Ebben az évben több olyan zenekar adott ki lemezt, amely már egy évtizednél is régebben jelentkezett bármilyen hangzóanyaggal (Tenhi, Xysma, Saturnus…). Ezek sorát erősíti a norvég Lumsk. Az 1999-ben Trondheimben alakult zenekarnak semmi köze nincs bármely norvégiai színtérhez, az ő világuk egy sajátos világ, amely nem köthető az országgal általában azonosított zenei szubkultúrákhoz. Az igazat megvallva soha nem hallgattam őket sokat, mert bár elismerem megközelítésük sajátos vonásait, valahogy soha nem kerültek közel hozzám. Annak ellenére, hogy a skandináv folkzene régi szerelem.
A Lumsk 2003 és 2007 között három albumot készített, tehát a közel két és fél évtizedes pályafutásnak csupán ez a rövid időszaka volt igazán aktív. Legalábbis kívülről és a konkrét lemezmegjelenéseket illetően. A Lumsk hét tagot számlál, s ugyan voltak személyi változások, a törzstagság máig megvan. Emellett drasztikus zenei változások sem történtek, legfeljebb a metalos szál lett szerényebb a Fremmede toner című új albumon.
A Lumsk olyan zenét játszik, ami megvalósítja a műfajok közötti természetes átjárást. Szándékosan nem írom, hogy ez a zenészek célja, hiszen valószínűleg nem fogalmaztak meg, mondtak ki ilyen célt, azonban műhelyükből ismét egy tetszetős folk/prog/rock-album került ki. Érdekes a Lumsk esete velem, ugyanis ezúttal sem érzem azt a szikrát, ami a lemez hallgatásakor kipattanhatna. Hallom, hogy szépen megkomponált, igényes zene ez, a népes társaság most is jól összeboronálta a rockos, néha a metal eszközeivel is élő témákat, ritmusokat a folkos dallamokkal, és a finoman, ízlésesen progresszív ízekkel, azonban az eredmény nekem inkább kedves, kellemes, udvarias, akár azt is mondhatom, hogy aranyos, de nagyon éles sebet nem üt.
Miközben szól a Lumsk zenéje, olyan képek villannak be, mint amikor egy kislány virágot szed a réten, egy fonóban dolgoznak, serénykednek a népek, hogy csak kettőt említsek. Ezzel nincs gond, de én jobban szeretem, ha mélyebb rétegeket kavar fel a művészeti, jelen esetben zenei alkotás. Hogy a népzenei ihletésű norvég zenekaroknál maradjunk, például a néhai The 3rd And The Mortal felejthetetlen lemezeire gondolok. Nem vagyok igazságtalan, eszemben sincs egy zenekaron egy másiknak a stílusát számon kérni, ennek nem is lenne semmi értelme, pusztán személyes ízlésbeli megjegyzés gyanánt említettem a másik nevet.
Mari Klingen, új énekesnő tisztán csengő hangján bájos dallamokat ad elő, s az őt kísérő zene is meglehetősen változatos, a ritmusok, a dobjáték (Vidar Berg) különösen élő, energikus, s a gitár harmóniái díszítései is előnyére válnak a zenének. Akárcsak a billentyűsök, vagy a hegedű. A női ének mellett olykor kissé érdes, rockos férfiének is elhangzik, mint a záró The Day Is Done-ban, melyben a metalos szál is hangsúlyosabb.
Ha nem is talál el száz százalékig a Lumsk, igényes, jól hallgatható zene a Fremmede toner. Aki a korábbi lemezekkel barátságot kötött, ezzel sem lesz haragban.
