Hűha, hát nem is tudom, hol kezdjem. Párszor már én is mondogattam az utóbbi években, hogy Tremonti úrra ráférne egy kis szünet, mert mind az Alter Bridge, mind a róla elnevezett Tremonti zenekar erősen a fáradás jeleit mutatja. Erre mi történik? Na, mi? A csávó kiadja első szólólemezét… Aktív pihenés, azt szokták mondani?

Az van, hogy a Mark Tremonti sings Frank Sinatra lemez pontosan olyan, amit nem nagyon lehet és nem is nagyon kell túlmagyarázni. Azt vártam, mindenféle előzetes meghallgatása nélkül, hogy kapok egy amolyan Volbeat-módon megpopmetalosított Best of Sinatrát, egyszer meghallgatom, majd el is felejtem, kicsit megdorgálom Markot, miért nem pihent inkább és ennyivel letudhatom a dolgot. Nagyobbat nem is tévedhettem volna…

A 14 átértelmezett(?) Frank Sinatra-klasszikus ugyanis szinte teljesen az eredetivel megegyező hangszereléssel szólal meg, bivalyerős hangzással. Az a helyzet, hogy amit éreztem Tremonti korábbi anyagain, mindegy, hogy a saját bandája, vagy az Alter Bridge, az itt nem sejlik fel. Van egyfajta kellemes, felszabadult érzete ennek a cuccnak, ami miatt elhiszem, hogy ő ezt valóban meg akarta csinálni, ez a lemez tényleg egyfajta „szerelemgyerek”. Az nem volt lutri, van-e hangja hozzá a 48 évesen is örökifjú Marknak, vagy sincs, mert az eddig is napnál világosabb volt: tud ő, ha akar, csak a „főállásokban” kezd egy kicsit szürkülni a kép mostanában.

Egyedül azzal vagyok bajban, hogy ki lesz ennek a közönsége? Mert ugye jómagam bírom Tremontit, bírom Mr. Sinatrát is, természetesen, de előbbit akarom hallgatni, akkor a Tremonti zenekar lemezeit veszem majd elő, ha utóbbit, akkor pedig valamelyik best of válogatást. Ettől függetlenül könnyen lehet, hogy minden háziasszony erre fog majd mosogatni otthon, a jampecek ezt döngetik a helyi countryklubokban, de valahogy nem vagyok ebben annyira biztos. Ha lehet ilyet kérni, legközelebb inkább egy Creed-turnét szervezzen le a fiatalember.