Kiadó: Double J Music / Írta: Szénégető Richárd / Értékelés: 10
Jerry Cantrell egy csoda. Az ember, akiből annyira árad a mélabú, hogy legszívesebben odalépnék hozzá, meghívnám egy sörre, megölelném és annyit mondanék neki: „Köszönöm, Jerry! Őszintén köszönöm, de most már egy kicsit mosolyogj, kicsit élj, mert rád férne!” Lehet, főhősünk is megérezte ezt, mert már az előző szólólemez, a Brighten idején is tetten értem nála némi jókedvet, az I Want Blood esetében pedig ez ismét kimondottan érzékelhető. Csak az a kérdés, ezt várjuk-e tőle?
Mielőtt rátérnénk a kérdésre, egy kicsit más vizek: Igyekszem majd a lehető legkevesebbet Chainsezni ebben az írásban, de muszáj picit megemlíteni azért az anyabandát! Layne egy csoda volt, a korai lemezek pedig kultikus klasszikusok és azok is maradnak örökké. Az, hogy Jerry nem adta fel és DuVallal úgy szervezte újra a bandát, hogy még három kvázi hibátlan lemezt is le tudjanak tenni a klasszikusok mellé egyenesen hihetetlen. Nem azért, hogy renegátkodjak, de az utóbbi 7-8 évben sokkal többet hallgattam az újabb korszak lemezeit, mint a klasszikusokat, sőt, tovább megyek, szerintem a Rainier Fog egy akkora csoda, ami mindenkinek csak egyszer sikerülhet. Mára túlzás nélkül az a lemez számomra AZ Alice in Chains-lemez. Kicsit azt érzem, pont ez az oka annak, hogy a zenekar azóta kvázi vegetál egy-egy koncertettel. Míg a Brighten esetében egyértelműen ki mertem jelenteni, hogy az Jerry lemeze, addig az I Want Blood esetében el kell ismernem, amit már többen, több helyen leírtak: ez az album bizony simán lehetne AIC.
És akkor a kérdésre a válasz: igen. Megleptelek? Jerrytől én egy dolgot várok: mágiát. Varázsoljon el a szövegeivel, a keserédes dallamaival, a mélabújával, a végtelenül szomorúnak tűnő mégis pozitív személyiségével. Az I Want Blood pontosan ezt teszi. Elsőre azt mondtam, a Brighten sokkal erősebb volt, túl gyorsan jött ez az anyag. Sőt, elsőre furcsa volt, hogy túl tiszta a sound néhol. Dacoltam, nem akartam szeretni, magam sem tudom, miért. Majd meghallottam, amit kellett. Elvitt magával a lemez és nem is eresztett el napokig.
Elsőre a Let It Lie-ban megbújó Black Sabbath csavart az ujjai köré és végre elengedtem a dact, amit azért éreztem, mert Vilified, mint első single nem volt akkora mestermű, mint legutóbb az Atone. Azt mondtam, oké, akkor kezdjük az elejéről. A Vilified sokadszorra sem működik annyira nekem, hogy nyitódal legyen, de után kellőképpen „megérkezik” a lemez. Az Off The Rails nyitánya annyira elképesztően erős, hogy fejelgettem a falat, hogy nem hallottam meg korábban? A gitárszóló benne pedig már-már arcpirítóan tökéletes. Az Afterglow dallamai teljesen utaztatnak, egy másik világba transzportálnak, hogy aztán a már-már populáris refrénjével teljesen más ízt adjanak a dalnak. A címadó pulzálása teljesen mást mutat Jerryből, mint a lemez első három dala, mégsem ha idegennek, sőt. Végig lehetne így menni minden dalon, de nem látom értelmét. Minden dal betalál előbb-utóbb. Nem is kicsit.
Nyitott szív és búskomorság kell, hogy megtaláljon magának ez az album, de ha ez megtörténik, utána nem fog egyhamar elereszteni. Az már más kérdés, hogy nem is akarom, hogy ez megtörténjen. Minél többet hallgatom, annál fantasztikusabbnak hallom és bizony azt is elfogadom már, hogy Jerry lemezt kaptunk, nem AIC-t. Elvégre ő a főnök, ki tudja jobban, ha nem ő? Mi csak hallgassuk és élvezzük ki, hogy itt van nekünk.
(Az albumot pontoztuk és véleményeztük a novemberi Hangpróbán. Olvasd el a digitális kiadásban!)
