A svéd metalszíntér egyik legkarakteresebb szereplője, a több mint három évtizedes múlttal büszkélkedő Opeth öt esztendővel a legutóbbi nagylemez, az In Cauda Venenum után végre új albummal jelentkezett. A The Last Will And Testament egy konceptlemez, a második a banda karrierjében az 1999-ben megjelent Still Life mellett. Ám amíg az egy tragikus szerelmi történetet elbeszélő dalcsokor, addig emez egy partiarkális család életének hasonlóan sötét cselekményét tár fel, tele nem várt fejleményekkel, borzongató fordulatokkal. A sztori hátterét és a zenekar pályáját átfogóbban érintő kérdések egyaránt terítékre kerültek a csapat egyik oszlopos tagjával, Fredrik Åkesson gitárossal folytatott beszélgetésünk során.

(szöveg: Gáti Viktor – fotó: Terhi Ylimäinen)

A tizennegyedik lemezetek a napokban jelent meg. Melyek az első gondolataid ezzel kapcsolatban?

„Nos, mint tudod, hosszú időbe telt, míg elkészült az anyag. És bár eredetileg októberben terveztük kiadni, a megjelenést több mint egy hónappal elhalasztani kényszerültünk, nem várt gyártási fennakadás miatt. Jelenleg egy háromhetes észak-amerikai turnén vagyunk, ahol már néhány új dalt is játszunk. Izgalmas látni az emberek első reakcióját, amelyek eddig igazán kedvezők, és kíváncsi vagyok, mit szólnak majd, amikor a kezükbe veszik az albumot. Ez a lemez remekül mutatja, zenekarként és emberileg hol tartunk ma.”

Ez mit jelent pontosan?

„Először is, új dobosunk van Waltteri Väyrynen személyében, aki egy újfajta dinamikát ad bele a közösbe. Előtte készítettünk négy albumot, amelyekben lényegesen több a hagyományos prog elem, mint azelőtt, ugyanakkor meglátásom szerint az Opeth zenéje az Orchid című első lemeztől kezdve bővelkedett a progresszivitásban. A legnagyobb fejlemény persze az, hogy visszatért a hörgés, és ezzel együtt a régi Opeth-jellegzetességek egy része. Az új album ezeket ötvözi az utóbbi négy progresszív anyag összetevőivel, de ez egyúttal előrelépést is jelent számunkra. Valószínűleg az eddigi leginkább eseménydús Opeth-albumot készítettük el most. Bár a dalok rövidebbek, több minden történik bennük. Ez egy sűrű, nyugtalan anyag.”

Úgy tudom, ismét egy kivételes helyszínen zajlottak az alkotói munkálatok.

„Igen, harmadízben tértünk vissza a Rockfield Stúdióba, Angliába, de ezúttal abba a részébe, ahol annak idején a Rush és a Queen is készített felvételeket, de a Heaven & Hell szintén itt rögzítette az egyetlen albumát Ronnie James Dióval. Abban az apartmanban szálltam meg egyébként, ahol akkoriban Dio is, ami azóta is elég fura érzést kelt bennem, amikor erre gondolok. Azt hiszem, Mikael (Åkerfeldt énekes/gitáros/dalszerző) hasonlóképp volt ezzel Tony Iommit és Freddie Mercuryt illetően, szóval elég menő volt az egész.

Nagyon várom, hogy újabb körutakra induljunk az új számokkal, mert nagyon jó érzés azokat élőben játszani, habár az is igaz, hogy elég sok trükkös, kihívást jelentő rész van bennük. Ami az én esetemben elsődlegesen a több éneklős részt jelenti. Máig nem tudom, Mikael hogy tud így énekelni és gitározni egyszerre, de mostanában a színpadon én is egyre többet dalolok a pengetés mellett. Sokat kell gyakorolni, főleg akkor, amikor jelentősen eltér egymástól az énekdallam és a riff.”

Joakim Svalberg billentyűs ugyanúgy sok vokált vállal élőben, mint eddig?

„Persze, viszont az új témák esetében gyakrabban előfordul, hogy jobban passzol hozzájuk az én hangom, mint az övé, és így jól fel tudjuk osztani egymás között az éneklést. S emellett vannak olyan dallammenetek, amelyekben egyszerre mindhárman kieresztjük a hangunkat, mint az Eternal Rains Will Come-ban a Pale Communion lemezről, amit nagyon élvezünk. Mi több, a §7 című tételben van egy acapella rész, amiben mind az öten éneklünk. Továbbra sem tartom magam teljes értékű énekesnek, de szerintem a fellépések során egyre jobb és jobb leszek, s úgy érzem, tudat alatt is fejlődik a technikám.”

Megosztasz kérlek pár részletet arról, hogyan találtátok ki a történet fő motívumait, a korszakot, amelyben játszódik, a karaktereket, és mindennek tetejében hogyan illesztették hozzá mindezekhez a zenét?

„A sztori Mikael agyszüleménye, így a legtöbb részletről ő tudna érdemben beszélni, de nagyvonalakban én is el tudom mondani, miről van szó. Az első világháborút követő években járunk. Egy patriarkális család nárcisztikus feje ereje teljében hirtelen elhuny. Az első szám a férfi halála után veszi fel a cselekmény fonalát, amikor a családfő végrendelete kerül felolvasásra a népes família jelenlétében. A családtagok között találunk egy lányt, aki egy ritka és súlyos betegségben szenved, s bár egy jelentéktelen személynek tűnik a család többi tagja szemében, a rendelkezés értelmében a szerepe mind fontosabbá válik. Eközben számos furcsa, borzongató dolog derül ki a család múltjáról, és ezek a jelenlegi történésekre, de a jövőre szintúgy hatással vannak. Dióhéjban ennyi, de aki elmélyül a dalszövegekben, garantáltan számos további izgalmas részletre fog rádöbbenni.

Az utolsó nóta egy komoly csavart tartogat a teljes történetre nézve egyébként. Ez a darab az A Story Never Told (A soha el nem mondott történet) címet viseli, és sokat sejtető módon az egyetlen dal a lemezen, amelynek valódi címe van. Eléggé sötét dolgok sora történik itt. Ez a nárcisztikus apa voltaképpen a sírból szól az élőkhöz. Nagyszerűen szólaltatja meg őt Ian Anderson (a Jethro Tull brit progresszív rock alapzenekar énekes/fuvolás/dalszerzője), vagy egy rövid részlet erejéig Joey Tempest (a honfitárs hard rock nagyság Europe énekese), de tulajdonképpen Mikael tiszta éneke és hörgése, továbbá minden egyéb elhangzott szó az apa gondolatait tolmácsolja, olykor kifejezetten King Diamond-i módon teátrális formában, amely sokat ad hozzá a cselekményhez is.

–

(A teljes interjút a december 20-án megjelenő digitális különszámunkban olvashatod majd.)

A The Last Will And Testament albumot hallgasd meg és pontozd az Olvasói Hangpróbán!