Új dallal/klippel jelentkezett a BETON zenekar. Az Önazonos című album október 3-án, pénteken érkezik a H-Music Hungary gondozásában.
.
.
BETON: Önazonos
Kiadó: H-Music / Írta: Uzseka Norbert / 10
A Betont Kindák Márk gitáros indította el, akit a honi undergroundban talán a Sepultura tribute-ből ismernek leginkább, de több helyen is pengetett, és aki jó pár év alatt írta meg az Önazonos dalait. Az album, avagy a Beton maga mégis kevesebb, mint egy év alatt állt össze. A dobokat Márk régi spanja, Karsheh Nabil játszotta fel, s három legendás underground fazon csatlakozott még: Horváth István, azaz Pityesz énekes (ex-FreshFabrik, Neck Sprain, Sonic Bear Punch stb.), Jakab Viktor basszer (a ’80-as évek végi honi thrash színtér alapcsapatából, az Undertakingből), és Takács Jozzy gitáros (The Hellfreaks, Wendigo stb.).
A névsor alapján persze jót várt az ember, de hogy ennyire brutálisan erős lesz az album, arra nem voltam felkészülve. Már elsőre is lesodorta a fejemet az anyag, de igazán akkor rántott be, amikor rendesen odafigyelve, szövegeket olvasgatva elmerültem benne. Az albumot két visszafogottabb, ám mondanivaló tekintetében annál fajsúlyosabb tétel keretezi (Megküzdött megnyugvás és Ez a gyertya érted ég), s e kettő között akkora zúzda van, amihez foghatót rég nem hallottam.
Kindák mester miatt adja magát a Sepu-hatás, és kijelenthető, hogy az Önazonos erős groove-okban és hardcore-os pörgésekben gazdag, modernebb fajta thrash metal album. És bár nem állítom, hogy megújítják a thrasht, ennyire változatos, izmos és őszinte anyagot rég hallottam. Például az Elásom önmagamban című dalban HC és szinte industrial részek keverednek a kései Forbidden/Nevermore-módra zaklatott riffeléssel, míg a gitárszóló a disszonáns Slayer-iskolát idézi. De elképesztő alázattal zenélnek a srácok, még a köztudottan gitármágus Jozzy sem villantózik, minden és mindenki az adott dal lényegét igyekszik átadni.
A Tiltakozz címéhez illőn azonnal támadó hc/thrash, a Lélek meg ős-thrash, de úgy, hogy abba akár At The Gatest is belehallhat, aki akar. A 11-es a nyakban gyors, húzós zúzda, nem csak, hogy Sepu/Soulfly-, de akár Nailbomb-módra. Ezen a ponton a hallgató már abba a hitbe ringatja magát, hogy jól megkapta a magáét, de valahogy csak túléli. Ekkor érkezik Pilinszky János alapból is őrült és félelmetes, Ne félj című versének bestiális, hátborzongató feldolgozása, s ezt fejelik meg azzal a dallal, ami talán a legnagyobb egy végig irdatlan erejű albumon. A Van egy visszatérő álmom-ban kerül Pityesz a legközelebb a dallamosabb énekhez (amúgy szinte végigüvölti az albumot, de fura módon nem unalmas). Van valami riffelős szólószerűség is a dal közepén, és aztán… ahogy Pityesz felemlegeti a Slayert és a Neck Spraint, majd az a sor, hogy „Van egy visszatérő álmom, mégpedig az, hogy egy kibaszott breakdownt hozzunk vissza!”… Aki metalos, az jól ismeri azt a gyönyörűséges és végtelenül gonosz érzést, amikor adott dalban jön egy irdatlan fokozás, és ha csak otthon, békében hallgatja is, akkor is eltorzul az arca, vigyorog, örömujjong, hogy aztakurvaegetilyennincs… de ha mindez koncerten történik, akkor ott mindenki meghal. Na, ez a nóta ilyen.
De még nincs vége! A Féreg nyers thrash riffje épp úgy lehetne WMD, mint Ektomorf, az Önazonos pedig szinte VoiVodba hajlóan kaotikus. A Bánk bánból vett idézetre építő Napjaink Tiborca újabb iszonyat erős thrash/hc téma, nem is annyira politikus vagy közéleti, egyszerűen a józan paraszti ész himnusza. És aztán jön a gyászt megéneklő, dallamos, mégsem finomkodó Ez a gyertya…
A hangzás a ’90-es éveket idézi, koszos és erős. A zene is főleg onnan táplálkozik, mégsem érzem idejétmúltnak. Így, ezektől az arcoktól, hiteles. Ahogy Pityesz kíméletlenül őszinte szövegei is. Megélt, valódi (Önazonos!) élet tapasztalataiból merítenek, ilyesmit fiatalon nem lehet írni, ebben ott van a sok év minden szívása, küzdése, de öröme – sőt, még önirónia is.
Lehetett volna ez az anyag negyvenes-ötvenes, korosodó arcok erőlködése. Ám az Önazonos olyan anyag lett, mely épp úgy odatehető a tagok múltjának megannyi remekműve mellé, mint a mai felhozatal legjobbjai mellé. Évtizedek dühe, frusztrációja van benne, de az összes riff, zúzda és pusztítás közepette is végtelenül emberi.
(A teljes stáb véleményét és a zenekarral készült interjút az októberi digitális különszámunkban olvashatod majd.)
