Az epikus/melodikus death metalos Nothgard ötletgazdája, Dom R. Crey egy érdekes vállalkozásba kezdett ezzel a háromszámos EP-vel, ugyanis szerette volna elkészíteni a zenekar 2011-es debütáló albumának, a Warnhorns of Midgardnak az úgynevezett „klasszikus testvérét”. A hangszereléshez pedig annak a Corvin Bahnnak a segítségét vette igénybe, aki a 2021-ben megjelent Dominion of Cain próbái során is együtt dolgozott a csapattal, de eddigi pályafutását többek között a Lord of the Losttal való közös munkák is fémjelzik.
Könnyen kitalálható, hogy a Symphonia Deorumon tényleg főképp olyan hangszerek csendülnek fel, amilyenek egy klasszikus szimfóniában szoktak. Ennek megfelelően ezen a bő negyedórás hanghordozón messze nem a death metalos, hanem sokkal inkább az epikus jelleg domborodik ki. Sőt, ha úgy nézzük, a felcsendülő, nagyívű dallamokból sokkal inkább következtethetnénk arra, hogy itt egy tipikus német power metal alakulat zenei kalandozásairól van szó.
Ez persze nem baj, mert valóban fogós, kellemes dallamokkal operálnak a Nothgard tagjai. Ami nekem egy picit furcsán hat, hogy az első két instrumentális mű után a falatnyi gitárt is felvonultató Falling Skiesban váratlanul énekszólamokat is hallhatunk. Így olyan jellege van a hirtelen belépő vokáloknak, mintha az előadóművészek lekésték volna a produkció legnagyobb részét. Viszont, az is tény, hogy a vendégként meghívott Madeleine Liljestam, az Eleine énekesnője akkorát énekel a szerzeményben, hogy azt még egy komplett opera hosszában is jó lenne hallgatni. Sőt, mivel egyes részek akár a Lord of the Lost repertoárjából is idekerülhettek volna, nem is értem, hogy miért nem lépett be a vokalizálásba az említett Dominion of Cain keverését végző Chris „The Lord” Harms is…
Persze, értetlenkedésemet ezúttal nem kell komolyan venni! Sőt, kifejezetten örülök neki, hogy hallhattam ezt az EP-t a deggendorfi zenekartól. Még boldogabb már csak akkor lennék, ha több más melodikus death metal együttes is rászánná magát egy ehhez hasonló szimfonikus hanghordozó elkészítésére.