A svéd Linnéa Olsson olyan csapatokban szerzett nevet, mint a rövid életű, egy lemezt megért The Oath (a német Johanna Sadonis volt a másig tag, aki a Lucifer énekesnője), a Beastmilk és a Grave Pleasures. Úgy tűnik, a Maggot Heart nevű zenekarral egy hosszabb távú ügy van készülőben, pontosabban az első fejezet (lemez) el is készült. Nehéz lenne elsorolni mindazokat a forrásokat, amelyekből táplálkozik az új projekt, amely nem ritkán olyan, mintha az egyetemes rocktörténet lapjait olvasnánk, s elevenednének meg az írottak a Maggot Heart szerzeményein mint csatornán keresztül.

Kétségtelen, hogy a zenében, s pláne Olsson pimasz, hanyag hanghordozásában, énekstílusában van egy jókora adag punk, ami a körítéssel, egyéb elemekkel együtt hamar post-punkká válik, de a kép, ahogy megyünk előre, egyre alakul, torzul, s mosódik át valami egész mássá, ahol már tán a dark rock elemek, vagy a ’70-es évek popzenéje lesz hangsúlyosabb. Hallani a Maggot Heart dalaiban egy jókora adag ösztönösséget is, ami a punk-attitűdből kiindulva cseppet sem meglepő. Olsson egész magatartása, zenei hozzáállása ezt sugallja. Mintha most találná ki, hogy éppen mit énekeljen.

A fúvósok használata tovább bonyolítja az összképet, legalábbis olyan értelemben, hogy újabb inspirációs réteg kerül a zenébe, ugyanakkor hangszerelésileg nem túlzsúfoltak a számok. Nem meglepő, hogy manapság dívik az ösztönrock és általában a rockzene valódi érzésekkel áthatott formái jó fogadtatásban részesülnek, hiszen a digitalizáció elembertelenítő tendenciája semmi jót nem jelent – az élettelen, steril produkciók sem. A formáció olyan szinten merít mindenhonnan, hogy a gitárjátékban – Olsson gitározik – black metalt is hallani. Uno Braniusson ütős a már feloszlott In Solitude-ban játszott és a Chile-i Procession-ben is dobol.

A Maggot Heart albuma, ha zeneileg kifinomultnak nem is nevezném, és a kiemelkedő témákat sem hallom – bár ötletek, elképzelések vannak -, kétségtelenül élő, eleven produkció.