Ozzy. Szerintem nincs az a metalrajongó, aki ezt a nevet ne ismerné. Sokan még azok is tudják, hogy ki ő, akik nem hallgatnak rockzenét. Emlékszem arra a sztorijára, amikor az ő és családja főszereplésével a The Osbournes első évadát kezdték sugározni Amerika szerte. Ozzy addigra a Black Sabbath, majd saját szólóbandája énekeseként igazi világhírnévre tett szert. Akkor éppen valahol az USA-ban koncert körúton voltak. Megálltak a turnébusszal egy benzinkútnál. Szokás szerint bement a vécére. Nem csinált belőle nagy ügyet, általában egy-két érdeklődőn kívül senki sem figyelt fel rá ilyenkor. Már kifelé jött, amikor arra lett figyelmes, hogy hatalmas tömeg verődött össze a kúton. És mindenki rá volt kíváncsi. Akkor konstatálta először, hogy a sztárságnak még sokkal magasabb szintjei is vannak.
Sosem tanult énekelni, sőt, hangszeren sem játszik. Az énektémáit mindig eldúdolta a gitárosainak, producereinek. Mégis ő az, akinek a hangja eggyé forrt a heavy metal műfajjal, akinek megszámlálhatatlan klasszikus dal mellett olyan örökérvényű himnuszokat köszönhetünk, mint a Paranoid vagy a Crazy Train, akit az egyik, ha nem a legnagyobb metal énekesként tartunk számon.
Szeretjük a hangjáért, a dalaiért, a humoráért. Ő a Sötétség Hercege, akit a szívünkbe zártunk, mert annyi jó zenét, szép pillanatot adott nekünk.
Mi mindannyian úgy nőttünk fel, hogy Ozzy volt, Ozzy van és Ozzy lesz is. Bár egész életében ütötte magát, ivott, szívott, mégis úgy tűnt, mindent és mindenkit túlél. De aztán az idő vasfoga csak elkezdett rajta is nyomot hagyni. A Parkinson-kór, a nyak- és gerincműtétek sora őt is megtörték. A hangja még ugyanolyan, mint egykor, ám a teste elkezdte feladni a harcot. Jónéhány turné lemondása után végül belátta, nem megy tovább, eljött az utolsó koncert ideje.
Július 5-én, az angliai Birminghamben, a Black Sabbath szülővárosában, egy hatalmas fesztivál keretében hősünk utoljára lép színpadra saját szólóbandája és a Black Sabbath élén. A Back To The Beginning elnevezésű esemény a Sabbath és Ozzy színpadi munkásságának lezárása lesz. Olyan bandák tisztelegnek majd a legendák előtt, mint a Metallica, a Slayer, a Pantera, a Gojira, a Halestorm, az Alice in Chains, a Lamb of God, az Anthrax, a Mastodon és a Rival Sons. De rajtuk kívül is fellép majd számos nagy rocksztár a nap folyamán. Többek között olyan művészeket láthatunk a színpadon, mint Tom Morello, Billy Corgan, David Draiman, Duff McKagan, Fred Durst, Lzzy Hale, Jake E. Lee, Jonathan Davis, K.K. Downing, Mike Bordin, Papa V Perpetua, Rudy Sarzo, Sammy Hagar, Slash, Sleep Token II, Wolfgang Van Halen, Steven Tyler, Andrew Watt, Chad Smith, Vernon Reid, Whitfield Crane és David Ellefson. A buli házigazdája pedig a színész és hatalmas metalrajongó Jason Momoa lesz.
A koncertre percek alatt elfogytak a jegyek. Aki mégis részese szeretne lenne az eseménynek, az vehet live stream jegyet és otthonról követheti a történéseket.
Gyerekként a Black Sabbath és Ozzy hangja volt az, ami miatt a rock’n’rollt választottam hivatásomul, ezért szenteltem az életemet a heavy metalnak. Valószínűleg megkönnyezem majd, amikor az utolsó hangok lecsengenek és Ozzy utoljára belekiabálja a mikrofonba: „I love you, God bless you all!”
(Havi Metal 2025/7., Cselőtei László)
–
ATTENTION: BLACK SABBATH!
„Bárcsak pontosan emlékeznék, mikor és hol hallottam először Black Sabbath-dalt! Valamikor 1974 és 76 között lehetett, feltehetően a Magyar Rádió vagy a Szabad Európa Rádió valamelyik műsorában. Talán a Black Sabbath vagy az N.I.B volt az? Az viszont bizonyos, hogy az első Sabbath-bakelitem egy nem hivatalos, 1975-ös, jugoszláv kiadású válogatás volt: az Attention: Black Sabbath! Az első két albumról sorakoztak rajta dalok. 1978-ban, egy családi nyaralás során vettem Jugoszláviában. A borítón egy korai, szinte fénymásolat szinten rossz minőségű, grafikává alakított fotó volt a bandáról. Hivatalos infó híján mindig bizonytalan voltam, benne, hogy a torzonborz, hosszúhajú, bajuszos figurák közül melyik Tony Iommi és melyik Geezer Butler? De Ozzy egyértelműen felismerhető volt. (Mert a bandában ő volt az egyetlen, akinek nem volt bajsza!) Alig vártam, hogy hazaérjünk és feltehessem a korongot a lemezjátszóra. Olyan tisztán és élesen még soha nem hallottam Ozzyt. Az a hang! Azok a dallamok! Bár tisztában voltam vele, hogy nem egy kiművelt, klasszikus énekhangot hallok, totálisan megbabonázott. Hihetetlenül különleges és misztikus volt a zene és az az orgánum! Teljesen összetörtem, amikor kiderült, hogy Ozzy kiválik a Sabbathból. Viszont, amikor meghallottam az 1980-as, első Ozzy szólóalbumot, minden addiginál boldogabb lettem! Ott új szintre lépett a munkássága. Ozzy azóta is velem van, Ronnie James Dio mellett ő határozta meg az életemet!” – Cselőtei László
1. Master Of Reality
2. Vol. 4
3. Blizzard of Ozz
4. Diary Of a Madman
5. The Ultimate Sin
–
SPORTARÉNA
„Fiatal korom ellenére szerencsére elmondhatom, hogy volt lehetőségem jó pár igazi rocklegendát élőben látni mielőtt visszavonultak vagy örökre eltávoztak volna. A rengeteg felejthetetlen élmény közül a legemlékezetesebb egyértelműen a Black Sabbath koncertje volt 2016-ban Budapesten, amikor az egyik – ha nem a – legmeghatározóbb zenekart sikerült testközelből elcsípnem az utolsó turnéjuk alkalmával. A Budapesten induló búcsúturné a világ minden szegletéből idevonzotta a legfanatikusabb rajongókat, ennek fényében nem csoda, hogy életem legjobb koncertélményében volt részem; nemcsak a heavy metal atyjai álltak a színpadon a legikonikusabb dalaikat játszva, de a közönség lelkesedése is elképesztő volt. Mindenki érezte, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen este, hiszen utoljára hallhattuk Ozzyt és láthattuk őrült mozdulatait, beleértve azt is, amikor saját magát és a rajongókat leöntötte egy vödör vízzel, miközben Tony Iommi minden idők legütősebb riffjeit játszotta. Számomra ezt az eseményt még különlegesebbé tette az, hogy másnap volt az emelt szintű történelem szóbeli érettségi vizsgám, amire tulajdonképpen évek óta készültem, de éreztem, hogy semmiért sem lenne érdemes kihagyni ezt a Black Sabbath-koncertet – a prioritási sorrendet úgy tűnik már akkor is helyesen tudtam felállítani. 🙂 Kétségkívül életem egyik legjobb döntése volt.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy hasonló sikereket értek el a szólókarrierjükben, mint zenekarukkal, de Ozzy Osbourne-nak ez is sikerült. Személy szerint hatalmas rajongója vagyok a szólóanyagának és lenyűgözőnek találom, hogy milyen tehetséges gitárosokkal sikerült körülvennie magát egész pályafutása során. Hihetetlen érzés volt 2018-ban a Sweden Rock Fesztiválon élőben látni őt szólóban is, ami valamelyest vigasztal a covid miatt elmaradt budapesti buliért. De végső soron Ozzy számomra mindig többet jelentett, mint egy legenda a színpadon: a szememben ő a szabadság, a zene iránti megszállottság és az öntörvényűség megtestesítője – olyasvalaki, aki nemcsak megélte a rock ’n’ rollt, hanem újra is írta a szabályait és ebben senki sem érhet a nyomába.” – Kiss Daniella
1. Paranoid
2. No More Tears
3. Blizzard of Ozz
4. Diary of a Madman
5. Master of Reality
–
BARK AT THE MOON
„Valamikor a ’90-es években egy ismerősömnek, aki bizonyos fokig érintett volt a metal egyes formái kapcsán, ám a birminghami legenda jórészt hidegen hagyta, azt mondtam, hogy aki nem szereti a Black Sabbathot, annak nem lehet köze a metalhoz. Persze megsértődött…
A ’80-as évek közepén a Black Sabbath és Ozzy megismerése nálam egybeesett a metallal való találkozással. Arra nem emlékszem, hogy a nagy négyestől melyik lemezt hallottam legelőször, arra azonban igen, hogy Ozzy szólóalbumai közül a Bark At The Moon volt a ‘belépőm’. Ez a lemez a mai napig speciális helyet foglal el nálam, pedig egyáltalán nem vagyok az a típus, aki számára feltétlenül azok a legmeghatározóbb zenék/élmények/stb., amelyekkel először, vagy gyerek-, fiatal korban találkozott. A Bark At The Moon viszont most is különleges élmény.
Ozzy első négy albuma ‘megkerülhetetlen klasszikus’, hogy egy kissé már fárasztó klisével éljek, a Blizzard Of Ozz és a Diary Of Madman gyönyörű lemezek, a mai napig emlékszem az élményre, amikor először hallottam, majd rendszeresen elővettem őket (akkor még kazettán). A No Rest For The Wicked és a No More Tears még tetszett, de ezek után már csak ‘kötelességből’ hallgattam meg a soron következő Ozzy-lemezeket.
A Black Sabbathról mit is lehetne mondani? Láttam őket jó néhányszor élőben, különféle felállásokban – nagyon örülök, hogy Dio-val is –, ami az ozzys lemezeket illeti, az első hat csaknem hibátlan – talán a Vol. 4 áll nálam egy hangyabajusznyival hátrébb, mint a másik öt –, de a Technical Ecstasy és Never Say Die! értékeit sem vitatnám. Ikonikus, örök kedvencek sorát említhetném az életműből, milliószor emlegetett alapdalokat, de bármennyire is szeretem Ozzyt, a vele készült Sabbath-műveket, valamint az első szólólemezeit, nálam a Black Sabbath egy gigantikus életműről szól, amibe a legjobb Dio- és Tony Martin-fémjelezte klasszikusok is szervesen beletartoznak. A Sabbath első hat albuma azonban kétségkívül korszakalkotó, korszakmeghatározó, teljességgel felmérhetetlen hatású, óriási monolit.” – Milán Péter
1. Master Of Reality
2. Paranoid
3. Sabotage
4. Bark At The Moon
5. Diary Of A Madman
–
THE ULTIMATE SIN
„Ozzyval a kapcsolatom egészen korai keletű, még hetedikes vagy nyolcadikos koromban lett meg – szigorúan másolt kazettán! – két vele készült album, a Paranoid és a The Ultimate Sin. Hogy melyik jött előbb, arra ma már nem emlékszem, de ez nem is fontos. Ami biztos, az az, hogy ez a sem technikai, sem hangterjedelmi szempontból egyáltalán nem kiemelkedő, nazális orgánum még kölyökként mégis valamiért megdelejezett, a hozzá tartozó muzsikákkal egyetemben. Ozzy dolgait aztán mind a Sabbathtal, mind szólóban hamar feltérképeztem és követni kezdtem, és külön öröm, hogy mindkét verzióban két-két alkalommal élőben is láthattam őt.
Karaktere és személyisége vitán felüli módon meghatározó jelentőségű, a hangjával készült albumok közül pedig jó néhány nevezhető nyugodt szívvel mérföldkőnek és műfaji alapvetésnek. Az utóbbi években mutatott állapota sajnos már kevés derűre ad okot, és a magam részéről a július eleji gigakoncertes búcsúzás hírét is némi szkepticizmussal fogadtam, több okból kifolyólag. A celebvilágban tett többszörös kiruccanásai sem tettek soha lelkessé, nimbuszának szerintem összességében nem használtak ezek a kanyarok. Érdemei viszont ezzel együtt elvitathatatlanok és megkerülhetetlenek – a vele készült Black Sabbath korongok és jó pár szólóalbuma nélkül ez a műfaj egyrészt sokkal szegényebb volna, másrészt pedig biztosan nem is így nézne ki.” – Schmidt Péter
1. Sabbath Bloody Sabbath
2. Bark At The Moon
3. Black Sabbath
4. No Rest For The Wicked
5. Technical Ecstasy
–
A SABBATH-MÉRCE
„»Sok minden benne van, de a Black Sabbath nincs – lehet, hogy épp ez a bajom« – válaszolta tíz évvel ezelőtt Lénárd Laci egy Pearl Jammel kapcsolatos kérdésemre. »Az Alice in Chainsben és a Soundgardenben egyértelműen ott volt. Nekem szinte minden, amit szeretek, Tony Iommiéktól eredeztethető. Az ozzys Sabbath a mindenem.«
Azóta is gyakran eszembe jut az a beszélgetés. Mintha egykori főszerkesztőnk számára ez lett volna a mérce: ha egy zenében megtalálható a Sabbath hatása, akkor működik, ha nincs, akkor nem. És valahol megértettem őt – én például a wah pedálos gitárszólókhoz vonzódom ugyanilyen ösztönösen, elsősorban Jimi Hendrixnek és Mike McCreadynek köszönhetően.
A vonzalmak mértéke tehát csak nagyon kis részben lehet objektív, pláne, ha összehasonlításról van szó. Számomra – talán a szüleim és tanáraim zenei ízlése miatt is – a korszak első számú ikonja a Deep Purple volt, a Black Sabbath csak felnőttfejjel vált igazán nagy kedvencemmé (ha a Tony Martin-os Tyr lemezt nem számítjuk). Hogyan viszonyul például Ozzy Osbourne Ian Gillanhez vagy Robert Planthez? Sehogy, mert valójában ez egy nem létező kérdés.
Ma már az összes Black Sabbath-album ott sorakozik a polcomon, és alig telik el hét, hogy valamelyik – főként a Paranoid – ne kerülne elő. És milyen az élet: ha csak egyetlen koncertet nevezhetnék meg, amely a legnagyobb hatással volt rám, az egyértelműen a The End turné budapesti állomása lenne – kiegészítve az Uránia mozis vetítéssel és a díszdobozos kiadással.
Furcsa érzés Ozzy Osbourne visszavonulásán elmélkedni – mintha legalábbis egy nekrológot írna az ember. Egy korszak kezdődött el vele, és egy korszak is zárul le. Nem csupán egy frontember fejezi be a pályafutását, hanem egy globális kulturális jelenség, egy történelmi korszak talán legikonikusabb zenei alakja búcsúzik a színpadtól. Kívánom neki, hogy minden egyes perce teljen békében! Hiányozni fog.” – Pintér Miklós
1. Paranoid
2. Master of Reality
3. Black Sabbath
4. Vol. 4
5. 13
–
SABBATH BLOODY SABBATH
„A Black Sabbathot úgy istenigazából a Tony Martin-érában, a Headless Cross lemezzel ismertem meg, minthogy akkor kapott el végleg a metal, de hamar beszereztem az ozzys albumokat is, kezdve a Sabbath Bloody Sabbathtal, ami talán épp ezért lett az egyik fő kedvencem az Ozzal készült anyagok közül, hiába, hogy részben kísérletezősebb cucc. De hamar beérett a többi is, ill. közben, 1991 őszén, jött a No More Tears című szólóalbuma, ami szintén örök kedvenccé vált. Az egy tökéletes és korszerű lemez volt, és utána a korábbi szólóanyagai is beütöttek, de a későbbiek már kevésbé. Élőben a két magyar BS koncerten láttam, ’98-ban és 2016-ban, nyilván mindkettő örök emlék. Remélem, mindannyian élnek még sokáig boldogan és egészségben.” – Uzseka Norbert
1. Sabbath Bloody Sabbath
2. Paranoid
3. Master Of Reality
4. No More Tears
5. Blizzard Of Ozz
–
LET ME HEAR YOU SCREAM
„Távolról sem voltam Ozzy-rajongó. Mindig elismertem, mert ő volt az a bohóc, aki mindig vicces és nem nevetséges volt. Az idő meghozta azt, amit tiszteletnek nevezhetünk, majd szépen lassan a szeretetet is és rászoktam a zenéjére is. Megértettem, miért több ő, mint oly’ sokan mások, miért ő a Sötétség Hercege! Amikor anno meghallgattam a Screamet, rajta a zseniális címadóval, vagy a Soul Suckerrel, azonnal éreztem, az én fülemben volt eddig vatta. A Back to Beginning előtt is komoly kétségeim voltak, de amikor feltolták a színpadra és énekelni kezdett, megkönnyeztem. Amikor befejezték, már sírtam is. Ahogy most is. Köszönök mindent, Öreg Harcos!” – Szénégető Richárd
1. Scream
2. No More Tears
3. Ozzmosis
4. Diary Of A Madman
5. Bark at the Moon
1. Master Of Reality
2. Black Sabbath
3. Paranoid
4. Vol. 4.
5. Sabbath Bloody Sabbath
–
NINCS, NEM VOLT ÉS NEM LESZ
„Ahogy végig néztem a Back To The Beginning fellépőinek névsorát – majd később jópár zenekar, köztük számos kedvencem műsorának felvételét -, (újfent) rádöbbentem, hogy a Black Sabbath és Ozzy Osbourne, a rock ’n’ roll és metal zene világára gyakorolt jelentősége egyszerűen mérhetetlen. Ez nem meggyőződés kérdése – minden, amit torzított gitárral valaha előadtak, a Black Sabbathtól, Tony Iommitól, Ozzytól ered – a metalzenék vonatkozásában. Bármikor is léptél be ebbe a semmihez sem fogható univerzumba, egy idő után biztosan tudatosult benned, hogy ezt bizony ők kezdték el – több mint 55(!!!) évvel ezelőtt. És most mindennek vége, végleg, visszavonhatatlanul. Egy őrületes, a műfaj arculatát és fejlődését alapjaiban meghatározó életmű, s ezzel együtt a zenetörténet hatalmas jelentőségű fejezete ezennel lezárult.
Nem tudok még egy olyan zenekart mondani, mint a Black Sabbath, amelynek kedvenc lemezeinek rangsorolása mindig ekkora fejtörést okoz számomra. Már az ozzys albumokra szűkítve is ez a helyzet (nem beszélve a RJD-s, Tony Martin-os és további anyagokról). S ha ehhez hozzávesszük a Sötétség Hercegének szólólemezeit, ott jön a következő buktató: a ’80-as évek őrületes korongjai, s ezekhez hozzájönnek a későbbi munkák, amelyek amellett, hogy valamelyest alkalmazkodtak a korszellemhez, mindig ozzysan szólaltak meg, és rendre önálló szigetként magasodtak ki a mezőnyből, ami nagyon keveseknek sikerült ilyen hosszútávon.
Egy biztos: nincs, nem volt és nem lesz még egy olyan ember a rock ’n’ roll történetében, mint Ozzy, aki tényleg mindent elkövetett, hogy vérbeli rocksztárhoz „méltó” módon, a húszas éveiben fűbe harapjon, s mégis, a valaha élt egyik legmeghatározóbb előadóként, a rock és metal zenében felülmúlhatatlan, közel hatvan éves pályafutással a háta mögött köszönt le. Mindörökké Sabbath, mindörökké Ozzy!” – Gáti Viktor
1. Paranoid
2. Master Of Reality
3. Sabotage
4. Diary Of A Madman
5. Ozzmosis
–
A CRAZY TRAIN SOSEM ÁLL MEG
„A korom miatt valós időben lemaradtam Ozzy pályafutásának első, ikonikus másfél évtizedéről — a Black Sabbath klasszikus korszakáról, és az első szólólemezekről. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy nem voltam soha igazi Black Sabbath-rajongó. Az első Ozzy-lemez, amit sajátomként foghattam a kezembe, a The Ultimate Sin jugoszláv bakelitje volt. Az utolsó Jake E. Lee album. A Lightning Strikes vagy a Shot in the Dark hallgatásakor ma is végigfut a hideg a hátamon — ugyanúgy, mint kis tinédzserként. Később a Zakk Wylde-os évek még intenzívebb hatást gyakoroltak rám a súlyosabb, korszerűbb hangzással és a még sötétebb témákkal, különösen a No More Tears és az Ozzmosis albumok. Előástam persze a korábbi Ozzykat és a Sabbathokat is. Lúdbőröztető hangulatot találtam a legelső Black Sabbath-lemezben is, megéreztem honnan ered a zeném, de a banda hangzása igazán Dioval vagy Tony Martinnal fogott meg. Ozzy egy saját világot hozott létre, az ő zenéje mélyebben rezonált velem.
95 telén láttam először élőben egy brutálisan teltházas bulin Prágában. Hatalmas, katartikus élmény volt, bár a műsor inkább a Sabbath érára épített, nem a legnagyobb Ozzy klasszikusokra és nem is a friss Ozzmosis albumra, meg hát… igazán jó formában sem volt a Herceg – de visszatért, ott volt a színpadon. Néhány év múlva a Sabbathtal láttam újra a Kisstadionban, akkor annyi idős volt, mint én most. Láthatóan jó kondíciónak örvendett, jól nézett ki és fantasztikus misét celebrált. Cirka három hete streamen néztem a búcsúkoncerjét. Rég volt már színpadon. Idősnek, gyengének látszott, de nem elesettnek. Maga volt a Méltóság. Meg sem fordult a fejemben egy pillanatra sem, hogy a búcsú után elmegy. Elment, mégis örökre velünk marad. Ozzy nem csak dalokat írt, hanem történelmet. Nélküle nem létezne a Heavy Metal úgy, ahogy létezik ma. Nem csupán egy énekes volt, hanem egy korszak, amely generációkat kötött össze. A Sötétség Hercege volt, aki világosságot hozott a rock színpadára és a mi életünkbe. Ozzy, azzal búcsúztál, amivel érkeztél. A Crazy Train sosem áll meg, tovább zakatol bennünk. Köszönünk mindent! Isten óvja a Herceget!” – Kánya Ferenc
1. No More Tears
2. Ozzmosis
3. The Ultimate Sin
4. Bark at the Moon
5. Black Sabbath
–
HEADBANGERS BALL
„Azt hiszem, nem mondok újdonságot azzal, hogy az én Sabbath-mániám a közelébe sem ért a két Laci, Cselő és Lénárd (Isten nyugosztalja…) a zenekar iránt érzett rajongásának. Ennek ellenére a ’98-as budapesti bulin én is ott voltam! És ezt követően kezdtem el mondogatni az ismerőseimnek, hogy én bizony láttam Ozzy hátsóját élőben, szóval már nem éltem hiába, haha!
Na, de komolyra fordítva a szót, lehet, hogy egészen fiatalon még kimaradtak az életemből a Sabbath lemezei, de mivel Ozzy hangját már attól kezdve imádtam, hogy először meghallottam (köszi MTV, köszi Headbangers Ball), így óhatatlanul is eljutottam a klasszikus dalokhoz és albumokhoz. És hát, az is tudvalevő volt számomra, hogy a birminghami együttes megannyi zenekarra, sőt, zenei műfaj kialakulására volt hatással. Így már csak ezért sem engedhettem meg magamnak, hogy olyan albumokat, mint a Black Sabbath vagy a Paranoid egyszerűen a látókörömön (bocsánat, hallókörömön…) kívül hagyjak.
A felejthetetlen, megunhatatlan dalok, lemezek mellett tehát más dolog miatt is illik meghajolni a formáció előtt. Hiszen, megszámolni is képtelenség, hány meg hány banda kezdett már csak miattuk is zenélésbe, és készített szintén felejthetetlen hanghordozókat a doom (vagy éppen a death…) metal műfajon belül!
Köszönünk mindent, Black Sabbath! Azzal, hogy hallhattunk, láthattunk benneteket, már nem éltünk hiába…” – Zubor Olly
x
