Norwood fenegyerekei elkészítették a hetedik lemezüket, és robognak tovább megállíthatatlanul. Ezúttal a szokásos három év helyett ugyan négy kellett nekik, de ki számolja, nem igaz?
Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a TDG a 2000-es évek egyik legnagyobb meglepetése volt számomra, hiszen jellegzetes posztgrunge-alternatív nu metal muzsikájuk elég jellemző és meghatározó volt több zenekarra is. Ráadásul képesek voltak több milliós eladásokat produkálni lemezeken keresztül, egészen addig, amikor 2013-ban Adam Gontier énekes lelépett és jött helyette Matt Walst, a basszeros Brad tesója, a My Darkest Daysből. Hiába maradt meg elég jól a banda karaktere, hiába csinálnak azóta is teljesen jó lemezeket, az igazi kereskedelmi sikerek elmaradtak.
Az új lemeznél maradtak az előző korongnál bevált producernél, a legendás Howard Bensonnál, aki olyan nevekkel dolgozott korábban, mint a Papa Roach, a My Chemical Romance, a P.O.D., a Daughtry, vagy éppen a honfitárs Theory Of A Deadman. Ezekkel nagyjából belőhető az is, mi hallható ezen a lemezen, ha kicsit rosszmájú akarok lenni. Meglepetés nem sok van, nem is vártam ilyesmit, amit viszont vártam, azt határozottan megkaptam: Modern sound, slágeres dalok, nagy ívű refrének, amiket akár már második körben lehet együtt énekelni Mattel. Tökéletes példa erre a kicsit popos Champion, a Lifetime, a Neurotic vagy a lemezt nyitó So Called Life, amiket kb. azonnal megjegyzünk.
Talán nem véletlen, hogy ebből a négy dalból három a jelenlegi turné setlistjében is szerepel, sőt, a So Called Life egyenesen nyitódal lett a bulikon. Nyilván van ellenpélda is, mint a lemezen a „kötelező líra” szerepét betöltő, az Apocalypticával előadott Someone to Talk to, ami nem elég, hogy kicsit közhelyes, kicsit giccses, még unalmas is, főleg, hogy utána jön még a címadó fél-líra is, a kettő együtt pedig kicsit nekem sok, így nem is mindig akarom megnyomni újra a lejátszás gombot.
Az a helyzet, hogy jó lemez az Explosions, de a kelleténél kicsit több az üresjárat, plusz a hangzásban is többet vártam, pláne Mr. Bensonnal a fedélzeten. (A dobok néha zavaróan műanyagok.) Az viszont vitathatatlan, hogy ez a csapat még így is egy nagyon magas színvonalat képvisel. Nem kérdés, hogy meg kell nézni őket Budapesten szeptemberben.
