A jobb híján talán dallamos progpower csapatként definiálható Kamelot régi szereplője a színtérnek, albumaik száma tucat felett jár, és rengeteg turnét is a hátuk mögött tudhatnak. Nálunk is többször jártak már – ezen a körúton a tunéziai Myrath csatlakozott hozzájuk, az ő társaságukban tették tiszteletüket ismét Budapesten, előttük pedig két feltörekvő énekesnős zenekar melegítette a hangulatot.
A League Of Distortion a Napalm kiadó egyik új felfedezettje, a tagság soraiban a szimfometalos Exit Eden énekesnőjével és a Kissin’ Dynamite egyik gitárosával. Túl mély benyomást sajnos sem a zenéjükkel, sem az amúgy eléggé megdizájnolt kiállásukkal nem tettek rám – afféle groove-os modern rock/metalt játszik a csapat, mintha a Guano Apes világát öntenénk nyakon némi gótikus és cseppnyi indusztriál szósszal. Eleve nem nagyon az én világom az efféle muzsika, így tehát a dalaik minőségét illető véleményem is szubjektív, az viszont ténykérdés, hogy színpadi kiállás-kisugárzás tekintetében bőven van még hová fejlődniük. Cserébe az egész rendezvény ideje alatt és után szimpatikus módon álltak az érdeklődők, a dedikáltatni és fotózkodni vágyók rendelkezésére.
Zenéjével a hagyományosabb énekesnős-szimfonikus vonalat toló Eleine sem vett le túlzottan a lábamról, de azért azt érezni és látni lehetett, hogy a lassan évtizedes rutin náluk már meghozta a maga gyümölcsét, a színpadi jelenlét tekintetében legalábbis mindenképp. Pár éve épp a Myrath előtt láthattuk őket, azóta szerintem sokat fejlődtek, a Red Stage relatíve nagyobb színpadán sem tűntek elveszettnek, kifejezetten jól és látványosan lakták be a deszkákat. A zenéjük is mintha karakteresebb formát kezdene ölteni (friss albumuk júliusban érkezik, erről is játszottak), Madeleine énekhangja pedig vitán felül kiváló. A célközönségük nem én vagyok, de kíváncsi leszek, hová nőhetik-növik ki magukat a későbbiekben.
A tunéziai prog/dallamos metalos Myrath-tal ez már a harmadik találkozásom volt, és bár hangzás tekintetében láttam már tőlük ennél derekasabbat, összességében újra csak tetszett a produkciójuk. Meglehetős merészséggel három friss dalt is játszottak a szeptemberre várható új lemezről, sőt a To The Stars képében egyenesen egy ilyennel nyitottak – respekt a bátorságukért! Ez a nóta, illetve a Child Of Prophecy úgy nagyjából a Legacy/Shehili vonalra fűzhetők fel, a Let It Go viszont egy minden eddiginél fogósabb, direktebb arcát mutatta a zenekarnak. A további öt dalból négy a két legutóbbi lemezről szólt (a Dance-re mekkora ováció volt már!), egyedül a Beyond The Stars mutatott vissza a harmadik albumig, míg az első kettőt ezúttal hanyagolták. A sajnálatosan gitárszegény sound ellenére a Myrath különleges orientális mágiája így is szépen átjött, Zaher Zorgati pedig nem csak hogy kiváló énekes, hanem egy roppant szimpatikus, mosolygós, csupaszív kisugárzású frontember is (nem mellesleg fizimiska szempontjából eléggé hasonlít a szintén nagy kedvenc Ray Alderre). Érzésem szerint a banda némi szerencsével, meg persze egy jól sikerült új lemezanyaggal komoly áttörést produkálhat a következő egy-két évben – kíváncsian várom a fejleményeket. Számomra az este fénypontját egyértelműen az ő műsoruk jelentette.
Ahogy a lemezismertetőmben is írtam, mára a Kamelot – mindennemű eredendő igényességével együtt – eléggé beállt az automata üzemmódban praktizáló zenekarok táborába. Ráadásul az én ízlésemhez képest a 15-20 évvel ezelőtti direktebb önmaguk felől egy kissé már túlzottan is cirkalmas, barokkos irányba mozdultak el. Valahogy úgy, ahogyan azt a hiperszuper-csilivili színpadképük is mutatta ezen az estén. A főnök/gitáros Thom Youngblood persze nyilván így akarja, és végülis okés, hogy a saját feje után megy a saját zenekarával – hogy az én ízlésemtől ezzel már némileg távolodóra fogta, az egy másik dolog, ami alapvetően az én problémám. A Melissa Bonny énekesnővel (Ad Infinitum) megerősített kvintett egyébként meggyőző lendülettel és vitathatatlan lelkesedéssel nyomta, különösen a basszer Sean Tibbets vonzotta a tekinteteket szőke rasztáival és aktív színpadi jelenlétével. A jó tíz évvel ezelőtt az énekes Roy Khan helyére érkezett Tommy Karevik is jól teljesített, azonban elődje a maga introvertáltabb, befelé fordulóbb, kevésbé látványos énjével együtt is valahogy hitelesebb volt számomra ebben a szerepben. Hangilag Tommy amúgy kiváló utód, ezzel semmi gond, csak ez a „vigyori srác a sarki konditeremből” outfit nekem kicsit disszonáns a banda zenei és szövegvilágával. Ez nyilván adottság kérdése, és mint ilyen, végső soron tolerálható – arról nem is beszélve, hogy akik már vele ismerték meg a csapatot, azok számára ez nyilván tök természetes is így. Melissa, aki a 16 dalos szettből hatban is feltűnt, meglepő könnyedséggel hozta az operás témáktól a hörgős-üvöltős vokalizálásig terjedő palettát, és kalapemelés a zenekarnak, hogy nem olcsósítva, gépről oldották meg ezt a feladatot, hanem ahogy kell, hús-vér vendégénekessel. Ezzel együtt volt azért pár dolog, ami samplerről ment a háttérben, de ahogy figyeltem, ezek arányát a csapat igyekszik a lehető legminimálisabbra szorítani. A setlisttel a zenekar a Karma albumig nyúlt vissza, innen két dalt is hallhattunk, míg a friss anyagot négy tétel képviselte. Ezek közül nálam a One More Flag In The Ground működött leginkább, pont a szellősebb, direktebb jellege miatt. A köztes érából egy nagyjából arányos áttekintést kaphattunk, meg egy tök felesleges – szerencsére nem túl hosszú – dobszólót az új ütőstől, Alex Landenburgtól.
Turnézáró koncert lévén mindegyik banda műsora alatt történt valami vicces (vagy annak szánt) mozzanat, azonban ezek azért nem mentek a produkció rovására. Arra sajnos ott volt a penetránsan szar hangzás, amit egyszerűen nem tudok mire vélni – gyakorlatilag a főzenekar szólt a leggyengébben ezen a mindvégig elég harmatos megszólalással súlyosbított estén. Az egészségeshez képest már többedszerre futottam bele ebbe a jelenségbe a Red Stage-ben – nem tudom, csak én vagyok-e peches, vagy valami rendszerhiba van a háttérben, de jó volna többször nem szembesülni ennyire gyatra sounddal ezen az amúgy szépen alakulgató helyszínen.
