszerűen nem sikerül kritikus értelemben fogást találnom rajtuk. (Akinek ez mégis sikerült, az egy enyhén illuminált és a pólója alapján aránylag stílusidegen „öregrocker” volt, aki a koncert végén fennhangon és kissé keresetlenül elkezdte nekem ecsetelni, hogy „Milyen már, hogy nem is igen beszéltek a közönséggel, a végén meg azt mondják, hogy most már elhúzunk a vérbe?”. Mondtam volna neki, hogy a progresszív műfajhoz a szuggesztív színpadi jelenlét dukál, de nem voltam eléggé meggyőző, legalábbis a búcsúzásul odabökött „Le vagytok ti szarva!” nem arról árulkodott, hogy álláspontjaink közeledtek volna egymáshoz.)








A nap prog-pillanata: Az újabb tagcseréken átesett Perfect Symmetry – ahol a basszusgitáros maga a főszervező, Szkróbó Szabolcs – immár 25 éves fennállásra tekint vissza. Bár az angolul rögzített első lemezig nem ástak le (pedig titkon mindig remélek egy „yes I am!” kórust), de azért visszanyúltak egy picit az időben, és nem csak a Szabályok nélkül című régebbi dalukat kapták elő, hanem a korai koncertprogramjukban sokáig szereplő Mirrort is bevállalták a Dream Theatertől. Ez még akkor is csodaszép gesztus, ha a Portnoy-féle díszítéseket és váltásokat még jól meg kell olajozni. Révész György személyében új gitáros penget náluk, Kálmán Kata pedig hatalmas beleéléssel van jelen a szintetizátoros híján öttagúvá zsugorodott csapat élén. A zenekar egy korai szerzemény átdolgozásán, illetve új témákon is dolgozik, amit izgatottan várok.








A nap megnyugtató konstatálása: Az immár szintén 25 éves Angertea triója élőben továbbra is felér egy földcsuszamlással. Gergő, Ottó és Miguel továbbra sem szelídültek meg. Bár vártam egy-egy leülősebb pillanatot a 2 évvel ezelőtti akusztikus lemezükről, de itt bizony egy hangos best of programot kaptunk. Az egyik csúcspontnak mindenképpen a Seeds of Hell bizonyult, köszönhetően a hangulatos háttérvetítésnek is. Utóbbi a frontember rajzaiból és festményiből állt össze, amelyekről valamiért mindig a Végtelen Történet fura lények és növények által benépesített fantáziavilága ugrik be. Nagyon kedves húzás volt tőlük, hogy az utolsó blokkban megtapsoltatták az összes fellépőt és a szervező személyét is. A záróakkord pedig a régi „tea-sláger” Waterfront Syndrome volt, ami szinte diszkós alaplüktetésével nagyon jól esett a sok arcmállasztó riff és kiakadt üvöltés után.


A nap merch-terméke számomra egyértelműen a Perfect Symmetry „1995-2020” kazettája (!!!) volt, ami egy korai demós nótával indul, és egy mai feldolgozás-demóval ér véget, közben megidézve 3 nagylemezük és immár 5 énekesük mindegyikét. Mazsolaként pedig egy-egy válogatáslemezen megjelent ritkaság és két új dal is helyet kapott a szalagon. Be is izzítottam a magnómat, és kb. 10 év után újra rájöttem, hogy az Örvény a magyar rocktörténelem egyik legszebb, legtisztább dala, ami a legszarabb pillanatokban (pl. világjárvány okozta egzisztenciális krízis, vagy hasonlók) is kisöpri a lelkemből a szemetet. Mint egy szélvihar. Köszi Fidó, köszi srácok, maradok tisztelettel.
A második nap mozgóképes összefoglalója és legjei





A nap nagyon prog pillanata: Most őszintén, hol hallasz már olyat, hogy spontán tapsvihart okoz egy 25 perces, többrészes, élőben akkor debütáló dalfolyam bejelentése? Történt mindez a Solidity bulijának közepén, a jelenlévők nagy örömére.
Az első két dal már 2019 év végén megjelent a Controlled? című EP-n, de a másik két tételt hallva sem csalódtunk, mert a srácok műhelyében készülő új nótákban a kemény részek még keményebbek, a dallamok még dallamosabbak, az elektronikus átkötések pedig még elektronikusabbak lettek. Kovács Attila frontember egyre jobban és magabiztosabban használja adottságait, azaz barátságos barlangi trollnyi termetét és barátságtalan barlangi trollnyi hangját. Bemelegítésben éveken át jelesre vizsgáztak, így szerintem simán mehetnének főműsoridőben, azaz az esti sávban a srácok. Ja, és játszanak Nevermore-t is, ami szuper dolog, de a koncert csúcspontja számomra mégis az Insomnia című saját daluk volt.


A nap megnyugtató konstatálása: Bátky „BZ” Zoltán a Stonehenge és a Wendigo után az At Night I Fly kötelékében újra a hozzá legjobban passzoló közegben közlekedik.
Nagyívű dallamokkal felvértezett modern prog metal a műfaj, és Horváth András Ádám gitárossal együtt bombabiztos egységet alkotnak. A Mirror Maze album simán odatehető a lassan 20 éves Angelo Salutante mellé, ami nem kis szó. Sajnos a lemezzáró, Porcupine Tree hangulatokkal operáló Wanted To Be nem hangzott el, helyette a September Kills emlékeztetett mindenkit a közelgő lombhullásra. (Nem elhanyagolandó tény, hogy aznap/másnap kb. még a kempinges takarítónéni is ANIF pólóban volt.)








A nap abszolút metal pillanata mindenképpen Kemencei Balázs piros Flying V gitárja volt, ami annyira 80-as évek, hogy a látványtól szegecs nőtt a talpamon. A Stonedirt és a Wall of Sleep soraiból is ismert húrzsonglőr révén még több metal került a Salvus zenekarba, körülbelül úgy, mint amikor a Terminator 2 végén az öntödében Arnie is beleolvad az izzó fémmasszába. Mivel minden róluk szóló cikkben szerepel, hogy a Késve ébredő/Késve gyászoló dalpáros milyen erős szerzemények, most inkább a szelídebb oldalt emelném ki: Az annak idején a nótafagyártó tévéműsorban szerepelt Barát most is nagyon sütött, és jól esett újra rácsodálkozni a szívbemarkoló szövegre, illetve Erdélyi Péter gitáros/vokalista finom, kidolgozott énekszólamaira. A bemutatott új dal alapján Pötörke Zoliban és társaiban a nehéz időszakban is zubogott a kreatív energia, és mivel eddig minden új kiadvánnyal megugrották az előző színvonalát, bízom benne, hogy a közeljövőben még a kiválóan sikerült Irtás lemeznél is nagyobbat gurítanak.


A nap koncertje és abszolút nem metal pillanata:

Agyas-trükkös prog-rock dalaik között a Marcello’s Mystical Mind nem átallott egy balladát is elővezetni.
Nem egy lágyan kezdődő, majd felfokozódó metal himnuszt tessék idegondolni, hanem egy olyan AOR/softrock lassúságot, ami a 80-as évek végén egyaránt uralta volna a zenecsatornákat és a tinilányok, illetve anyukáik szívét. Török Viktor alapból is csodálatosan énekel, az Evil Game dalciklusba tartozó The Longing hallatán pedig konkrétan a könnyem is kicsordult, és nem szégyellem bevallani. A zenekar legutóbbi, intimebb hangulatú akusztikus verziókat tartalmazó EP-jét (The Dissection of the Mind: Songs from the Inside) mindenkinek szeretném a figyelmébe ajánlani, mert bravúros zenei megoldásokat és világszínvonalú dalokat tartalmaz. Legutóbbi találkozásunkkor sajnos lekéstem a koncertjüket, így most igyekeztem pislogás nélkül magamba szippantani a banda és különösen Tarcza Vilmos gitáros minden villanását. Szerintem sikerült, mivel utána napokig MMM-dallamtapadásom volt.







A nap merch-terméke és egyben meglepetése is: Mivel a Salvus nem hozott a zenekari korianderes sörből, így ezt a „rubrikát” a hajnali időpont ellenére tök jó koncertet adó, elszállósabb, alterosabb hangulatokat is csatasorba állító Perfect Pill nyerte,
akik a buli utáni rövid beszélgetésünk végén teljesen váratlanul a kezembe nyomtak egy lemezt. Olyan igazi nagy, színes-szagos bakelitet. Ez ott és akkor annyira megdöbbentett, hogy a kempingből kilépve el is tévedtem, és 40 perc alatt tettem meg a másfél kilométert a szállásomig. A srácok zenéjét nem tudom könnyen bekategorizálni, mert az egyik pillatanban valamelyik világfájdalommal telt Soul Asylum dalt idézik meg haloványan, majd jön egy olyan riff, amit Steven Wilson a Deadwing lemezre álmodott volna meg. Első osztályú, finoman rétegezett modern rockzene pumpáló basszussal, kifejező énekkel és szépséges gitárhangszínekkel.
A harmadik nap mozgóképes összefoglalója és legjei





A nap koncertje: The Royal Freak Out, akik késő délután olyan amerikai stadionrock feelinget varázsoltak a kemping színpadára, hogy az hihetetlen. Ahelyett, hogy mindenféle southern-stoner-grunge-kategóriákat sorolgatnék, kb. azt a hangulatot hozták a dalaikban, mint amikor a 90-es évek elején az egykori MTV-s (glam)rock bandák „megtanultak zenélni”, és a csilli-villi külsőségek helyett a koszosabb riffekre és a blues-rockosabb megoldásokra került a hangsúly – azaz amikor a hollywoodi villanegyeden kívül és a kokóhegyeken túl már a szerelem is keserűbb volt, és az élet is jobban fájt. Legjobb példa erre a Miss Misery című daluk, ami pont olyan, mint a címe. És talán oké, ha bevallom, hogy egy-egy énekmegoldásról valamiért a cowboy-korszakos (Jon) Bon Jovi ugrott be. De aggodalomra semmi ok, mivel a riffek inkább a C.O.C. világát idézték. Mindezek mellett nagyon tetszik az, hogy mernek terjengősen fogalmazni, és egy-egy jó témát addig húzni, hogy már a szívverésem is beálljon az adott ritmusra. Iszonyatosan erős zenekar, tökös színpadi kiállással és jelenléttel, a lemez(ek) is 10 pontos(ak), már csak a világhír késik, de egyelőre fogjuk azt is a Covidra.








A nap prog… azaz inkább punk pillanata: Napjaink egyik legformabontóbb és legizgalmasabb hazai zenekara a Mad Robots (the artists formerly known as Room of the),
viszont most valami sajnálatos laptop/sampler/kütyü-probléma merült fel a buli előtt, így végül hagyták az egészet a csudába, és csak úgy szikáron-csupaszon elnyomták a programjukat. Nem kényeztettek túl sok dallal a kiválóan sikerült Pareidolia lemezről (máig úgy lesem le a borítóról a címet, basszus! …. a következő lemez neve legyen Paralelepipedon, azt legalább le tudom írni!), meg a zúzás rovására most inkább a hipnotikus oldaluk dominált, de a rájuk jellemző, itt-ott toolos, máskor Faith No More-os hangulat egyértelműen ott volt. Mári Péter énekes urat pedig szeretném ezennel felkérni, hogy a fesztivál programbővülése esetén legközelebb a délutáni idősávban stand-up comedy (avagy sit-down tragedy) műsorral készüljön.


A nap fromtemb…. azaz frontleánya: A Tiansen bulija végén még konkrétan lengett az utolsó beütéstől a cintányér, amikor Radó Éden énekesnő – akiben a fiatal Anneke „hétköznapi tündérsége” találkozik egy Red Bullba pácolt zumbaoktató energiaszintjével – már csapzottan-kipirulva ott állt a merch pultnál. A fiatal csapat mondatni alapvető „kelléke” a fesztiválnak, mivel eddig mindhárom évben jelen voltak pörgős, egyszerre popos és agyas dalaikkal, minden alkalommal komoly feltűnést és sikert aratva. Ők bizony ránézésre és belefülelve is már egy újabb generációt képviselnek, akiket inkább a Subscribe vagy a Protest The Hero mellé raknék a CD-polcon, mint pl. a Queensryche közelébe. Lendületükkel és a harsányságában szerethető hölggyel még egy ilyen tök színes mezőnyből is rendre kitűnnek. Végre-végre úgy történt, hogy az Our Weakness lemez dalainak relatív ismeretében tudtam végignézni a produkciót, és volt a nagy kedvenc All Day is, szóval alig várom, hogy ezután mivel rukkolnak majd elő.








A nap megnyugtató, de egyben kissé felkavaró konstatálása: Az Eclipse Of The Sun hangulatos vetítéssel kísért komor doom-dalcsokra után sikerült egy hosszabbat beszélgetnem a csapattal, főleg Szöllősi Dániel frontemberrel, a fájdalmas énektémák, az éjmély hörgések és bestiális acsargások mesterével. Bár a hétköznapokban ritkán vagyok doomra hangolva, de a fesztivál előtt párszor lement korábbi, Daimonion című konceptlemezük, és megdöbbenve tudtam meg, hogy a szövegeket szinte tűpontosan olyan dolgok ihlették, amiket hallgatás közben mögé éreztem. Ha egyet lehetne kívánni, akkor egy rátermett szintetizátorost odaállítanék melléjük a színpadra, hogy a síron túli billentyűs szólamok és a míves énekharmóniák ne „playbackről” szóljanak. A Brave New World a tavalyi év egyik legjobb hazai lemeze volt, fedezzétek fel, ha még nem tettétek volna!


A nap talánya a Plastic Ocean zenekar elő-, majd újra eltűnő másodgitárosa volt. (Később megtudtam, hogy egy barátjuk ugrott be vastagítani a vastagíthatatlant, de a hajnali időpontban a büfé-mosdó körút után komoly matekfeladat elé állított a világító fogólapos gitárok és művelőik megszámlálása.) A soproni srácok a teljes fesztivál zárószámaként egy vicces közszolgálati intro után a három nap legintenzívebb koncertjét adták a zene sűrűségét és súlyát, illetve a színpadba beleugrált kilotonnák mennyiségét tekintve. Korban (avagy core-ban?) ők már a legújabb nemzedék zászlóvivői, akik feltehetően nem a Psychotic Waltz E-Klubos koncertjét emlegetik könnyes szemmel, hanem pl. a Meshuggah A38-as jelenését. Zeneileg sem a lágyan összecsengő akkordok és a rafinált ritmusképletek domináltak, hanem a pincemély, groove-os riffek, illetve a részben angolul, de főleg magyarul – hiszen a Békétlen című új lemez már így készült – az arcunkba üvöltött alapigazságok.


A nap merch-terméke: A záró napon eléggé kiköltekeztem magam, szóval távozáskor volt nálam minimum 6-7 CD, amiket beleszuszakoltam a Mad Robots labirintus-szerű új logójával díszített fadobozba. Ezt viszont nem tudtam hová tenni, és nem akartam kézben fogni egész este, így kapóra jött a Tiansen lemezborító-grafikás tornazsákja. Bárcsak lett volna a kínálatban egy ProgCamp-feliratú fémtalicska! De így is alaposan felmálházva intettem búcsút a Várkert mögötti kis prog-paradicsomnak, miközben a PlasticOcean „Elmúlt, ami elmúlt” refrénje szólt a fülemben….

—-

Mialatt ezt bepötyögtem, újra el-elkapott az a határtalan lelkesedés, amit az augusztusi hétvége során és utána éreztem. Számomra – és ezzel feltehetőleg nem vagyok egyedül – a legnagyobb fegyvertény az egész esemény szellemisége és közösségformáló hangulata, ami pont az underground jellegből és az emberi léptékből adódik. Csak remélni tudom, hogy átjött, hogy mennyire remek maga a kezdeményezés, illetve immár a megvalósítás is. Ha a fentiek alapján megszólítva érzed magad, és hiányzik a fesztelen és tömegnyomor nélküli fesztiválhangulat, akkor a korlátozások nyári lazulásáért fohászkodva vésd fel a naptárba június (!) utolsó hétvégéjét. (Igen, az augusztusi „fesztiváltorlódást” – lesz vajon olyan? – elkerülendő immár nyár elején kell majd útra kelniük a progresszív (és egyéb) metál zarándokainak a déli végekre.)

Kár lenne, ha a tömegrendezvények tekintetében szintén eléggé soványnak mutatkozó 2021-ben is az élőzenét a neten siratók tábora lenne népesebb, nem pedig azoké, akik felkelnek a fotelből, és – akár nagy nevek és nemzetközi fellépők híján is – de elmennek és megtámogatják a kisebb eseményeket és zenekarokat is. A ProgCamp egy biztos pont ebben a koncertínséges időben, és nagyon remélem, hogy hamarosan tervezhetőbbé válik a helyzet, és több hasonló kezdeményezés is alakulóban van.

Addig pedig szakíts időt arra, hogy a cikkben említett bandák és sorstársaik anyagaiba belehallgatva felfedezd, hogy milyen frankó formációk repülnek jelenleg is a mainstream radarja alatt, és lehetőséged szerint nyújts nekik erkölcsi és anyagi támogatást.

PROGtológusom tanácsával búcsúzom: „Ha kínoz a heveny fémhiány, Szigetvár legyen az irány!”

Kántor Tamás

Fotók: Szakál Róbert, videók: Szkróbó Szabolcs

nka
KERESÉS
Hammerworld no. 354
országosan kapható!
A DIGITÁLIS KIADÁST
KERESD A LAPTAPIR.HU-n!
FACEBOOK
NÉPSZERŰ
PETŐFI X HAMMER
az adások archívuma
SZERKESZTŐSÉGI KEDVENCEK
Cselőtei László
Cselőtei László
CSELŐTEI LÁSZLÓ
vezető szerkesztő
  1. FIREHOUSE
    Firehouse
  2. XYZ
    XYZ
  3. RATT
    Invasion Of Your Privacy
  4. DOKKEN
    Under Lock And Key
  5. HURRICANE
    Over The Edge
Zubor Olly - 300p
Zubor Olly - 300p
Zubor OLLY
online szerkesztő
  1. SUFFOCATION
    Hymns From The Apocrypha
  2. NIGHT IN GALES
    The Black Stream
  3. BJØRKØ
    Heartrot
  4. ASINHELL
    Impii Hora
  5. ROTTEN CASKET
    Zombicron
Posta Janos 24 - 300p
Posta Janos 24 - 300p
Posta János
szerkesztő
  1. THE PINEAPPLE THIEF
    Your Wilderness
  2. SEPULTURA
    Beneath The Remains
  3. HALF GRAMME OF SOMA
    Slip Through The Cracks
  4. THE VISION BLEAK
    Weird Tales
  5. ROTTING CHRIST
    Pro Xristou
HAJÓGYÁR x hw