Október 28-án ismét Budapesten lép fel a gótikus színtérről indult, ám egy jó ideje már modern metalt játszó olasz Lacuna Coil, amely idén februárban jelentette meg legújabb, Sleepless Empire című albumát. A lemezmegjelenés kapcsán készült már egy interjúnk a zenekarral, akkor Cristina Scabbia énekesnőt sikerült szóra bírni, így most inkább a másik énekest, Andrea Ferrót kértük fel egy tartalmas beszélgetésre. Miután Cristina szinte mindent elmondott az albummal kapcsolatban, ezért Gyuricza Tamás Marcell most általánosabb dolgokra kérdezett rá.
Szöveg: Gyuricza Tamás Marcell · Fotó: Marco Castellani, zenekari archívum
–
Még 2019-ben jártatok utoljára Budapesten, a Black Anima album turnéján. Ha jól számolom, az volt a hatodik magyarországi koncertetek, ami egy közel harmincéves zenekartól annyira azért nem sok. Milyen emlékek vagy élményeik kötnek Budapesthez?
„Leginkább talán az, hogy eddig mindig nagyon jó koncerteket adtunk Budapesten. Az emberben általában az utolsó élmények maradnak meg a legélénkebben, s valóban úgy volt, ahogy te is mondtad, 2019-ben, még a a pandémia előtt voltunk nálatok utoljára. Én azonban a legelső budapesti koncertjeinkre is jól emlékszem. A korai évekre, amikor Kelet-Európa még csak nyitogatta a kapuit. Az egy nagyon izgalmas időszak volt, számunkra is teljesen új, hiszen érezhető volt egyfajta pezsgés, valami egészen különleges hangulat. Az emberek felszabadultnak érezték magukat, minden újdonság iránt érdeklődtek, ezért bennünket is így fogadtak. Budapesten mindig nagyon jól érezzük magunkat, hiszen maga a város gyönyörű. Volt olyan turnénk is, amikor Magyarországon nem léptünk fel, de az egyik helyszínről a másikra Budapesten át vezetett az út, s akkor is megálltunk ott. Nagyon örülök annak, hogy ezúttal nemcsak így ejtjük útba Magyarországot, hanem ismét adunk koncertet nálatok. Én már nagyon várom a találkozást a magyar rajongókkal.”
Ugyanazzal a programmal jöttök hozzánk is, mint amivel a nyári fesztiválokon léptetek fel?
„Nem, egy másik setlisten dolgozunk, de még nem állt össze teljesen a program. Szerintem több új dalt fogunk játszani, mint a nyáron, és a régiek közül is legalább kettőt-hármat lecserélünk, hogy azoknak is adjunk egy új élményt, akik a nyári fesztiválturné alatt is láttak bennünket valahol. Úgy gondolom, elég izgalmas lesz a műsor, s lesznek benne igazi meglepetések is.”
Még több új dal kerül a programba? Eddig sem volt kevés, hiszen öt dal szerepelt benne a februárban kiadott Sleepless Empire albumról…
„Így van, és szeretnénk is megtartani azokat, amiket eddig már játszottunk. Egyedül a Gravityben kérdéses még, abban nem vagyunk biztosak. Az Oxygen, a Hosting the Shadow, az I Wish You Were Dead és a Never Dawn azonban biztosan lesz. Szerintem az In Nomine Patrist is játszani fogjuk, és még egyet, amit nem árulok el, hogy legyen valami meglepetés is azoknak, akik eljönnek a koncertre.” (nevet)
Az In Nomine Patris a populárisabb, könnyedebb dalok közé tartozik az új albumról. Ezért döntöttetek mellette?
„Mondhatni, hogy igen, és ezért készítettünk hozzá videót is. Eredetileg nem számoltunk vele, de amikor átnéztük a zenekari büdzsét, láttuk, hogy van még egy kisebb keretünk, amit elkölthetnénk akár egy videóra is. Az In Nomine Patris sok rajongónkat egy régebbi korszakunkra emlékezteti. Sokan vannak, akik a korai időkhöz kötik ezt a dalt. A régi Lacuna Coilhoz. Leginkább talán ez motivált bennünket arra, hogy ehhez készüljön az újabb videó. Láttuk, hogy az embereknek tetszik ez a dal, ezért akartunk neki adni egy kis pluszt. S persze ehhez tudtuk használni az album artworkjét készítő Roberto Toderico rajzait is.”
Az album címadó szerzeménye, a Sleepless Empire azért nem került be a koncertprogramba, mert az a legsúlyosabb dal a nagylemezről?
„Nem, ilyesmiről szó nincs, de így is lesz hat vagy hét új dal a programban, s kell helyet biztosítanunk a régieknek is. Azt is tudjuk, hogy elég sokat turnézunk majd ezzel az albummal, ezért valószínűleg az új album valamennyi dalát fogjuk játszani élőben, de nem egyszerre, hanem cserélgetni fogjuk őket. Nem játszhatjuk csak az új album dalait, mert a régi slágerek is kellenek. Ha azok maradnának ki, biztosan reklamálna miattuk a rajongóink többsége. Meg kell találni az egyensúlyt a régi és az új dalok között, én legalábbis ezt tartom a legjobb megoldásnak.”
A Sleepless Empire turnéja Amerikában kezdődött, még tavasszal. Kevés olyan európai zenekar van, amelyik olyan sok koncertet ad Amerikában, mint a Lacuna Coil. Szerinted minek köszönhető ez?
„Valami miatt nagyon jól sikerült kapcsolatot kialakítanunk a világnak annak a részével, és az ott élő emberekkel. Egy olasz zenekar számára az elsődleges üzleti célpont valóban Európa kellene, hogy legyen, nekünk először mégis Angliában sikerült először megvetnünk a lábunkat, s onnan nagyon hamar tovább tudtunk lépni Amerikába és Ausztráliába. Amerikában olyan remek előadókkal turnézhattunk együtt, mint a Danzig, Rob Zombie, a Magadeth, a Disturbed és a System Of A Down. Eleinte mi is furcsállottuk, hogy Amerika nyitottabb ránk, mint Európa, de betudtuk annak, hogy ezeken a turnékon sokan láttak bennünket, s ezért sikerült egy elég erőteljes bázist kialakítanunk az Államokban. Aztán rájöttünk, hogy talán a zenénk közelebb áll az amerikai ízléshez, mint az európaiak által favorizált stílusokhoz. Az amerikai közönség nagyon kedveli a zenekart, hamar befogadtak bennünket. De nemcsak az Egyesült Államokban, hasonló a helyzet Dél-Amerikában is, ahol szintén nagyon sokat turnéztunk. Ez egy természetes kapcsolat a közönség és a zenekar között.”
Gyakran elhangzik zenekarok részéről, hogy az amerikai közönség teljesen más, mint az európai. Te miben látod a kettő között a fő különbséget?
„Európában továbbra is népszerű a tradicionális metal, s az emberek ki is mutatják ezt. Bőrdzsekiben vagy farmerdzsekiben járnak, amit felvarrókkal díszítenek. Itt sok srácnak még mindig hosszú a haja. Mintha itt egy kicsit megállt volna a világ. Amerikában az emberek kinézete alapján nem tudod megmondani, hogy ki a metalos. Ott a stílusok is jobban keverednek. Amerika a modernebb irányba halad, Európa még mindig jobban szereti a klasszikus műfajokat, mint például a power metal. Persze, ez is változik, 10-15 éve még sokkal inkább így volt, ma már nem annyira, de azért egy kicsit még mindig jellemző.”
Több mint fél év telt el a Sleepless Empire megjelenése óta. Ennyi idő elmúltával hogy értékelnéd az albumot?
„Nagyon elégedettek vagyunk vele. Rengeteg jó visszajelzést kaptunk vele kapcsolatban, és a streaming platformokon is jól fut, így nincs okunk panaszra. A Sleepless Empire elég hosszú szünet után jött ki, ha a Comalies XX-t nem számolom, ami ugyebár egy régi albumunk újra felvett verziója volt, akkor több mint öt év telt el a két legutóbbi nagylemezünk között. Ezért szerettünk volna jó sok új hatást behozni a dalokba, ami szerintem sikerült is.
Mi amúgy is mindig előre tekintünk, és abban gondolkodunk, hogy mindig lépjünk egyet előre. A Sleepless Empire súlyosabb album, mint a Black Enima volt, durvább, de az embereknek bejött ez az irány. Tetszik nekik az új album, s ettől nagyon boldogok vagyunk. Nagyon jó érzés látni, ha az emberek elfogadják, támogatják az elképzeléseidet. Jó tisztában lenni azzal, hogy akkor is követnek, ha módosítasz az irányvonalon. Azt sem zárom ki, hogy a következő albumunk ismét dallamosabb, melodikusabb lesz, legalább azt is megtudnánk, hogy ahhoz mit szólnak az emberek.”
Nemcsak súlyosabb a Sleepless Empire, mint az elődje volt, de kifejezetten változatos, sokszínű is. Te is így látod?
„Igen. Szerintem az rá a legjobb jelző, hogy más, mint a korábbi albumaink. Nekünk hosszú ideje az a fő törekvésünk, hogy mindig hozzunk valami újat a zenénkbe, de a stílusunkat és a hangzásunkat ne adjuk fel. Ha követed azt az evolúciós vonalat, ami már egy jó ideje meghatározza a munkásságunkat, akkor te is láthattad, hogy minden albumunkat ez jellemzi. Egy kis elmozdulás valamilyen irányba, de a Lacuna Coil fő irányvonala mentén. Minden albumnak úgy álltunk neki, hogy tovább akarunk lépni az előzőből. A soron következő albumhoz vezető út kiindulási pontját mindig az előző nagylemezünk jelenti. Az a biztos pont. Az origó, ahonnan elindulunk.”
Hmmm, ez azért érdekes annak ismeretében, hogy az igazi kezdetet a gótikus metal jelentette számotokra, az egészen korai albumaitok mér annak a stílusnak a jegyében születtek. Attól azért jelentősen eltávolodtatok. Te nem így látod?
„Én nem gondolnám, hogy annyira eltávolodtunk volna a korai zenei világunktól, bár tény, hogy a zenénk sokkal súlyosabb lett. A zenénk fő alkotóelemei azonban ugyanazok maradtak, mint régen is voltak, csak most más módon használjuk őket. Amikor azt mondod, hogy gótikus metal, nekem olyan zenekarok jutnak az eszembe, mint a Lacrimosa vagy a Moonspell. Nekünk ők jelentették a gyökereinket. Vagy a Paradise Lost. Amikor indultunk, ezek a bandák inspiráltak bennünket, viszont nem akartunk ugyanolyanok lenni, mint ők. Nem másolni akartuk őket, hanem csak ihletet meríteni belőlük. Szerintem a mi zenénk sokkal színesebb és gazdagabb, mint a gótikus metal zenekaroké, de elég sötét is akkor, hogy még mindig lehessen annak nevezni. Lehet, hogy ma már inkább modern metalnak vagy alternatív metalnak nevezik az emberek, de én személy szerint továbbra is úgy tartom, hogy ez gótikus metal, hiszen az adja hozzá az alapokat. Fejlődött a stílusunk, de nem távolodtunk el tőle teljesen.”
A közönségetek is veletek tart ebben a zenei utazásban? Vannak olyanok, akik még a kezdetek óta követnek benneteket, vagy cserélődött a rajongótáborotok?
„Valahol mind a kettő állítás igaz. Vannak olyan rajongóink, akik velünk egykorúak, ők már azóta folyamatosan itt vannak, hogy megalakult a zenekar, de vannak olyanok is, akik sokkal fiatalabbak, mint mi, ők értelemszerűen később találkoztak a Lacuna Coil zenéjével. A kettővel korábbi nagylemezünk, a Delirium megjelenése idején vettük észre, hogy egy csomó új követőnk akadt. Valamiért akkor találtak meg bennünket, akkor szálltak fel erre a hajóra. Talán az életkoruk miatt, de talán más okai voltak ennek. Egy zenekarnak szüksége van mindkettőre. Kellenek azok a rajongók, akik nagyon régóta a követőid, hiszen ők azok, akik hitelesen el tudják mondani a véleményüket a zenéddel kapcsolatban. De kellenek új arcok is, hogy folyamatosan bővüljön a táborod. Az elején arról beszélgettünk, hogy milyen arányban legyenek régi és újabb dalok egy koncertprogramban. A közönség változása miatt is fontos, hogy megtaláljuk ebben a megfelelő arányt. Ha csupán a régi dalokat játszanánk, akkor azok az új rajongók, akik az utóbbi lemezeink kapcsán csatlakoztak a követőink közé, egészen biztosan nem éreznék jól magukat a koncertjeinken.”
Az új album kiadását megelőzően volt egy tagcserétek, a gitáros Diego Cavallotti helyére Daniele Salamone érkezett. Úgy tudom, egyelőre nem tekintetek rá teljes jogú tagként, a státusza vendégzenésznek felel meg. Ez valóban így van?
„Igen, ez igaz. Azzal kezdeném, hogy nagyon jó döntés volt őt választani, hiszen nagyszerű zenész, de egyelőre még azt próbáljuk felmérni, hogyan viszonyul ehhez a szituációhoz. Daniele ugyanis olyan helyzetbe csöppent bele, amit még nem tapasztalt meg eddigi életében. Hogy ne mondjak mást, soha korábban nem vett részt olyan hosszú turnékon, amilyeneket a Lacuna Coil szokott csinálni. Ennek persze van jó oldala is, hiszen így eljut egy csomó olyan helyre, ahol még sosem járt korábban, de egy több hétig tartó turné nagyon fárasztó tud lenni. Fel kell mérnünk, hogy képes lesz-e ezt éveken keresztül csinálni, vagy egyáltalán akarja-e. Daniele ezért nem állandó tagja még a zenekarnak. Mindenképpen a csapatunk része, csak most még más a státusza, mint a miénk. A Lacuna Coil hivatalosan jelenleg tehát négyfős zenekar. Mi hárman, Cristina, Marco (Coti Zelati, basszusgitáros) és én már a kezdetek óta együtt dolgozunk, illetve minden dalt mi írunk. Richard (Metz, dobos) szintén régóta itt van már velünk, és nagyon jól bevált. Remek zenész és nagyszerű ember. Daniele azonban még a próbaidőszakát tölti.”
Ha már szóba hoztad a zenekar kezdeti korszakát, én azért hozzátenném, hogy bár kevesen tudják, de az elején nem volt női énekes a csapatban. Miért döntöttetek úgy, hogy magatok mellé veszitek Cristinát?
„Ó, ez tényleg nagyon régen volt már. Ezt a zenekart ketten alapítottuk Marcóval, aki akkoriban még gitáron játszott. Én voltam a basszusgitáros, s persze már akkor is énekeltem. Az első dalaink doom és death metal szerű dolgok voltak, de nagyon kezdetlegesek, egyszerűek. Semmi tapasztalatunk nem volt, csak próbáltunk olyasmit játszani, amit ellestünk a példaképeinktől. Cristinával egy metalbárban találkoztunk, Milánóban. Tudtuk róla, hogy énekel, s azt is, hogy pénzért szívesen vállal stúdiómunkákat. Énekelt itt-ott, de még a nevét sem írták ki, csak elvégezte a munkát, felmarkolta a lóvét, és ennyi volt. Éppen arra készültünk, hogy felvegyük az első demónkat, így megkérdeztük tőle, hogy csatlakozna-e hozzánk, mint vokalista. Először még abban gondolkodtunk, hogy háttérénekes lesz, de volt a színtéren egy zenekar, a Theatre Of Tragedy, ahol egyszerre énekelt egy férfi és egy női énekes, ezt nagyon izgalmasnak találtuk. Próbálkoztunk mi is ilyesmivel, és imádtuk ezeket a dalokat. Ezért aztán végül megkértük Cristinát, hogy legyen tagja a zenekarnak, s vigyük tovább közösen ezt a stílust. Neki is tetszett az ötlet, mert korábban nem tartozott egyetlen zenekarhoz sem, csak a hangját használták. Miután kölcsönösen úgy éreztük, hogy mindenkinek előnyös lesz ez a fajta együttműködés, így mentünk tovább.”
Még mindig sokan Cristinával azonosítják a zenekart. Volt amiatt rossz érzésed, hogy egy kicsit a háttérbe szorultál mellette?
„Amiről beszélsz, az főleg a Comalies és a Karmacode albumok közötti időszakban volt jellemző. A kétezres évek elején, 2004 és 2006 körül, amikor kezdtünk ismertebbé, híresebbé válni. A sajtó hirtelen felfedezte, hogy van egy zenekar, amiben egy gyönyörű nő énekel, akinek nagyon jó hangja van, s még tehetséges is, így elkezdtek csak vele foglalkozni. Nem a metalsajtóról beszélek, hanem azokról az általános magazinokról, akik kizárólag csak Cristina iránt mutattak érdeklődést. Tőle kértek interjút, csak őt fotózták, vagy csak olyan zenekari képeket jelentettek meg, ahol Cristina áll az élőtérben, s mi, többiek, mind a háttérben. Eleinte furcsállottuk, hiszen számunkra az volt a természetes, hogy két ember van az előtérben, ezért kellett egy kis idő, hogy megfelelően tudjuk kezelni a helyzetet. Szerencsére ezek a történések a zenekar egységét egyáltalán nem bontották meg. Ebben nagyon fontos szerepe volt annak is, hogy mi tényleg barátok voltunk és vagyunk, de azért kellett egy kevés idő, amire megtaláltuk az egyensúlyt. Amire felismertük, hogy ez nem csak nálunk van így, hanem mindenhol megtörténik, ahol lány is akad a zenekarban. Még akkor is, ha billentyűs vagy gitáros, hát még akkor, ha a frontvonalban áll, mint énekes. Az emberek ugyanis mindig arra figyelnek oda, ami eltér a szokványostól.”
Megjelent rólatok egy könyv, a Nothing Stands in Our Way. Ebben egy kis betekintést engedsz a magánéletedbe, kiderült belőle például az is, hogy sportolsz. Beszélnél egy picit magadról? Milyennek képzeljük el Andrea Ferrót, ha nincs éppen a színpadon?
„Többnyire egy irodában dolgozom, és onnan intézem a zenekar belső ügyeit. Sokan gondolják úgy, hogy egy zenész élete kimerül a dalírásban, stúdiózásban és koncertezésben. Ennél azonban jóval hétköznapibb a valóság. Egy csomó szervezési, jogi és pénzügyi feladatunk is van, sokszor egész nap ott ülök a számítógép előtt. Persze, vannak külső segítőink is, tehát van egy csapatunk, akikkel együtt dolgozom a kulisszák mögött, tehát nem egyedül kell mindent megoldanom, az utolsó szó azonban mindig az enyém, így tökéletesen tisztában kell lennem mindennel. Ez elég fárasztó tud lenni, most például egy újabb jövő évi turné összeállításán dolgozom.
Ha arra is kíváncsi vagy, hogy a szabadidőmben mivel foglalkozom, akkor elárulhatom, hogy igyekszem minél több időt eltölteni a családommal vagy a barátaimmal. Filmeket nézek, meccsekre járok a haverokkal, megnézek pár koncertet, illetve utazni is szeretek. Egyszerűen csak próbálom lekötni magam olyan dolgokkal, amik szórakoztatnak, a sok munka mellett ugyanis ez pihentet engem a legjobban. A turnék alatt pedig próbálok videojátékkal játszani, vagy képregényt olvasni, hiszen ott csak ezekre a könnyedebb dolgokra van idő.”
TARTALOM
–
APOCALYPTICA 78
BETON 66
BIOHAZARD 72
CORONER 22
DIRKSCHNEIDER & THE OLD GANG 26
GREEN CARNATION 14
LACUNA COIL 62
MALTHUSIAN 70
RAGE 12
SABATON 6
TESTAMENT 18
THE ANSWER LIES IN THE BLACK VOID 29
+
Élő Fém 82
Hangpróba 30
Havi Metal 5
Médiaradar 84
Saját szavaikkal 29
Sokkoló Korongok / Extra 31
