Igazi underground kultbanda az 1978-ban Londonban alakult Pagan Altar, akiknek egyedi hangvételű muzsikája valódi csemege lehet mindazok számára, akiket komolyabban is érdekelnek a brit színtér hőskorának földalatti történései. Never Quite Dead címmel nemrégiben látott napvilágot a zenekar új nagylemeze, amely azonban még mindig ezer szállal kötődik a régmúlthoz – mindezek megfejtéséhez Alan Jones gitáros adott segítséget.
Szöveg: Schmidt Péter · Fotó: kiadói archívum
–
A Pagan Altar 1978-ban alakult, a jóval később megjelent első album anyagát képező legkorábbi dalokat pedig 1982-ben rögzítettétek. Az idáig vezető első négy esztendőről mit érdemes tudni?
„Nos, akkoriban jó néhány tagcserén mentünk keresztül. Jó darabig úgy tűnt, soha nem tudunk egységes és stabil felállást kialakítani: mindig történt valami hülyeség, egyszer elküldtünk valakit, máskor mások meg kiléptek, ami azt jelentette, hogy sokáig nem volt módunk sem egy normális turnét összehozni, sem komolyabb felvételeket készíteni. Jó sok pénzt áldoztunk pedig a színpadi produkcióra, gyakran többet is költöttünk erre, mint amennyit aztán kaptunk azért a pár szórványos fellépésért.”
Az 1986-os feloszlás után tizennyolc évvel később, 2004-ben indult újra a Pagan Altar – igaz, még az inaktív időszakban, 1998-ban kijött az 1982-es felvételeket tartalmazó Volume I című kiadvány. Mivel foglalkoztál ez alatt a hosszú idő alatt? Zeneközelben maradtál azért?
„Valójában 1984-ben váltunk szét, amikor csatlakoztam egy barátom XYZ nevű zenekarához, ami nem volt azonos az ugyanilyen nevű amerikai bandával. Ekkortájt két évig Walesben éltem egyébként. Amikor ennek a zenekarnak 1986-ban vége lett, visszatértem Londonba, és a többiekkel úgy döntöttünk, hogy még egyszer megpróbálkozunk a Pagan Altarral, de végül ez a nekifutás sem tartott sokáig. Ezt követően alapítottam egy új bandát, ami több névváltoztatáson is átesett, míg 1990-ben a Malac’s Cross névnél kötöttünk ki. Ehhez a zenekarhoz a nővérem is csatlakozott, ő volt az énekesünk – ez a fejezet körülbelül 1999-ig tartott. Ezután csatlakoztam egy másik baráti zenekarhoz, a Creamerhez, amely egészen addig működött, amíg a 2000-es évek elején a régi srácokkal elhatároztuk, hogy újból feltámasztjuk a Pagan Altart.”
Voltaképpen milyen indíttatásból alakult újjá a csapat 2004-ben? Az anyagi jellegű megfontolásokat kizártnak tartom…
„Eredendően csak lemezkészítésben gondolkodtunk, mert azzal ugye totális lemaradásban voltunk, koncertezni nem is akartunk – viszont sokan nyaggattak mégis minket, hogy játsszunk élőben, amitől először nem voltunk túlzottan lelkesek, de végül úgy gondoltuk, csináljunk azért pár koncertet, aztán majd meglátjuk, mi sül ki az egészből. Végül olyan jó reakciókat kaptunk, hogy úgy éreztük, érdemes lesz komolyan folytatni a félbemaradt történetet.”
Az 1982-es demófelvételt tartalmazó, albumként 1998-ban kiadott Volume I 2005-ben Judgement Of The Dead címmel újból kiadásra került – igaz, egy bónuszdallal kiegészítve, új lemezborítóval. Miért volt szükség más címmel piacra dobni még egyszer ugyanazt az anyagot? Valamilyen szerzői jogi oka volt ennek?
„Nem, nem erről volt szó. Az történt, hogy a korabeli dobosunk felfedezte, miszerint valakik a régi demókazettánkat illegálisan sokszorosítva, ráadásul irreális összegekért, albumként árusítják. Szerencsére megvoltak a mesterszalagok, így hát úgy döntöttünk, hogy akkor mi magunk is kiadjuk nagylemezként a felvételeket, hogy inkább nekünk legyen belőle bevételünk, és a rajongók is reális áron juthassanak hozzá. Ez a bizonyos dobosunk egy kicsit sajnos elkapkodta a dolgokat, merthogy anélkül küldte el Volume I címmel sokszorosításra az anyagot, hogy előzetesen erről egyeztettünk volna. Mivel a folyamatot leállítani már nem tudtuk, az újranyomás meg baromi költséges lett volna, végül hagytuk a dolgokat menni a maguk útján. Ez volt az 1998-as történés. Később aztán, az újraindulásunk után – elsősorban apámnak köszönhetően – végül kijött az anyag úgy is, ahogy igazából szerettük volna, más címmel és másik borítóképpel.”
Eredeti énekesetek, azaz édesapád, Terry Jones éppen ma tíz éve, 2015. május 15-én hunyt el – a vele készült, végül 2017-ben megjelent The Room Of Shadows című negyedik albumon még őt hallhatjuk. Vannak esetleg további, vele rögzített felvételek is, amik megjelenhetnek valamikor?
„Nos, amíg a The Room of Shadows felvételeit készítettük, dolgoztunk olyan dalokon is, amiknek végleges változatai aztán az idei Never Quite Deadre kerültek fel. Négy nótáról van szó, amelyeket apámmal feldemóztunk: a Kismet, a Well Of Despair, a Liston Church és a két részes Madame M’Rachael. Ezekből akkor csak demófelvétel készült, és ugyan akartunk belőlük véglegesített verziókat is rögzíteni, de sajnos apám leromlott állapota miatt erre már nem jutott idő. Valamikor a későbbiekben ezek az eredeti demók még napvilágot láthatnak, de ebben egyelőre nincs döntés.”
A zenétekben nagyon tetszik, hogy egyfajta időtlenség-érzetet kelt, például az új lemez is készülhetett volna éppen úgy negyven, mint húsz vagy tíz évvel ezelőtt. Te is hasonlóképpen látod ezt?
„Igen, igen. A fejemben valahogy megragadtam a ’70-es, ’80-as évek hangzásainál – bár a bandában valószínűleg én vagyok ezzel az egyetlen, szóval emiatt van is némi kötélhúzás és hadakozás köztünk, amikor a felvételekre kerül sor.”
Több helyütt találkoztam azzal a leegyszerűsítéssel, hogy a Pagan Altart szimplán csak doom metal vagy NWOBHM címkével látták el az újságírók – szerintem azonban nálatok ennél színesebb a kép, és a klasszikus rockzene meg a folkmuzsikák hatása is elég hangsúlyosan jelenik meg a dalaitokban. Erről mit gondolsz?
„Sok interjúban elmondtam már, hogy én mindig is heavy rock bandaként gondoltam magunkra. Amikor fiatal srác voltam, ha zenélni akartál, két lehetőséged volt: dallamosabb sima rockzenekart vagy karcosabb heavy rock bandát alapíthattál. Azt hiszem, én magam először a Judas Priest Sin After Sin albuma kapcsán hallottam használni a heavy metal kifejezést – éppen ezért számomra az az album jelenti az igazi heavy metal kezdetét. A magam részéről egyébként a Black Sabbathot is heavy rock bandának tekintem, merthogy ők is még abból a kezdeti korszakban indultak.”
Amennyire tudom, a korai időkben a koncertjeiteken komoly hangsúlyt fektettetek a produkció vizuális oldalára is. Ez mit jelentett pontosabban, milyen látványelemekkel dolgoztatok?
„Fő törekvésünk szerint megpróbáltuk a műsoraink látványvilágát a Hammer-horrorfilmekhez igazítani. A legkorábbi időkben a színpadra lépve úgy éreztük, mintha egy kicsit snassz lenne a kiállásunk, ezért a hatást fokozandó bevetettünk különféle kámzsás, hosszú köpönyegeket, meg egy rakás gyertyát is felpakoltunk a színpadra. Az eredeti ötlet a Vörös halál álarca című Hammer-film megtekintése után született, onnan jöttek a fő inspirációk.”
A dalszövegeitek nagy része erősen kötődik a Brit-szigetek ősi folklórjához és mondavilágához, a boszorkánysághoz, a különféle varázslatokhoz és okkult tanokhoz. Honnan ered az érdeklődés ezen jobbára „történelem előtti” időkben fogant témák iránt?
„Ez mind édesapám hatása, ő világ életében rengeteget olvasott, nagyon érdekelte ez a tematika, és mindig gondos alapossággal utánanézett minden apró részletnek, mielőtt elkezdte volna papírra vetni a dalszövegeket.”
A zenekar neve – Pogány Oltár – is a régmúltra utal vissza. Ki és milyen indíttatásból állt elő ezzel a névjavaslattal?
„Ha jól emlékszem, apám találta ki a nevet, és ez nagyjából egy időben történt azzal, amikor az első koncertjeinket adtuk. A név egyébként a legismertebb pogány szertartási helyszínhez, a Stonehenge-hez kötődik.”
A Sumerlands-énekes Brendan Branigan személyében új, amerikai frontemberetek van. Vele hogyan kerültetek kapcsolatba?
„Miután 2017-ben megjelent a The Room Of Shadows korong, úgy gondoltam, jó ötlet lenne egy egyszeri különleges fellépés erejéig tisztelegni elhunyt apám emléke előtt. Valahogy utaltam erre egy jó barátunknak, Annick Giroux-nak, aki átvette az esemény szervezését, és lekötötte a helyszínt Montrealban, illetve bemutatta nekünk Brendant és Andrest (A. Arango – gitár), akik igent mondtak a felkérésre. Azt a műsort a megváltozott felállásra való tekintettel Time Lord néven játszottuk le, majd ezen fellépés után meghívást kaptunk Németországba is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy innentől kezdve újra a Pagan Altar nevet használjuk majd, és ebben a felállásban visszük tovább a zenekart, a nevet és ápoljuk apám örökségét.”
A Sumerlands nálam az utóbbi évek egyik nagy felfedezettje, különösen a második albumukat kedvelem. Neked hogy jön be az ő muzsikájuk?
„Bevallom, nagyon alaposan nem merültem el a lemezeikben, de amennyit hallottam belőlük, annak alapján így is kijelenthetem, hogy egy tehetséges és jó zenekarról van szó.”
.
A Pagan Altar egy ízig-vérig angol zenekarként alakult meg, és a szövegek tematikája is jelentős részben az ősi brit-kelta hagyományokra épít. Az amerikai Brendannal könnyű volt ennek fényében megtalálni a közös hangot?
„Brendan nagyon széles zenei műveltséggel rendelkezik, és a lemezeinkkel is képben volt, szóval nem nagyon kellett magyarázni, hogy mit várunk tőle. Viszonylag könnyen a magáévá tette apám énekstílusának a lényegét, még úgy is, hogy saját bevallása szerint eléggé megküzdött a szövegek jellegzetes ritmizálásával. Közel sem olyan egyszerű ezeket a dalokat jól elénekelni, mint ahogy az elsőre esetleg tűnhet, rendesen fel tudják adni a leckét a próbálkozóknak.”
Ugye jól tudom, hogy az új lemez dalainak zöme is sok évvel ezelőtt, még édesapád életében íródott?
„Apám életében négy dal lett feldemózva, azok közül három friss szerzemény volt, a Kismet pedig eredetileg még a Lamac’s Cross számára íródott, ami ugye a nővéremmel közös zenekarom volt. A The Dead’s Last Marchhoz az énekrészek sajnos már nem kerülhettek kidolgozásra, csak a zene volt kész, ezt a dalt végül Brendannal fejeztük be, ő tett hozzá elég sok mindent. A Saints And Sinnerst pedig szintén közösen gyúrtuk át és véglegesítettük.”
Brendan mennyire kapott szabad kezet az énekdallamok terén? Hozzányúlhatott az eredetileg édesapád által megformált énektémákhoz?
„Brendan megkapta a korábban már megírt dalok eredeti demóit, én pedig direkt rábíztam, hogy úgy alakítsa az énekrészeket, ahogyan ő akarja, ahogy neki kényelmes. Végül ez helyes döntésnek bizonyult, mert jó érzékkel megtartotta mindannak a lényegét, amit a nótákba apám beletett, de ehhez hozzátette a maga stílusát is, így aztán mindkettőjük irányából a legjobbat kaptuk.”
Az album egyik csúcspontja számomra a két részes Madame M’Rachael opusz. Ez a hölgy valós személy volt, vagy ő is valamilyen mitikus alak?
„A Madame M’Rachael egy amolyan városi mítoszról szól, apám gyermekéveiből, még az ’50-es évek elejéről. Egyébként ez az egyetlen dal, amit valaha is önéletrajzi indíttatásból írt. London Rotherhithe nevű városnegyedében, az ottani Szent Mária-templomban van egy állítólagosan elátkozott síremlék, amit a gyerekek akkoriban a furán hangzó „Madame M’Rachael sírjának” hívtak, mert nem tudták rendesen leolvasni a sírkövön lévő feliratokat. Az ehhez kapcsolódó hiedelmekről szól a dal, amik gyerekfejjel annak idején apámra is nagy hatást gyakoroltak.”
A lemezt indító Saints And Sinners a tempója és a billentyűs aláfestés miatt engem valamelyest a Uriah Heep korai zenéire emlékeztet. Valóban hatott rátok Mick Boxék munkássága e dal megírásakor?
„Ennél aztán pont nem, habár úgy összességében a Uriah Heep amúgy nagy hatással volt a rám a zenei ízlésem formálódásának éveiben. Vicces amúgy, hogy mindenki más-más bandát emleget ennél a nótánál, van, aki a Rainbow-val rukkol elő, más a Uriah Heeppel… Valójában ez a dalunk volt az utolsó, amit még a banda 1984-es feloszlása előtt írtunk, és szándékoltan kicsit Whitesnake-szerűre vettük a figurát, hátha egy kis extra figyelmet tudunk generálni magunknak a lemeztársaságok irányából. Teljesen be sem fejeztük végül, a feloszlás előbb bekövetkezett, mintsem az utolsó simításokat megejthettük volna rajta.
A refréntémát amúgy apám még úgy 1984 körül kidolgozta, viszont a verzék hiányoztak, és aztán az egész el is felejtődött jó pár esztendeig. Valamikor a ’90-es években akadt aztán a kezembe a kazetta, ám még ekkor is félretettem, mert a Lords Of Hypocrisy, sőt a Mythical And Magical albumokhoz is elég anyagunk állt össze ekkorra. Végül úgy 2020 táján álltunk neki véglegesre formálni a dalt, ekkor adtam oda Brendannak, hogy véglegesítse az énektémákat, illetve írja meg a még hiányzó részeket. Remek munkát végzett, én nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, végre sikerült igazságot szolgáltatni ennek a félbe maradt szerzeménynek is. Talán még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülhetne azzal, hogy az első ötletektől a végső kidolgozásig és a megjelenésig úgy laza negyven évnek kellett eltelnie…”
Ha jók az információim, koncertek terén mostanában nem vagytok igazán aktívak, turnék helyett inkább csak szórványos fellépéseitek vannak. Lesz ebben esetleg változás az új lemez promotálása kapcsán?
„Sajnos nem vagyok túl jó fizikai állapotban az elmúlt néhány évben, és már egy ideje várok egy műtétre is, szóval nemet kellett mondanunk szinte minden felkérésre, mert sokáig nem lehetett tudni, végül mikor kerül sor a beavatkozásra. Idén márciusban azért volt egy fellépésünk Csehországban, amit már régen leegyeztettünk, és augusztus végén Krétán is lesz egy koncert, de egyelőre ennyi. Az egészségem érdekében ennél többet nem mertünk most bevállalni. Épp a közelmúltban szerencsére kaptam végre konkrét időpontot, úgy néz ki, hogy júniusban megoperálnak, ami után egy kis idő elteltével remélhetőleg a teljes felgyógyulás következik majd.”
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámunkban jelent meg.)
Tartalom: A-Z, Behölder, Death SS, Élő Fém (Iron Maiden, Marco Mendoza, Anneke van Giersbergen, Arena), Gruesome, Hangpróba, Helheim, Klasszikus! (Paradise Lost – Draconian Times), Koncertmenü, Messa, Pagan Altar, Running Wild, Sijjin, Sodom, Sokkoló Korongok / Extra, The Great Old Ones, The Haunted, Vicious Rumors.
