A funeral doom irányzat a doom metalon belül az egyik legnehezebbnek titulált vonal, amit „objektíve” értek, egyszersmind beszédesnek tartom, hogy míg az extrém metal különféle árnyalatai, ahol pl. a sebességnek fontos szerepe van, nagy népszerűségnek örvendenek, a doommal sokan nem tudnak mit kezdeni. Ez azért van, mert a modern ember képtelen értékelni és feldolgozni azt, amikor valami nem bombázza folyamatosan az érzékeit, nem „pörgős”, hogy egy általam nagyon rühellt műszót használjak, hanem lassú, sőt méltóságteljes. Egy-egy nagyon jól sikerült lassú doom album a befelé fordulásnak, az elmélyedésnek is lehet kifejezésmódja, megfelelője, s minthogy a mai ember semmitől nem menekül jobban, mint az önmagával való szembenézéstől, a szemlélődéstől, a lét nagy kérdéseitől, ily módon azoktól a művészeti ágaktól is irtózik, amelyek leginkább felhívhatják a figyelmet a kontemplatív szemléletre.
Az ausztrál Mournful Congregation, nyugodtan kijelenthetjük, mestere a funeral doom metalnak, kezdettől fogva nagyon komoly zenei vízióval rendelkeznek, a minőség már a korai anyagokon érezhető volt, s igazán örömteli, hogy ez a művészi látomás az évek és lemezek során át csak tovább terebélyesedett. Hogy csak az utóbbi időszak eseményeit taglaljam, a 2018-as The Incubus Of Karma, a Mournful Congregation legutóbbi teljes lemeze, csodás album, amely tán a diszkográfia addigi legjobbja volt. Tavaly májusban adta ki az Osmose a zenekar The Exuviae Of Gods – Part I EP-jét, s eredetileg úgy volt, hogy a második rész az év őszén megjelenik. Végül egy évvel az első epizódot követően lát napvilágot a második minialbum.
A tavalyi EP-t rendszeresen hallgattam, s mondani sem kell, hogy az új kiadvány is méltó elődjéhez és a zenekar nagyszerű életművéhez. Követvén a tavalyi EP útját, amikor is az An Epic Dream Of Desire került fel a lemezre az azonos című 1995-ös demóról, ezúttal ugyanerről a szalagról a Heads Bowed csendül fel nyitódalként. Az újravett tétel tökéletes bevezetőjét nyújtja ezen EP-nek, melyen ismét három tétel hallható.
Amit már eddig is tudhattunk az ausztrálok zenéjéről, csak megerősíttetik: a Mournful Congregation a legzeneibb, leginkább művészi társulat a hasonló területen tevékenykedő csapatok között. A The Exuviae Of Gods Part II pompázatos színekben mutatja be a doom metal eme mogorva ágát, ami tán furcsa lehet, ám az anyag épp azt bizonyítja, hogy kellő kvalitások és ihletettség birtokában a kereteket ki lehet tágítani, a határokat az extra zeneiség magától szélesíti ki. A közel 19 perces The Paling Crest a koronája az album-értékű (40 perces) anyagnak. A helyét önállóan is megálló, epikus, monumentális darab hallgatásának minden másodperce élvezet. Damon Good és Ben Petch gitárjátéka párját ritkító ebben az irányzatban: a riffeket átszövő gitárornamentikáik, dallamaik, és a funeral doomra végképp nem jellemző gitárszólók fülkápráztató élménnyel ajándékozzák meg azt a hallgatót, aki nemcsak a súlyt és a lassúságot, de a kiemelkedő zeneiséget is kedveli a doom metalban. Nem is beszélve a zene eleganciájáról, arról, hogy a hangszerekkel szinte hangképeket varázsol elő a zenekar – kis képzavarral élve festőinek is lehetne nevezni a Mournful Congregation zenéjét.
Miként a korábbi kiadványok, a két The Exuviae Of Gods jó példa arra, amikor nemcsak az extrémitások határainak kitolásával lehet figyelemfelkeltőt alkotni, hanem a zeneiség kidomborításával is, miközben a zene mélysége, „súlya” is megmarad. Kiváló zenekar egy újabb remek lemezzel.
