Az indulásakor a kortárs progrock/progmetal vonalra ráállt InsideOut a régi nagyok közül mostanra a Kansas és a Yes mellett a Jethro Tullt is sikerrel vonta égisze alá. A már náluk kijött tavalyi album, a The Zealot Gene meglehetősen megosztóra sikeredett a maga visszafogottabb hangvételével (nekem speciel tetszett) – vélhetően az igen gyorsan érkezett friss anyag többekhez találja majd meg az utat (a Mahasz lista 15. helyéig is felküzdötte magát, többek között).
Egyértelműen pörgősebb, sűrűbb, progosabb most a muzsika, sok tekintetben mutat vissza a kanyargós utat bejárt zenekar korai időszakára. Tematika tekintetében a dalok az ősi pogány norvég hitvilágra fókuszálnak, így akár konceptlemezről is beszélhetünk – egyébként pedig épp tucatnyian vannak, háromnegyed óra terjedelemben, már ha nem számolom a The Navigators bónuszként felpakolt single verzióját. Joe Parrish-James gitárja gyakorta szólal meg hard rockosan markáns erővel, az énekes/fuvolista/főnök Ian Anderson hangszere pedig különösen sok játékos futammal ékesíti a nótákat. A kiállásában sem mindennapi frontember néhol szinte beszélősen történetmesélős énekstílusa védjegyszerű, és nem mellesleg visszaköszön olyan mai fiatalabb bandáknál is, mint pl. a Tanith vagy a Wytch Hazel.
A nagy átlagban 3-5 perc közti szerzeményekben sok ősprogos, folk-rockos elemet hallhatunk, ezekből arányaiban most több van, mint a más megközelítésű és tematikájú tavalyi lemezen. Ezzel együtt gitárközpontúbb, hard rockosabb is a dolog. A norvég és angol nyelvű narrációval a lemezt nyitó Voluspo, a szinte protometalosan zakatolós riffeléssel kiálló Wolf Unchained, a középkori dallamokkal is operáló, egyébként kifejezetten lendületes Trickster (And The Mistletoe) vagy a visszafogott-szép Cornucopia bizony mind nagyon klassz dalok.
Az északi tematikára extra hangszerekkel talán kicsit jobban is ráerősíthettek volna, de kb. ennyi, amit észrevételként hozzáfűzhetek. Progos-folkos rockzenében Andersonék még mindig nagyon jók. A Jethro Tull-nak 56 év elteltével is van mondanivalója.
