Kiadó: InsideOut / Írta: Gáti Viktor / Értékelés: 8
A norvég progger Leprous is már a negyedszázados jubileum felé araszol. Ebben a korban a zenekarok gyakran csak elbandukolnak a – jó esetben – maguk által kitaposott ösvényen, esetleg apró finomhangolásokat végeznek jóideje kialakult megszólalásukon. Einar Solberg frontember és csapata más – nehezebb – utat választott. A csapat a jópár évig érlelt bemutatkozás, a Tall Poppy Syndrome-tól kezdve saját hanggal rendelkezik, amelyet úgy tűnt, a két évvel későbbi – azóta is személyes favorit – Bilateralon sikerült tökéletesíteniük. Aztán – akkor és azután is jó darabig tartva a kétévenkénti albumkiadást – jött a Coal, amelyen látványosan újra arrébb mozdultak, egy zártabb, de még személyre szabottabb irányba, s ezt a vonalat további két lemezen érlelték tovább.
Az ezt az etapot záró Malina megjelenésének évében állt össze a jelenlegi tagság. Így jutottak el a Coalhoz hasonló mértékű és jelentőségű újabb mérföldkőhöz, a Pitfalls dalaihoz, amelyekkel a metalos felől nagymértékben a rockos hangszerelés felé fordultak, felerősödtek a funk/soulos behatások, emellett megtartva az összetéveszthetetlen ritmikai, dallamvezetési karaktert. Az Aphelionon ezt a felfrissített szabályrendszert sikerrel vitték tovább a zenészek, majd elérkeztünk a jelenbe, a Melodies Of Atonementhez.
A fenti gondolatsor mentén haladva, a Coal és a Pitfalls után ezen a lemezen újabb paradigmaváltás történt, aminek lényegét Einar példásan egyenes és összeszedett gondolatai alapján lehet a legjobban leírni: a harsány összhangzatokat, az erőteljes egyéni megmozdulásokat, a tömény dinamikát fellazult, letisztultabb hangképek, minden poszton visszafogottsággal párosuló, szorosabb csapatmunka váltotta fel, egyúttal minden tagnak kijut a rivaldafényből, amely az erőskezű kormányosnak megismert főnökre nézve felettébb imponáló.
Bár engem mindig is lekötött a Leprous munkássága, és nem akadtam fenn különösebben egyik korábbi váltásukon sem, az Atonement esetében amellett, hogy a bevont friss zenei árnyalatokkal tudok azonosulni, az összkép a simulékonyabb hangvétel ellenére tucatnyi meghallgatás után is nagy falatnak érződik számomra. Ez voltaképpen az album és a kvintett erényének tekinthető, hiszen, bár „látszólag” könnyedebben cseng a 2024-es Leprous zenéje, a nóták mégsem adják könnyen magukat.
A Silently Walking Alone kőegyszerű dobtémájára torz, zaklatott billentyűsök telepednek, Einar pedig a korábban megszokott hangorkánt zúdítja ránk. Az Atonementen, ha visszafogottan is, de érezhető a vezér dominanciája, amelyet aztán hasonló modorban uralnak le a lendületes gitárok; a Like A Sunken Ship dark popos lüktetésére a la-la-lázás tesz még egy lapáttal, befigyel némi cowbelles mókázás is, mégis működik az egész. A Faceless nagybőgővel(!) indít, majd egy újabb lecsontozott és bődületesen jól megszólaló groove kezdi húzni a dalt, amely egy elképesztően elegáns, jól pulzáló, hosszan építkező Solberg-énektémával ér a csúcsra – egy gyöngyszem! Talán a Self-Satisfied Lullaby érzékelteti a legjobban a vívódásomat ezzel a koronggal: percekig Einar idegőrlő hangmintája vezeti, majd a teljes anyagon lenyűgöző Baard Kolstad dobos jazzes patternjei vezetik elő a szűk 52 perc (egyik) legfelemelőbb gitártémáját – libabőr!
Nem vagyok benne biztos, hogy a Melodies Of Atonement képes-e idővel önmagát igazolni. Elképzelhető, hogy ezt csak a következő album fogja majd megtenni. A Leprous zavarba ejtő zsenije azonban most, így is igazolást nyert.
–
“A Leprous sosem könnyű eset – ellök, beszippant… A progresszivitás, a kísérletezés sokszor próbára tesz. Itt is bőven kellett idő az összeszokáshoz, de megérte. Kezd az ismerkedést a Limbóval.”
– Posta János 10
“Zenei szempontból csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni a Leprousról, viszont a Melodies of Atonementnél érzem először, hogy a “nyávogósabb“ verzék helyett sokkal szívesebben hallgatnám a hangszereseket önmagukban. Telítődtem volna?”
– Pintér Miklós 9
“Einar énekstílusa meg ez a sok dráma néha az agyamra megy, de ezen a lemezen is mutatnak olyan dolgokat, amik miatt nem tudok ennél kevesebbet adni rá.”
– Uzseka Norbert 9
“Technikailag jár a pont, a kivitelezés ismét zseniális. Nekem, mint felületes hallgatónak, a Leprous nem több, mint egy enervált, negatív A-ha az érett korszakából. Nem metal egyik sem, de a hangzásokra, a hangulatokra abszolút kihegyezett muzsika mindkettő. Például a Faceless és az A-ha Hunter in the Hills (True North 2022) dala között nagyon határozott párhuzamosok figyelhetők meg, de jól kivehetők a sötét-világos ellenpólusok is.”
– Kánya Ferenc 8
“A Leprous zenéje jó ideje nem hozzám szól, azonban amit ez a valóban progresszívnek mondható zenekar játszik, az igényes és kreatív.”
– Milán Péter 8
“Egy újabb különleges anyag a norvégoktól. Akadnak benne olyan részek, amik kifejezetten tetszenek, míg mások annyira nem fognak meg. És hogy ebben mégis mi a különleges? Hogy egy teljesen más hangulatomban éppen azok lehetnek a bejövősek, amelyek máskor nem…”
– Zubor Olly 8
“A Malina albumnál nagyon megvolt az egyensúly. Csodálatos kerek dalok, dallamok, egy progrock alapvetés. A Pitfalls már nem talált be nálam annyira. Ez az album pedig annyira experimentális, néha hangszerelésben, témákban annyira elveti a sulykot, annyira nehezen hallgatható, hogy egyelőre nem tudtam lenyelni. Ez még változhat, lehet, hogy beérik az anyag (ha lesz erőm eleget erőltetni), de jelenleg ez nekem csak egy tétova, tépelődős hetes.”
– Cselőtei László 7
“Belépsz egy képzőművészeti galériába, s rácsodálkozol egy nonfiguratív, avantgarde képre. Azonnal felfogod, hogy alkotója mestere az ecsetkezelésnek, s érzed, hogy valamit el akar mondani a festménnyel, de nem tudod, hogy mit, mert túlságosan művészi lett. Előtanulmányok, empátia, képzelőerő és a művészi eszköztár hiánytalan ismerete kellene ahhoz, hogy meglásd benne a lényeget, vagy a művész iránti feltétlen rajongás, hogy haza akard vinni a képet. Talán a Leprous új albuma is ilyen festmény?”
– Gyuricza Ferenc 7
“Sosem működött nálam igazán a Leprous, és ez még akkor is így van, ha ezúttal is érzem bennük a zsenialitást. ”
– Kiss Gábor 7
“Hallom, hogy nagyon össze van rakva, hallom, hogy nagyon “el van zenélve“, de egy kicsit sem hozzám szól. Inkább fáraszt, mint szórakoztat.”
– Szénégető Richárd 6