Kiadó: WormholeDeath / Írta: Uzseka Norbert / Értékelés: 9
Az előző Nest of Plagues-album még nem jött át nekem annyira, mert a deathcore/metalcore egyszerűen nem az én pályám, sok évvel ezelőtt besokalltam belőle, de annyi lejött, hogy a csapat sok pályatársát megszégyenítő erővel zenél. Hanem a Hellsolation című harmadik album nálam is beütött.
Egy dolog, hogy milyen színesen néznek ki a tagok (Kövecses Evelin gitáros, Ivanics Dániel énekes-basszusgitáros, Breier Máté gitáros, Für Balázs dobos, s utóbbi konkrétan őrülten a boratos fürdőrucijában), és hogy milyen mókásak a klipjeik. Magam nagyra értékelem az efféle kreativitást, de emiatt még nem fogom tudni jobban szeretni a zenét. Hanem szerencsére a zene is nagyon ott van.
A Hellsolation konceptalbum, részint Ivanics Dániel énekes-basszusgitáros kényszerbetegségéről, de merítettek hozzá az ismerősi körükben történt tragédiákból is. Ennek megfelelően ez egy zaklatott és felkavaró, nehéz anyag. Viszont annyi erős témából építették meg, hogy túl azon, hogy tökéletesen visszaadja a súlyos mondanivalót, zeneileg baromi élvezetes és változatos. Nyilván a masszív riffeké, magukkal rántó groove-oké és Dani hörgéséé a főszerep, de vannak eltalált énekdallamok is, és rengeteg klassz téma is, legyen bár apró motívum, díszítés, mind hozzáad valamit az összképhez. A gitárszólók is szuperek, azt meg egyelőre nem tudtam megfejteni, hogy a jó életbe’ létezik, hogy egy ennyire sűrű, összetett, rétegzett anyag valahol punkosnak vagy rakenrollosnak hat. Pedig így van.
Jó példa erre a Mundane a játékteremben forgatott klipjével együtt: a szintis, retrofuturisztikus kis betétek, a zeneileg csaknem popba hajló verze, vagy a „Run” rész alatt begörgő gitártémák (nem szólva a kegyetlen jó gitárszólóról) ugyanolyan fontosak a dalban, mint az amúgy kb. In Flamest idéző alaptéma. Igen, amúgy a göteborgi dallamos death metal (ld. még Dark Tranquillity) hatása igen erős a Hellsolationön, sőt, a Dear Abyss egyik gitárdallama még az Amorphist is eszembe juttatja – miközben a hörgés olyan monoton, mint a Meshuggah-ban. S mindeközben a nóta refrénjében mérhetetlen fáradtság és bánat visszhangzik…
Megállom, és nem elemzem végig a dalokat, de megemlítenék még ezt-azt. Például a Kill The Kings konkrétan heavy metal, még némi kis misztikus hangulat is került bele. A Hell Is A Place On Earth popnak indul, majd Dani legdurvább, legzsigeribb hörgése jön rá, aztán meg egy csaknem szimfo-black rész. Erős! A Circle-ben viszont nu metalból akad egy kevés.
A lemezt záró címadó pedig úgy indul, hogy az King Diamond-lemezen is elférne, s ahogy felfokozzák, ahogy egyre sűrűsödik benne a drámaiság, hát, az tényleg a megkoronázása ennek a rendkívüli albumnak. De utána muszáj is megpihenni kissé. Mert ha olvasod hozzá a szövegeket, ha „csak úgy” hallgatod, az üzenet mindenképp át fog menni, és meg fog zúzni, ahogy nyilván a zene maga is. Viszont a végén tényleg úgy jössz ki belőle, hogy jobban érzed magad. Átdarál az album, de ki is rázza belőled a rosszat.
