1995-re az MTV-ből gyakorlatilag eltűnt a hagyományosabb metalzene, a grunge és a pop-punk uralkodott a gitárközpontú muzsikák terén, a hajmetalnak végleg leáldozott. Márpedig ha ott nem találkoztál egy adott zenével, meg a rádiókban sem, akkor jó eséllyel el sem jutott hozzád a híre. Ekkoriban ugyanis még nem terjedt el az internet, volt a Hammer, mint nyomtatott magazin, meg egy-két pályatárs, de ha ezeket sem olvastad, hát nem sok esélyed volt, hogy bármi jóra rátalálj. Bruce Dickinson kívül volt a Maidenen, ahogy Rob Halford sem volt a Judas Priest tagja, így ha tradicionális heavy metalra vágytál, igen mélyre kellett ásni. Sokaknak az épp uralkodó Pantera-vonal túl brutális volt, a ’80-as évek metalja nagyon magasról nagyon mélyre zuhant. De mielőtt még újraszülethetett volna, és a régi nagyok és ifjú titánok ismét magasba emelhették volna azt a bizonyos zászlót, érkezett a Draconian Times.
Szöveg: Uzseka Norbert · Fotó: kiadói archívum
–
1995-ben a Paradise Lost már underground hősnek számított, a gyakorlatilag általuk elindított gothic/death/doom metal egyre erősödött, és előző, ’93-ban megjelent, Icon című albumuk valóban ikonikus anyag lett. Olyannyira, hogy a D.T. tekinthető annak kiterjesztésének, hiszen minden megvan itt, ami abban jó volt, csak még több, még erőteljesebb formában. A 95-ös album ugyanakkor egyértelmű újításokat is hozott, melyek csak részben köthetőek az új doboshoz, a Marshall Law nevű, saját jogán is zseniális power metal csapatból érkezett Lee Morrishoz. Elődje, Matthew Archer jófej fazon volt, de az ő egyszerű szögelése után hallani Lee-t olyan, mintha egy puritán fatemplom után egy gótikus katedrálisba lépnél. Utóbbi hasonlat egyébként is illik erre a páratlan albumra, hiszen ahogy az Enchanment felemelő, magasztos dallamával elindul, az pont olyan lélegzetelállító élmény, s persze a káprázatosan szövevényes, színpompás borítófestmények is rokonai az ólomüvegablakoknak. Mi több, a hangzásnak és a zenének is olyan tere, olyan mágiája van, amit csak valami efféle, szakrális helyen tapasztal az ember, ha ugyan.
„Mint a szivárvány az esőtől gőzölgő mező felett, olyan igézően szép ruhába öltöztették a gót mesterek új művüket.”
Az is tény, hogy bár a gothic vonal az első, s pláne a második (eleve Gothic című) albumon is megvolt, a dalok zömét szerző gitáros, Gregor Mackintosh itt először engedte igazán szabadjára saját dark rock gyökereit. Ennek legjobb példája persze az album hatalmas slágere, a The Last Time, amit viszont az MTV is szénné játszott, és ami egyértelműen olyan, mint egy metalosított The Sisters Of Mercy dal. Greg sosem titkolta, hogy ilyen zenéken nőtt fel, de az olyan dalokra, mint a Shadowkings és a Yearn for Change még ennek tudása sem készíthette fel a hallgatót. Olyan varázslatos, átható erejű, mézédes és megindító, s nem mellesleg fogós dallamok érkeznek egymás után, hogy három évtizeddel utóbb is elakad tőlük a szavam. Nick Holmes énekes messze felülmúlta önmagát, de az is jellemző, hogy a Yearn…-ben Morris is társszerző volt: amit itt művel, arról Neil Peart Rush-dobos játéka is eszembe jut.
„Mint egy földről felemelkedő óriástestű isten, úgy árad ki a zongora hangjaiból az első, várva-várt új dal.”
De az olyan, úgymond az Icon után nem meglepő dalok is döbbenetesen erősek, mint a Hallowed Land, a mélységesen nyomorúságos Forever Failure, netán az albumot igen kietlen, kilátástalan hangulatban záró Jaded. Nem szólva az egyértelműen Trouble/Sabbath-hatású, zakatoló riffre épülő Once Solemnről. Ezekkel együtt válik kerekké és tökéletessé ez az anyag. Mely azért lett akkora klasszikussá, mert a bevezetőben említett, mintegy magukra hagyott ’80-as évekbeli metalrajongókat is meg tudta érinteni. Amire még az Icon meg a többi gothic/death/doom metal banda sem volt képes, lévén mind túl gót és túl nyers, a Draconian simán hozta a kivédhetetlen melódiáival. Hiába, hogy nem kevés dzsidzsi-riff hallható itt, ez nem igen nevezhető hagyományos heavy metal anyagnak, s mégis, hozta azt az emelkedettséget, dallamgazdagságot, magával ragadó erőt, amire ennek a rétegnek is szüksége volt, de úgy, ahogy anno Szarka Joseph kollégám írta: mint egy falat kenyérre.
„Mint földöntúli kórusok zengenek az emberi hangok.”
Ezért talán nem is azt mondanám, hogy ez a dark-gót metal csúcsalkotása, hanem inkább azt, hogy az egyetemes metalzenéé. Melyen túl (és ezt már megjelenésekor mindenki megérezte), nem vezet út tovább. Nem csak a Lost, de a pályatársaik is ezt követően kezdtek más irányokba kalandozni (érdekes, hogy az itt épp csak befigyelő progresszív vonalat aztán az Opeth bontotta ki igazán). És ahogy az megesik, a kísérletező folytatás nem jött be. A Lost számára a jóval dallamosabb, rockosabb One Second albumnak simán akkorát kellett volna szólnia, mint szűk öt évvel később a finn HIM, de a kiadójuk nem tett értük semmit, s persze ezek a szikár, komor brit pofák sem voltak olyan jóképű nőkbálványai, mint a HIM-ből Ville Valo. A dark metal akkori húzónevei közül az Anathemának épp bejött a váltás, de a Moonspell vagy a My Dying Bride rajongói nem tudtak mit kezdeni a kísérletező anyagokkal, s aztán olyan sok lett a dark-gót metalból, hogy önnön tömege alatt összeomlott az irányzat. Jött helyette a HIM és a többi finn az egyik oldalon (meg talán a Nightwish is – ne feledjük, Losték már jóval azelőtt bevetettek énekesnőt is!), a másikon az északi avantgard black metal hullám, megannyi óriási albummal. De annak az irányzatnak, amit épp a Lost indított el, vége lett.
„Mint a megelevenedő álmok, úgy hullámzanak felénk a jobbnál jobb darabok.”
De azóta kiderült, hogy vissza lehet azért térni akármilyen kanyarok után is, lehet tisztességes, akár kiemelkedő albumokat is készíteni ebben az irányzatban is, de a Draconian Times fényét, zsenialitását nem lehet megismételni. Úgy áll ott, a metal legmagasabb, legfenségesebb bércein, mint egy elpusztíthatatlan, sokat látott templom, mely talán az istenadta tehetséget, de mindenképp az emberi zenélést, művészetet hirdeti, amíg világ a világ.
Megjelenés dátuma: 1995. június 12.
Kiadó: Music For Nations
Felvételek: Great Linford Manor és Ridge Farm Studios, Anglia
Producer: Simon Efemey
Műsor:
Enchantment
Hallowed Land
The Last Time
Forever Failure
Once Solemn
Shadowkings
–
Elusive Cure
Yearn for Change
Shades of God
Hands of Reason
I See Your Face
Jaded
Paradise Lost:
Nick Holmes – ének
Gregor Mackintosh – gitár
Aaron Aedy – gitár
Steve Edmondson – basszusgitár
Lee Morris – dobok
–
(Az idézetek Szarka József korabeli ismertetőjéből származnak – MHH 1995/7. szám.)
A Klasszikus! lemezkritika eredetileg a 2025. júniusi digitális különszámunkban jelent meg.
Tartalom: A-Z, Behölder, Death SS, Élő Fém (Iron Maiden, Marco Mendoza, Anneke van Giersbergen, Arena), Gruesome, Hangpróba, Helheim, Klasszikus! (Paradise Lost – Draconian Times), Koncertmenü, Messa, Pagan Altar, Running Wild, Sijjin, Sodom, Sokkoló Korongok / Extra, The Great Old Ones, The Haunted, Vicious Rumors.
