A Watch My Dying új albumára igen sokat kellett várni, de az Egyenes kerülő hozza is a szintet, sőt. Például a szeptemberi Hangpróbánkon is első helyezett lett. S mivel egyúttal 2024-ben ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a zenekar, hát jó sok mindenről kérdezte ki Uzseka Norbert Veres Gábor énekest, Eszenyi Imre basszusgitárost, Bori Sándor gitárost és Potkovácz Márk dobost (Szabó Viktor gitáros igazoltan volt távol). A röpke kétórás nagyinterjú zöme itt olvasható.

(szöveg: Uzseka Norbert · fotó:  Hilák Antónia)

Bár már az új albumról szóló hírben is elmondtátok, itt sem kerülhetjük meg a kérdést: miért kellett ennyit várni rá?

Gábor: „Arra kellett eddig várni a legutóbbi album óta, hogy elkészüljön a mostani. (nevet) Hogy megváltozzon az az elképzelésünk, hogy csak egyféleképpen lehet lemezt csinálni. Eddig mindig nagyon máshogy dolgoztunk, más módszerrel, és azzal próbálkoztunk az előző album után is. Dalokig, féldalokig jutottunk, de nem működött. Át kellett gondolni, hogy ha abban a formában nem megy tovább, akkor hogyan legyen másképp. Olyan metódust kellett találni, hogy legyen végeredménye.”

S mi lett végül a megfejtés?

Sanyi: „Sok otthoni munka, otthoni keverés, és hosszú időre elnyújtott lemezkészítés. Nem egy adott stúdióba vonulás, hanem folyamatában küldtük a dalokat, azokba utólag néha bele is nyúltunk. Egy nagyon rugalmas készítési mód lett a megfejtés, mert egyszerűen képtelenek vagyunk összehangolni magunkat, öten egy helyen lenni egy időben.”

Gábor: „Közben rátaláltunk Bőcze Zsolt úrra, akivel aztán folyamatos online kapcsolatban voltunk. Folyamatosan mentek ide-oda az ötletek, neki is voltak olyan meglátásai, hogy az általunk elképzelt hangzáshoz milyen megoldások lennének a célravezetőek.”

Őt hogy is találtátok?

Gábor: „Én találtam. Van egy death metal zenekara, a Cinder Of Cosmos, aminek tetszett a megszólalása, meg láttam őt indulni Bogren Digital versenyeken, ahol gitársoundokat állítanak be a versenyzők, és az nagyon meggyőző volt.”

Sanyi: „Tavaly év végén jutottunk el oda, hogy kellene valaki, akivel lehet online dolgozni. Ha megkeresünk egy neves producert vagy hangmérnököt, aki profi, azt egy évvel előre le kell foglalni. És adott időszakra, mondjuk márciustól áprilisig tud veled foglalkozni. De ha nincs kész az összes dal, mert mi rugalmasan dolgozunk, és dalonként dobáljuk át az anyagot, meg átírjuk a dalokat, akkor ez egyszerűen nem működik. Olyan ember kellett, aki hasonlóan rugalmas tud lenni, és azonnal tud reagálni is, ha küldünk valamit.”

Gábor: „Azt hiszem, két dal volt készen, mikor megkerestük, azok alapján elvállalta a munkát. A többi már így, folyamatos küldözgetés mellett készült.”

Sanyi: „És így, hogy nem voltunk bezárva egy stúdióba, rengeteget változtattunk a dalokon, a hangzáson, nagyon sok verziót ki tudtunk próbálni. Erre csak így van lehetőség. Stúdióban ezt nem tudod megcsinálni, főleg, hogy mindenkinek jó legyen. Nagyon sokszor volt, hogy egy hónappal a stúdiózás után már nem tetszett a felvétel.”

Az új album még jó?

Sanyi: „Igen, ez még jó. (nevetés) Azt is fontos hozzátenni, hogy a 4.1 és 4.2 EP-ket alapvetően egy albumnak szántuk, de azt az időszakot éltük, amikor mindenki azt mondta, hogy lemezt már nem érdemes megjelentetni. Viszont így, kb. tíz év távlatából, azt látom, hogy az EP-k, kislemezek nincsenek komolyan véve, valahogy máshogy ragadnak meg az emberek fejében. Ha ez a két EP egyben ki lett volna adva lemezként, egész máshogy reagáltak volna rá.”

Imre: „Az is volt a terv, hogy kiadjuk úgy, az lesz a negyedik lemez, de akkor már csúsztunk bele a sötétségbe, ahogy jött a covid, és erre már nem került sor. Vagy mondhatjuk, hogy azt a lemezt még nem fejeztük be, de az ötödiket már igen.”

Ezzel együtt, bár nekem nincs hiányérzetem, felmerülhet a kérdés, hogy miért csak 33 perces az album?

Imre: „Mert nem csak el akartuk kezdeni, de be is akartuk fejezni.” (nevetés)

Sanyi: „Egyébként vannak még kész dalok, de ki lettek szavazva, vagy úgy döntöttünk, hangulatilag nem illenek erre az albumra, ezért maradtak le. Aztán lehet, kiadunk belőlük egy EP-t, ha már azt mondtuk, hogy az EP hülyeség. (nevetés) Vagy mennek a következő albumra. Arra biztosan nem kell majd ennyit várni. Márk most vett elektromos dobot, úgyhogy ő is tud otthon felvenni, szóval még könnyebben tudjuk majd alkalmazni az új módszert. Az sem mindegy, hogy a hangzást még akár akkor is teljesen meg tudjuk változtatni, ha megírtuk az összes dalt. Szóval megérkeztünk a 21. századba.” (nevetés)

Gábor: „Az a vicc, hogy ahogy az első lemez készült 2001-2-ben, azt a módszert akkor még nem csinálta senki, hogy már előre otthon dobgépes alapokra mindent feldemózunk. Az mára standard lett.”

Továbbra is az egyedi, nyolchúros gitárjaitokat használjátok, vagy most hagyományosabb hangszereket is elővettetek?

Sanyi: „Maradt a nyolchúros, csak ma már nem hat annyira újszerűnek. De már az első lemezen is voltak nagyon mélyre hangolt dolgok, csak akkor hathúroson oldottuk meg. Most az a jó, hogy nem kell gitárt cserélgetni, a régi dalokat is elő tudjuk adni egy hangszeren.”

Imre: „Alapvetően az első lemez óta nem változott semmi a koncepciónkban. Ugyanúgy le vannak hangolva a gitárok, ugyanúgy használunk zajokat meg samplereket. A legelső lemezen is voltak ilyenek, csak nem voltak annyira előre keverve, mert tudtuk, hogy akkor még élőben nem tudnánk lejátszani. Most jobban elöl vannak, az arányok változtak, de pont ugyanazt csináljuk.”

Márk: „Mindenki meg van lepődve, hogy sok a sampler, holott nem több, mint eddig, csak máshogy van keverve az anyag, régen nem volt ennyire kihallható. Amikor koncerten dobolok, és csak a HD sáv megy a fülembe, akkor csomó mindent kihallok, amit amúgy lemezen annyira nem lehet hallani. Tiszta filmzenei élmény vagy ambient. De nagyon sűrű a zene, nagyon mély, sok a gitár, nagyon nehéz megoldani, hogy a frekvenciák ne öljék ki egymást, hogy minden hallhatóvá váljon, ahhoz komoly hangmérnöki munka kell.”

Az új albumon azért ez megvan, nem?

Imre: „Sanyinak zseniális szintijei vannak, amiket én hallok feljátszásnál, de a lemezen nem annyira, szóval szerintem lehetett volna még több a samplereken.”

Sanyi: „Nekem ezek sokszor olyan funkciót töltenek be, hogy csak maszatolok vele. Nem a hangot, hanem mintha festenél, és nem akarom, hogy a kontúr túl éles legyen, vagy pont, hogy élesíteni akarok rajta. Tudom, mit hiányolnak, de én nem feltétlenül akartam azokat hangosabban. Most nagyjából az szól, ami az én fejemben volt, azok vannak elöl, amiket előre szántam, hátul meg amiket csak a háttérbe szántam.”

„Én csak megkapom a számot, és annyi instrukciót mellé, hogy legyen belőle sláger.”

Ugye a dalok túlnyomó részét te írod, de nektek többieknek ez milyen? Hogy tudtok becsatlakozni?

Gábor: „Ööö… (nevetés) Én csak megkapom a számot, és annyi instrukciót mellé, hogy legyen belőle sláger.” (nevetés)

Sanyi: „Van olyan, hogy Gábor nem is oda énekel, ahova én gondoltam, de mindig adok az ő verziójának időt, mert sokszor megszeretem úgy.”

Márk: „Ezt alá tudom írni, mert a Stabbedben én írom a dalszövegeket Kecskés Attila zenéjére, és amikor hallottam Sándor dalát, én teljesen máshova raktam volna dalszövegíróként a refrént meg a verzéket, egészen más ritmizálás volt a fejemben. Annyira feje tetejére tudja fordítani a dalt, hogy tényleg szokni kell, de ha megszokod, teljesen egyértelműnek tűnik, hogy így kell lennie.”

Lehet, hogy unalmas kérdés, de engem tényleg érdekel, mert hogyan beszélsz különben egy művészeti alkotásról: hogy írod a dalokat?

Márk: „Sanyi mindig azt mondja, hogy ő igazából ugyanazt a dalt írja mindig.”

Sanyi: „Igen, a Carbont nagyon sokszor megírtam. (nevet) Vagy például az Egyenes kerülő a Nicht vor dem Kindre hasonlít. Mindkettőben végig szinte egy hang van, az is üres húron, nehogy már gitározni kelljen. (nevetés) Irdatlan mennyiségű témát felejtek el amúgy. Viszonylag sokat pengetgetek otthon, gyakran van a kezemben a gitár, és szerintem véletlenül sikerül olyan témákat találnom, amik megfognak. Zsigerből próbálom ezt csinálni. Gitározgatok, skálázgatok, bár néha előfordul, hogy utcán jut eszembe valami, azt próbálom megjegyezni, és ha van időm, felveszem. De szinte semmi nem marad úgy, ahogy elkezdem. Mire odajutunk, hogy lemezre kerül, már én sem ismerem fel az eredeti témát. Vannak kivételek, mint a Fedetlen lépés, amit egy nap alatt írtam, de általában a negyedik-ötödik verzió a befutó.”

A Minden rendben című dalt Imivel együtt írtátok, az hogyan történt?

Imre: „Mindig próbálok hozni nótákat, és néha egy-egy megmarad. Sanyi a fő dalszerző, az én ötleteim mindig szélsőségesebbek, mint az övéi, kevésbé illeszkednek a koncepcióba. Nyilván valamennyire igen, mert ugye Gáborral mi ketten találtuk ki annak idején a Watch My Dyingot. Amikor huszonpár évvel ezelőtt Sanyi beszállt, akkor neki azonnal stimmelt a WMD, egyből olyan nótákat írt, amik illettek hozzánk. Gábor is hozott riffeket annak idején, például a Túladagolt időt, meg azóta is néha egy-két nóta becsúszik, de alapvetően Sanyi a dalszerző.”

Sanyi: „Jó időszak volt, engem is nagyon inspiráltak a belépésem előtti dalok, nagyon megfogtak a szövegek is, a Szájzárt például imádtam, de azt a többiek annyira nem szeretik.” (nevetés)

Imre: „A franc akarja még egyszer megtanulni a Szájzárt! Most, ahogy készülünk a novemberi jubileumi koncertre, előszedtem a kottákat, és fogom a fejem, hogy basszus, a korai dalokban minden egyes riff más, egy témán belül is váltakozik valami. Akkoriban tízszer annyi téma volt egy nótában.”

Gábor: „Most máshogy komplex, lineárisan.”

Sanyi: „Nem tudom, feltűnt-e, az Első fejezetben egy téma sem tér vissza, csak a legeleje a legvégén, lelassítva.”

A próbatermi jammelés nem hiányzik? Hogy egymásra néztek, és megvan az összhang?

Sanyi: „Szerintem az csak az AC/DC-nek működik. Ilyen zenét nem lehet próbateremben írni.”

Imre: „Régen csináltunk ilyeneket, és nagyon szerettem. A Nicht vor dem Kind ilyen volt.”

Sanyi: „De abban egy hang van. (nevetés) Abban viszonylag gyorsan meg lehetett egyezni.”

És akkor ezt az új lemezt elpróbáltátok már együtt?

Márk: „Már mindegyiket játszogattuk, Imi dalának kivételével. Ha más nem, Sanyival összenéztük mindet, hogy egyáltalán eljátszhatóak-e.”

Imre: „Az enyém nagyon egyszerű, az biztos eljátszható. Hiába is mondtam Sanyinak, hogy bonyolítsa, nem bonyolította. Mondtam, hogy az csak az alap, nem azt kell játszani, amit felbasszusgitároztam.” (nevet)

Sanyi: „Lehet, hogy én írtam a dalokat, de mindenki véleményét meghallgatom, meg amennyire lehet, figyelembe is veszem, de ezzel kurva sok idő elmegy.”

Imre: „A demokráciának is megvan a hátulütője, de végül is mindenben ki kell mondania valakinek a végső szót, és a dalszerzésben az mindig Sanyié. Ahogy Gáboré a szövegeknél. Ő mondja meg a végén, mert ő az énekes, azért van.” (nevetés)

Sanyi: „Vannak komplett dalok, nem is csak témák, amik ki lettek dobva, mert valakinek nem tetszettek.”

„Nehéz a magyar underground zenész életet összeegyeztetni a magánélettel. Iszonyat áldozatokkal jár anyagilag, időben, energiában, és lelki értelemben.”

De ez a negatív oldal. Mi az, amire mondjuk te, Márk, azt mondod, hogy „oké, az az én dalom”?

Márk: „Az összes dobtémát én írtam. Sanyi mindig küld egy nagyon alap vázlatot, de igazából mindet a saját képemre formáltam. A Kopogtatni egy tükrönben tudtam leginkább megvalósítani azt, ahogy én játszom, ott van sok olyan tipikus Stabbed-dobolás, de igazából minden dalban megtaláltam magamat. A kezdetektől fogva nagy hatással volt rám a WMD. Akkor kezdtem őket hallgatni, amikor dobolni kezdtem tanulni. Mondhatni, hogy húsz éve erre készültem, hogy milyen dobtémákat szeretnék én a WMD-be.”

Imre: „És ez csak fokozódni fog most, hogy megvetted az elektromos dobot.”

Márk: „Igen, nehéz három zenekarban elég időt tölteni. (Márk a WMD és a Stabbed mellett a The Answer Lies In The Black Voidban is dobol – UN) A próbaterem rendszeresen foglalt, nagyon limitált az az időablak, amikor be tudok menni a terembe, gyakorolni a dobcuccon. A Stabbed lemezkészítéskor volt olyan, hogy hajnali kettőig a próbateremben dolgoztam. De miután az ember párkapcsolatba kerül, meg öregszik, nem tudja ezt a tempót folytatni. Így, hogy otthon van profi elektronikus cucc, sokkal több időm lesz ötletelni.”

Olyan még nem volt, hogy elkészült a dal, az album, majd a próbateremben jött a döbbenet, hogy valamelyik nótát iszonyú nehéz eljátszani?

Márk: „Ilyen rendszeresen van, de fel kell nőni a feladathoz.” (nevetés)

Sanyi: „Rengeteg olyan van, hogy adott dalt nagyon jónak érzek, de élőben mégsem működik. Aztán egy idő után mégis összeáll a kép, de én sem tudom, hogy mi történik. Hogy jóra hallgatjuk, vagy mi…”

Gábor: „Az van, hogy bár metronómra játszunk, mindenkinek megvan a maga belső órája, a saját játékstílusa. És amikor először játszunk egy dalt, nem mindig oda jönnek ki a hangsúlyok, ahova kellene. Olyankor kell egy kis idő, amíg finomhangolódik, és úgy szól, ahogyan kell.”

Márk, te vagy az egyetlen, aki kívülről láthatta a zenekart a tagok közül. Tudtál nekik mondani bármit, hogy valamit máshogy kellene csinálni?

Imre: „Próbálta…” (nevetés)

Márk: „Amit külső szemmel láttam, igyekeztem átadni. A zenekarban nyilván senki nem látja magát kívülről, vagy hogy mit várnak a WMD-rajongók. Az egyik az, hogy rendszeresen túlaggódják magukat, hogy senkit nem érdekel már ez a zene, ki hallgatja ezt, minden dal ugyanolyan és unalmas. Holott én meg, mint külső rajongó, ölni tudtam volna egy-egy új WMD-dalért, és nincs olyan, hogy nem rakok fel a lemezre egy három-négyéves dalt, mert már régi, mert én, mint rajongó, még nem hallottam, és szeretném hallani! Ilyen jellegű meglátásaim voltak. De ők magukat nyilván csak belülről látják. Amit amúgy nagy örömmel fogadtam, az a modernebb hangzás, mert én sem voltam elégedett a 4.1 és 4.2 hangzásával, sem rajongóként, sem zenészként. Meg én sem értettem egyet a két EP megjelentetéssel, jobb lett volna albumként.”

Ott azért nyilatkoztatok is, hogy majd ki fog jönni a kettő egy CD-n…

Márk: „Rajongóként ezeknek a belső okairól mit sem tudtam. Emellett mindenkinek ott vannak a magánéleti nehézségei, meg az élet általában. Én is tudom a saját zenekaraimból, hogy mennyire nehéz a magyar underground zenész életet összeegyeztetni a magánélettel. Iszonyat áldozatokkal jár anyagilag, időben, energiában, és lelki értelemben.”

Sanyi: „Nagy dilemma amúgy, hogy csináljuk-e meg a 4.1-et és 2-t más hangzással, albumként, ebbe öljük-e az energiát, vagy mással foglalkozzunk.”

Márk: „Szerintem a két EP rengeteg ember mellett elment, teljesen más élmény lenne albumként, más hangzással hallgatni. De akkor el kell dönteni, hogy ez mennyi idő és energia, és megéri-e. De lehet, hogy a mai módszerrel meg tudnánk oldani még új dalok írása mellett is.”

Imre: „Azt a lemezt nem fejeztük be, hamarabb kijött, mint a negyedik album, maradjunk ennyiben… De mi is szeretjük azokat a dalokat, élőben is nagyon működnek, úgyhogy megérdemelné, hogy befejezzük.”

Sanyi: „A keveréssel is lenne mit csinálni, mert ott direkt ilyen élő feelingre mentünk rá, olyan, mint egy koncertfelvétel. Lehet, újra fel kéne venni az egészet. Legalább nem kell szöveget írnod, Gábor.” (nevetés)

.
A Fedetlen Lépés klipjét a Rockmaratonon vettétek fel, és ilyen klasszikus „megy a banda, valakinél kétkazis dekk, óbégat mindenki” klip lett, kb. Biohazard-Punishment módra. Hogy zajlott mindez? Mit szóltak azok, akik nem vettek benne részt?

Imre: „Őket nem kérdeztük.” (nevetés)

Gábor: „Megvolt, hogy ott vesszük fel a klipet, és nekem jutott eszembe, hogy mit lehetne még kihozni belőle azon kívül, hogy ott ácsorgunk a színpadon és süt a nap. Meghirdettük a Facebookon a dolgot, aztán a helyszínen összeszedtük az embereket, elkezdtünk fel-alá masírozni. Látszott, hogy tudtak róla többen, és mindenki elröhögcsélt rajta. Pozitív volt az egész hangulata. Meg volt, hogy útközben csak úgy ácsorogtak emberek lángossal-sörrel, és behúzgáltuk őket is, és jött mindenki, jól vették a lapot.”

Imre: „Nyilván egyeztettünk előre a Rockmaratonnal, hogy lesz ez, és nekik is tetszett az ötlet.”

Az Utolsó Fejezetben a Dharmából illetve Gábor Hiinar projektjéből is ismert Ritzel Ani énekel. Hogy-hogy ő, és nem mondjuk Horváth Martina, aki újra felénekelte a Háttal álmodót is?

Gábor: „Erről voltak viták a zenekarban. Az első verzió az volt, hogy én éneklem, de a többi dal felvétele után éreztem, hogy az nem lesz jó. (nevet) Lemezfelvétel közben derült ki, hogy egy csomót változott a hangom a legutóbbi stúdiózás óta. Nem tudok olyan magasra felmenni, mint régebben, viszont sokkal mélyebbek jönnek ki. Eltolódott lefelé a skála, meg én nem szeretem visszahallgatni a saját tiszta éneklésemet.

Szóval jött, hogy ez legyen hasonló, mint a Háttal álmodó. De a dalszövegről Ani jutott eszembe, az ő hangja illett ehhez a dalhoz. Martina a népzene felől jön, míg Ani karakterében van valami kicsit bluesos. Úgy kapta meg a demót, hogy megvolt a zenei alap, és fogta a fejét, hogy hova lehet ezen énekelni. Mert így, hogy kész, egyszerű dalnak tűnik, de nagyon nehéz rá éneket kitalálni.

Mikor megvolt a dalszöveg, felmondtam-felsuttogtam neki mankónak. Kicsit tiamatos lett úgy. S hogy még egyszerűbb legyen neki számolni, meg a stúdióban gördülékenyebb legyen a dolog, csináltam egy dobalapot, úgyhogy ő így kapta meg. Ő is olyan elfoglalt, mint mi, úgyhogy a stúdiózás előtti este tízkor állt neki, hogy meghallgatja, és még olyan üzenetek jöttek tőle, hogy »nem találom a fejhallgatómat, mert a férjem a markolóban hagyta«. (nevetés)

A stúdióban az volt a szerencsénk, hogy Restás Gergő, akivel az énekfelvételek zajlottak, egy zseni, és nagyon jó instruálásban is. Azonnal tudta, hogy mi az, amivel nem szabad leragadni, hogy hagyjuk úgy, és nem töltöttünk órákat azzal, hogy tízszer felvegyünk újra olyan dolgokat, amik már elsőre is vállalhatóak voltak. Ani kijött tényleg nulla óra alvással, kirakta maga elé a papírt, és olyan dallamokat énekelt, hogy néztem, hogy ezt így, hogy?! Nagyon más lett az egész karaktere, mint amire számítottam, de tök jó lett.”

Hallottam olyan véleményt, hogy a WMD zenéje és szövegvilága valahogy túl művészkedő. Ti ezt hogy látjátok? Direkt fogalmaztok nehezebben megfejthetően, vagy egyszerűen csak így jön?

Gábor: „Értem, hogy mit nem értenek a dalszövegeken, meg ez biztosan képez is egy korlátot, amivel nincs kedve mindenkinek bíbelődni. Olyan dolgok érdekelnek, amik nem feltétlenül illeszkednek maradéktalanul a metal retorikába. Ezeket igyekszem a lehető legpontosabban megfogalmazni, de van, amit nagyon nehéz belepasszírozni egy dalszöveg kereteibe. Hogyan fogalmazod meg egyszerűen azt, hogy hátat fordítva alszik valaki, akit szeretnél felébreszteni, mert mondanál valamit, de úgy el vagytok hidegülve, hogy ettől szinte látod a leheletét? Vagy ha hozzáérnél a vállához, olyan ridegnek éreznéd, mint egy márványszobrot, amitől lefagy a kezed és aminek a felszínéről leperegnek a szavak?

Hogyan csinálsz együtt énekelhető, közös sörözésre alkalmas dalszöveget arról a pillanatról, amikor várod apád leleteit a kórházban? És amennyire egyszerűen és közhelyesen jut eszedbe, hogy miért pont veled történik ez, ugyanilyen egyszerű lett volna többször mondani neki, hogy szereted? Meg vajon honnan volt benned ez az ellenállás, mi volt ennek a mértékegysége?

Nagyon nehéz az ilyeneket pontosan megfogalmazni, és megértem, ha sokan úgy vannak vele, hogy bőven elég a zene energiája, meg nem kell annyit okoskodni egy metaldalban. Én meg ezeket sosem valami lila művészkedős szerepben tetszelgésnek élem meg, hanem csak ösztönösen leírom, ami eszembe jut. Az Egyenes kerülőnél teljes erőből próbáltam gyököt vonni ezekből a többrétegű mondatokból, mert mindig szerettem volna érthető és világos lenni, csak ha ettől is tovább gallyazom, akkor már nem azt jelentik, amit mondani akartam velük. Végtelenül irigylem azokat, akik ezt meg tudják csinálni, de ahhoz Radnótinak vagy József Attilának kell születni, én meg ilyen ügyetlen vagyok hozzá sajnos.”

A borító Sanyi festménye. Mit kell tudni róla?

Sanyi: „A borítón szerintem Abbázia látható, de ez még vitatott. (nevetés) Egy nagyobb tájkép része. Azt szerettem volna, hogy minél asszociatívabb legyen, ne legyen túl konkrét, de valamit bele lehessen látni. Hajókat, gyertyalángot, vagy csak valami absztrakt ábrát. Nem konkrét kép, engem egy kicsit Abbáziára emlékeztet, hasonló léptékű, hegyek, házak, vízpart van rajta, és a tengerből egy kis darab. Szerintem nagyon jól illik a lemezhez. Jó, mondjuk ezzel a fekete-fehérrel nehéz mellélőni ilyen zenével, de nem nagyon láttam még ilyen borítót.”

Van három rövid instrumentális darab is a lemezen, amelyeknek a címei aztán a következő dalban visszaköszönnek a szövegben. Ezek hogy jöttek?

Sanyi: „Kerestem azokat a pontokat a lemezen, ahol jól jött volna valamiféle fellélegzés, vagy valami hangulati plusz. Mind kötődik az utána következő dalhoz. Vagy ugyanaz a ritmusképlet, tehát a következő dalra vezet fel. De így volt már annak idején a Technika angyalával is. Rengeteg szintisáv van, van, ami magában is jól szól. Úgy éreztem, ez gazdagítja a lemezt.”

Gábor: „Élőben is szoktuk ezeket használni, mert ilyenkor lehet például visszatolni a helyére a lábdobot.” (nevet)

Márk: „Emberfüggő. Akit csak a metal érdekel, az átlépteti ezeket, de én nagyon sok elektronikus zenét hallgatok, és imádom ízlelgetni ezeket a dolgokat is a WMD-ben. Hogy milyen sample-ök vannak a háttérben. Meg kicsit olyan, mint amikor már látod az alagútban, hogy jön a vonat.” (nevetés)

Sanyi: „Meg a filmzenés hatást lehet vele fokozni. Én összefűzve szoktam csak hallgatni a lemezt, nem trackekre bontva, úgy, ahogy a bakeliten is lesz, egyben, és amikor a második dal után bejön az a dobos rész, és ahogy abból beindul a Napköszörű, az a kedvenc részem. Mintha moziban ülnék.”

Imre: „Ilyen elemeket mindig is használtunk. Már ahogy az első demónk befejeződött, úgy kezdődött a második. A Húsmágnesen is voltak ilyen átkötések. A szisztéma ugyanaz.”

Sanyi: „Nekem ezekről bevillan valami. Például az Utolsó fejezetről a Twin Peaks. Ami szerintem az egész lemezre meg Gábor szövegvilágára is jellemző. A slágerdal előtt meg ami van, arról meg az, amikor a Terminátor 3 végén bombák robbannak, és kívülről mutatják a Föld bolygót… Szóval ez olyan, mint valami nagyon sötét dolog, amiről leveszed a hangot. És ez valahogy megfogott.”

„több mindent tudnék mondani, amikor hoztunk valami nagyon rossz döntést, de visszatekintve látom, hogy ezek miatt akár éveket veszítettünk.”

Akartam is kérdezni, hogy nektek milyen érzés meghallgatni a saját lemezeteket?

Gábor: „Kérdezd meg évek múlva. Ilyenkor még csak azt hallja az ember, hogy hova mit kellett volna máshogy. De nemrég elővettem a Moebiust, és néztem, hogy milyen jó számok vannak rajta.” (nevetés)

Márk: „Nehéz az, hogy az ember évekig ezzel kel meg fekszik. Csomó álmatlan éjszakát okoz, hogy próbálom tanulni a dalokat. Felébredek hajnali kettőkor, hogy oda ez a dobtéma kellene, nem az. Nehéz eltávolodni tőle. Ezért általában a lemez megjelenése után pár hónappal szoktam csak meghallgatni, akkor már egy kicsit tisztábban látom.

De most volt egy olyan, hogy Görögországban nyaraltunk a párommal, és neki nem magyar az anyanyelve, és kérdezte, hogy amúgy miről szólnak a WMD-dalok. Megmutattam neki az Utolsó fejezetet, és mondta is, hogy gyönyörű, meg nagyon érzelmes, de miről szól a dalszöveg. És ültünk a reptéren hazafelé, elkezdtem fordítani angolra a szöveget, és nem bírtam végig, mert elcsuklott a hangom, és elkezdtek folyni a könnyeim, mert annyira erős. Hallottam ezerszer a dalt, szeretem, de csak akkor ütött be úgy igazán, hogy mennyire nehéz hangosan kimondani Gábor dalszövegét.

De a Zuhogó testek is ilyen volt, ahogy elolvastam a dalszöveget, rendesen elsírtam magamat rajta. Annyira mély tartalmat mozgat meg az emberben. De zenészként igaz, hogy nagyon nehéz külső füllel hallani, és nem munkaként tekinteni rá. Évekkel később tudod csak más füllel hallgatni.”

Sanyi: „Én ilyenkor még egy darabig elég sokat hallgatom, aztán meg már nagyon ritkán.”

És van olyan, hogy sok évvel később előveszed, és azt mondod, amit én mondanék, a külső hallgató, hogy „azt a kurva élet, hogy lehet ilyen jó?!”

Márk: „Azt szoktam mondani, hogy úgy vagyok ezzel a zeneírással, hogy nem mi írjuk a dalokat, hanem a dalok önmagukat írják, meg akarnak születni. És onnantól kezdve, hogy megszületik egy dal, valahogy önálló entitássá változik, elkülönül tőled. Nálam rendszeres élmény, főleg, ha dalszöveget írok, hogy olyan, mint az álmodás vagy eszméletvesztés. Elkezdek írni, valami meg akar születni, valami nagyon ki akar jönni, és utána ránézek, hogy »Úristen, ezt én írtam?!« Gábor is mondta, hogy sokszor így működik neki is. Ilyenkor az ember elkap valamit odaátról, vagy nagyon mélyen belülről, vagy valami kollektív dologba nyúl bele.

A művészlét talán olyan mintha érzékeny radarunk lenne valamire, ami nálunk több vagy nagyon mélyen van, és ez meg akar születni. Ilyenkor a zenész szerintem csak annyit csinál, hogy ezt megpróbálja minél alázatosabban szolgálni, hogy a lehető legjobb dal szülessen. De utána mi is rácsodálkozunk, hogy »Jé, ezt ki írta?! Hogy lettek ezek olyanok, amilyenek lettek?« Soha nem tudja senki.”

Hogy a közönség hogyan reagál, az számít?

Gábor: „Az mindig meglepetés. Néha olyan dalokra mondják, hogy »Hú, ez nagyon jó lett!«, amire nem is számítottál. Soha nem lehet, meg nem is kell mások fejével gondolkodni.”

Értem, csak mondjuk a hallgatónak ad valamit nagyon durván a zenétek, és mit mond erre a művész?

Gábor: „Hogy bocsánat. Pardon. (nevetés) Nehéz. Nem is nagyon tudok ezzel mit kezdeni. Egyébként olyan keserves a zeneírás, a zenekarozás, hogy olyan, mint amikor kijössz a fogorvostól, hogy kihúzták a fogadat, és a váróteremben megtapsolnak az emberek, és nem tudod, mi bajuk van.” (nevetés)

Igen, rakat zenész van, aki akár belehalt a zenélésbe, meg megírta a szenvedései nyomán azokat a dalokat, amiknek meg én így örülök. És ez gáz, hogy van pofám örülni annak, hogy ő szenvedett?!

Gábor: „Devin Townsend is addig volt jó, amíg nem szedte a gyógyszereit.” (nevetés)

Igaz is, Márk a sajtóanyagban mondtad, hogy jó volt látni, ahogy gyógyul a zenekar. Miért, beteg volt?

Imre: „Igen, de nem úgy.”

Márk: „Ennyi idősen az ember már nagyon sok mindent cipel magában, meg egy 25 éves zenekarnak is sűrű a csoportpszichológiája. Az embert óhatatlanul rengeteg trauma és stressz éri, amit lehet, hogy nem dolgozott még fel, vagy nem tud odáig eljutni, hogy feldolgozza. Ilyenkor elkezdenek működni olyan minták, amik nem segítik a zenekar működését.

A Stabbedben is éveken keresztül néztük, ahogy fejlődik a személyiségünk, ahogy egymásra hatunk, és ott is rengeteg mindent tanultunk abból, hogy a radikális őszinteség a legcélravezetőbb. Meg kell tanulni egymással kommunikálni, és kimondani, ami fáj, és utána lehet továbblépni. Meg kell élni azt a fájdalmat, örömet, ami az emberben benne van, ki kell beszélni, és eljutni odáig, hogy miben tudunk kompromisszumot kötni, mi az, amiben senki nem akar engedni. Hogy gyógyító módon tanuljunk meg kommunikálni egymással, és együttműködni.”

Sanyi: „Akár magánéletileg, akár zenekarilag is, több mindent tudnék mondani, amikor hoztunk valami nagyon rossz döntést, nem is feltétlenül tudatosan, csak úgy csináltuk, ahogy jónak tűnt, de visszatekintve látom, hogy ezek miatt akár éveket veszítettünk. A lemez emiatt is csúszott. Mire ezeket kinyögtük, hogy máshogy kéne, addigra elment egy csomó idő.”

Márk: „Gondolj bele, a legtöbb zenész úgy kezdi, hogy fiatalok vagyunk, zenélni akarunk, összejövünk, elkezdünk zenélni. De senki sem úgy kezdi, hogy tisztában van a zeneipari és szakmai háttérrel, hogy hogyan kell szervezni egy zenekart. A legtöbb magyar zenekar az összes buktatóba belemegy, mielőtt megtanulja, hogy mik a jó és mik a rossz döntések. Egy nagyon sűrű magánélet mellett ez még nehezebb. És ezek sokszor elkerülhetetlenek. Az ember hoz döntéseket, amiket megbán, és ezeknek akár években mérhető következményei lehetnek. És mivel nem ezzel foglalkozunk napi 24 órában, így tud működni a zenekar, ahogy.”

Sanyi: „Mindenkinek volt már olyan, hogy feladná.”

Imre: „Nekem nem. Én úgy vagyok vele, hogy ha akármilyen lassan is, de mindenképpen működjön a zenekar. Lehet, hogy ennyi idő alatt már fel is oszlathattuk volna a zenekart, meg vissza is térhettünk volna, és lett volna legalább kettő jó buli. (nevetés) De nekem jobban tetszik, hogy folyamatos. Hogy van. Létezik. Nem is feltétlenül kifele, hanem magunknak. Hogy tudom, hogy ha évekig nem is csináltunk semmit, de vagyunk, együtt.”

Beszéljünk egy kicsit arról, hogy a zenekar huszonöt éves. Arra például még emlékeztek, hogy lett ez a csapat neve?

Gábor: „Imiék találták ki a nevet még a beszállásom előtt. Akkor kezdődött az első iraki háború, ami az első volt a történelemben azzal, hogy tévéstábok élőben közvetítették. Ez sajnos ma már nem annyira sokkoló, mint akkor volt, ebből is látszik, mennyivel érzéketlenebb már mindenki, mint huszonöt éve. Én személy szerint nem szeretem a zenekarnevet, ma már elég távol áll a mondanivalónktól, meg be is zár egy elég kicsi skatulyába. De így járt a Leprous, az Anathema meg a Thy Catafalque is, szóval túléljük mi is!” (nevet)

.
Mik voltak a huszonöt év legjobb és legrosszabb momentumai?

Imre: „Az egyik legjobb, hogy megjelent az új lemezünk, az egyik legrosszabb, hogy az utóbbi tíz évben nem igen jelent meg semmi. De nem akarom a rosszakat sorolni, ez a közel ötvenesek siránkoznak nagyon gáz. (nevet) Volt egy időszak, amikor azt mondtuk, hogy kihagyunk egy évet, nem koncertezünk. Az alatt az idő alatt nem is nagyon beszéltünk egymással, de aztán kiderült, hogy mindenki olyan szarul volt már, hogy szerveztünk egy koncertet, hogy »bakker, most már valamit csináljunk!«” (nevet)

Gábor: „Az egyik Stage Diving volt az, és már előtte voltak problémák, hogy nem tudtuk, hogyan tovább, ezért eldöntöttük, hogy tartunk egy éves szünetet, és ez a koncert lesz az utolsó. Addig otthon rendezze mindenki a sorait. Kiírtuk, hogy idén ez az utolsó koncert, és ez januárban volt. Erre mindenki, hogy »Úristen, mi van?!« Mi meg, hogy semmi. Aztán eltelt az egy év, »Na, sikerült rendezni a dolgokat otthon?« »Nem.« »Akkor hagyjuk, fölösleges.«”

Imre: „És még szarul is érezte magát az ember, mert még a feszültséget se tudtuk levezetni.” (nevetés)

Sanyi: „Én tudok két legjobbat mondani. Az egyik az, amikor a Klausztrofóniát beválogatták a Hangsúly-díjra, és minden idők legjobb magyar metallemezei között a negyedik lett. Az nekem nagyon jól esett. Arra tök büszke vagyok. A másik meg a mostani lemez, mert ezzel a módszerrel, ahogy most dolgoztunk, még nekem sem volt sosem ennyi lehetőségem egy lemezzel foglalkozni. Stúdióban sosincs idő ilyen szinten baszakodni a dalokkal, mint most, és ezt nagyon élveztem. És örülök, hogy ezzel a módszerrel ilyen sok energiát tudtunk beletenni.”

Gábor: „Voltak jó flashek az évek alatt. Például, mikor az Opeth előtt játszottunk, és Akerfeldt a koncertjükön két dal között mondta, hogy »Watch My Dying is a fucking great band«, az nagyon nagy volt. És közvetlenül aznap este volt az egyik legrosszabb, amikor annyian voltak az E-Klubban, hogy mondták a szervezők koncert előtt pár perccel, hogy most vitt el a mentő egy lányt, mert rosszul lett a tömegben, ráadásul terhes volt… Úgy kellett kiállni… görcsben volt mindenki.

Vagy amikor kimentünk Londonba, ahol két koncertünk volt. Első alkalommal még mentek angolul az átkötő szövegek, aztán folyamatosan magyarul válaszolgattak vissza a közönségből, a harmadik szám után már végig magyarul beszéltem. Az nagyon vicces volt. Meg a Brutal Assaulton ugyanez. Kisszínpad, bár az ottani kisszínpad sem olyan kicsi, és jöttek az emberek magyar zászlókkal. Látsz ilyet focimeccseken, úgy elmegy az ember mellett, de ott a helyszínen meg majd’ elsírod magad. Úgyhogy ott is voltak magyar átkötő szövegek.”

Elég kevés metalzenekar mondhatja el magáról, hogy Oscar-díjra jelölt filmben hallható a zenéjük, ti közéjük tartoztok. Hogy került WMD a Testről és lélekről című filmbe?

Gábor: „Viktort kereste meg egy filmes ismerőse, azzal, hogy Enyedi Enikő keres a filmjéhez egy zordabb zenei betétet, és volna-e olyan dalunk, amit jónak gondolnánk hozzá. Bedobtuk a Nagy számok törvényét, meg a Nicht Vor Dem Kindet, és végül ez az utóbbi lett a nyertes. Sokáig nem tudtunk semmit a sorsáról, nem kaptunk visszajelzést, hogy hol tart a film, aztán egy Facebook kommentben olvastuk, hogy egy ismerősünk sokkot kapott a moziban, hogy derült égből a WMD szólalt meg az egyik jelenetben. A rendező elmondása alapján több zenekar is felmerült, végül a mi dalunkat választotta, mert úgy látta, hogy van a szörnyű zene mellett egy csomó önirónia is a zenekarban, és ez passzolt a mondanivalójához. Később hallottuk, hogy Oscar-jelölést kapott a Legjobb Külföldi Film kategóriában és vicces volt elképzelni, hogy a bizottság fülébe ordibálunk a felvételről.”

Hogy kerültetek annak idején az MTV Icon sorozat Tankcsapda részébe?

Gábor: „A szépemlékű magyar MTV a külföldi mintára szervezett egy tribute műsort, ahol főleg közegidegen előadók dolgozták fel egy-egy hazai emblematikus ‘nagy öreg’ dalait. Azzal kerestek meg a szervezők, hogy a Tankcsapda lenne a következő rész, ahol lenne Csík Zenekar, meg Harcsa Veronika, meg hasonlók, de mégiscsak rockzenekarról van szó, így meghívnák a Neck Spraint meg minket, hogy legyenek torzított gitárok is. Ez egy élő felvétel volt, a Balaton partján, egy strandon konkrétan. Délután oda kellett menni beállásra. Tele volt minden fürdőgatyás emberekkel, mi meg teljes hangerőn belecsaptunk a Bárányba, hát… a jelen lévő kábé négyezer ember egyszerre fordult a színpad felé, hogy »Jééééézus!«. A szervezők kicsit meg is ijedtek, mert nem hallották előre, hogy mit fogunk csinálni, de végül maradhattunk a műsorban. Az elmondásuk szerint Lukácsék kértek minket, nem tudom ez mennyire valós infó. Utána beszéltünk pár szót a zenekarral, de a közös fináléra már nem mentem fel csörgőzni a többiekkel, meg nem is nagyon keresett miatta senki. (nevet)

Néhány hónappal később megkerestük Lukács Lacit próba-szerencse alapon, hogy van-e kedve énekelni az Utolsó hívásban. Tudtuk, hogy sosem vállal vendégszereplést, de ezt leokézta. Ráadásul a születésnapján vette a fáradságot, hogy eljöjjön felénekelni a dalt, meg gond nélkül engedélyezték a Lopott Könyvek stúdióverziójának kiadását, nem kértek egy forintot sem érte, szóval hatalmas megtiszteltetés volt az egész.”

Márk, te 2020 szeptemberében érkeztél a zenekarba, az hogy zajlott?

Márk: „A legrosszabb élményem az volt, amikor a meghallgatásom volt a zenekarral, és odaadták az Első fejezetet, aminek a végén van egy húsz másodperces rész, amikor 220-szal kell tekerni a lábdobon, előtte meg van egy olyan Fear Factory-s rész, ami eleve lábtörő cucc. Volt egy hónapom talán, hogy megtanuljam, és mondtam, hogy nem szoktam ekkora tempókon tekerni, az alsó hangon két hónap, mire én fel tudok készülni, hogy le tudjam játszani a lábaimmal. Jött a meghallgatás, remegtem, minden bajom volt, hogy úristen, Bori Sándor ül velem szemben. Nem vagyok nagy fanboy, de valahogy mégiscsak visszakerültem abba a 18 éves kori állapotomban, hogy a Carbon a világ legjobb dala, a WMD a legjobb magyar zenekar, és nekik kell dobolnom. Elkezdjük játszani az Első fejezetet, és rettenetesen izgultam, meg elbasztam egy csomó részt, nem ment úgy, ahogy kellett volna, mert rettenetesen lámpalázas vagyok, meg rosszul teljesítek, ha valaki figyel közben. Meglepő, hogy zenész lett belőlem. (nevetés)

És arra emlékszem, hogy Bori Sándor ül velem szemben, jön az a tekerős rész, és elkezd menni lefelé a feje, és nézi a lábaimat, hogy mi az isten történik ott lent. (nevetés) Utána semmit nem mondtak, hogy bekerültem-e a zenekarba vagy sem, viszont közölték velem, hogy »Ja, ezt a dalt nem játszuk élőben, mert senki nem tudja lejátszani a zenekarból.« (nevetés)

Én meg ott ültem, hogy egy hónapja napi szinten azzal kelek-fekszek, hogy 220bp-vel tekerek, mint a disznó, és lerohad a lábam. És ez ilyen rendszeres motívummá vált a WMD-ben, hogy azt mondják, tanuld meg ezt vagy azt a dalt, megtanulom, majd kiderül, hogy »Ja, azt a részt nem játsszuk amúgy, mert nem tudjuk, meg nem akarunk belebukni.« Ja, tök jó, hogy megint elbasztam rá egy hetet, hogy megtanuljam…” (nevet)

Imre: „De ilyenkor mindig fejlődsz, azt vedd figyelembe. Ezek nem visznek hátrébb, csak előre!” (nevetés)

Márk: „Negyvenéves vagyok, én már csak azt akarom megtanulni, amit aktívan használok is. Nem pazarolhatom az amúgy is kevés időm és energiám olyasmire, amit utána nem használok.”

Sanyi: „Emlékszem arra a próbára, épp trombózissal flangáltam egy hétig. Mutattam is a többieknek, hogy ki volt dudorodva egy ér a karomban, mi lehet ez. Mindenhonnan elküldenek az orvosok, borogassam meg nem tudom. Rá pár napra meg már kórházban voltam. Jó, hogy nem nyiffantam ki a próbán…”

Imre: „Igen, majdnem mindenki meghalt már közülünk… Gábor egyszer rommá törte magát az autóban, az borzalmas volt. Képzelj el egy autót, aminek egyetlen ülése van, ott ül Gábor, és körülötte minden összetörve, az egész autónak nincs egy ép porcikája.”

Ez hogy is történt…?

Gábor: „Elaludtam vezetés közben koncert után hazafelé menet. Akkor még kemény voltam, nem tudtam, hol a határ, és kiderült, hogy nem tudok egyvégtében 26 órát ébren lenni. Nem is voltam álmos, csak elment a kép, bementem 110-zel az erdőbe, kitörtem két fát a kocsival. Kiszálltam, ott a közelben parkoltak valami lengyel kamionosok, jöttek nézni, hogy mi történt. Mondom, világítsatok már ide, hol a mobilom, megtaláltam, és hívtam Kovács Bedlam Pétert, az akkori menedzserünket, hogy figyelj, holnap nem megyek koncertre…” (nevetés)

Imre: „Egyszer nekem volt olyan egy debreceni koncert előtt, hogy elkezdtem szédülni. A koncertet még lejátszottam, aztán két hónapig szédültem… Nem tudtam felállni, mintha hullámvasúton ültem volna hetekig. Az is a túlhajtás volt. Akkoriban voltak olyanok, hogy elindult egy pénteki munkanap reggel hatkor, a munkából elmentünk koncertre, szombaton pontosan hatkor beértem munkába, mert aznap is dolgozni kellett, lenyomtam még egy műszakot, majd elmentünk a másik koncertre, és akkor vasárnap hajnalra hazaértünk. Ezt végig alvás nélkül. Na, ilyet már nem csinálunk, most már egy hétvégére se nagyon teszünk két koncertet, ha van rá mód.”

Gábor: „Volt, hogy két hónap alatt játszottunk 18 fesztiválon. Csütörtök reggel felkelsz, és tudod, hogy vasárnap fogsz lefeküdni. Nagyon pörögtünk még akkor…”

Imre: „És minderről egyértelműen kiderült, hogy semmi értelme nem volt…” (nevetés)

Gábor: „Azt látta mindenki, hogy megy ki a csávó, tiszta kattant, nagyon hosszú a haja, ordít hülyeségeket, üvölt, mint a barom, vicsorog, meg bonyolult az egész zene, és azért ennek van egy üvegplafonja. Ami volt, azt szerintem kimaxoltuk. Amit ez a fajta zene tud, koncertlehetőségek terén is, megjelenés, elérés, nézőszám szempontjából, amit lehetett, kihoztuk. De most másfajta kimaxolás van, és ez is érdekes. Most valahogy csak így magától működik.”

„Ebben a teljesen megváltozott korban még az is teljesen fejre állt, amit a tapasztalatai alapján az ember elképzelt, hogy x év múlva miféle életet fogunk élni.”

Több dalban is érzem nem is megkeseredettséget, hanem hogy ebben az országban ilyen élni középkorúként. Ugyanakkor meg huszonöt éves a zenekar, még mindig itt vagytok, tehát kell, hogy legyen valami pozitív is, amit leszűrtetek az évek alatt.

Imre: „A zenekar mindenképpen a mérleg azon nyelvén van, ami a sok negatívumot ellensúlyozza. Ez az alapkoncepció. Hiába vannak nehézségek a zenekarban, maga a zenekar a hétköznapi nehézségeket kompenzálja.”

Gábor: „Nem is feltétlenül a zenekar, hanem maga a zene. Mióta egy picit eszméletemen vagyok, meg ilyen zenéket hallgatok, 11-12 éves korom óta, azóta volt itt rendszerváltástól kezdve mindenféle, teljesen más világ van. De az az egy biztos volt, hogy mindig lesz következő Slayer-lemez, meg Motörhead, ilyenek. Most már az sincs. Ebben a teljesen megváltozott korban még az is teljesen fejre állt, amit a tapasztalatai alapján az ember elképzelt, hogy x év múlva miféle életet fogunk élni. De önmagában véve a zene sosem hagy cserben, arra lehet számítani, az nem fog változni. Lehet, hogy kifordul magából körülötted minden az országban, meg öltönyös gazemberek jönnek-mennek, mégis van egy csomó dolog, ami nem változik, ami maradandó. És az maga a zene.”

Sanyi: „Kicsit kellemetlen az embernek a saját dolgairól beszélni, de szerintem zeneileg és szövegileg is a WMD egy kicsit időtlen. Például kifejezetten élvezem Gábor finom odaszúrásait a jelen rendszernek, amiket lehet, hogy nem is annak szánt, de hiszek abban, hogy ezek a dalok érvényesek. Nem is mondanám, hogy modern, meg azt se, hogy retro. Egyik sem igaz rá. Én relatíve kevés zenét hallgatok egyébként, metalt főleg. Csomó mindent későn fedeztem fel, Deicide-ot például, de mostanában AC/DC-t hallgatok, pedig mindig utáltam.” (nevetés)

Na, erre nem számítottam…

Sanyi: „Feldobta a Youtube, meghallgattam, és valahogy hirtelen megértettem, hogy miről szól. Valószínűleg korábban rossz elvárásokkal hallgattam ezeket a zenéket. De szerintem a WMD-nek van egy olyan hangulata, ami nem nagyon van meg más zenékben. Kicsit olyan kakukktojás, mint mondjuk filmekben David Lynch. Egyszerre borzalmas és felemelő, és a legtöbb zenekar általában csak az egyik oldalt űzi.

Egyszer mondta nekem egy csaj koncert után, hogy azt szereti a WMD-ben, hogy összességében mégiscsak valamifajta katarzis, valami pozitív örömmel jön ki belőle, miközben maga a zene meg nem egy Négy évszak. (nevetés) De szóval a WMD ennyiben mindenképpen hozzátesz az életemhez, még akkor is, ha sokszor az én dalaimról van szó, hogy egy olyan hangulatot kapok, amit máshol nem.”

Azt nyilatkoztátok a lemezkészítés kapcsán, hogy „a végén mégis azt érzi az ember, hogy sokkal többet kap vissza más formában.” Mindig érdekelt: mit kap vissza?

Gábor: „Azt, amikor valaki odajön koncert után elmesélni, hogy adott élethelyzetben egyik pillanatról a másikra mégis beüt, hogy ezek mégsem átláthatatlan sorok, és hogyan tudnak teljesen maguktól értetődőek lenni.”

És a turné milyen lesz?

Imre: „Valamikor nagyon rég bejelentettük, hogy soha többé nem turnézunk, és ezt be is tartottuk egész eddig. A magyar turné inkább országjárás, nem olyan nagyon sok helyszínnel. De ilyet nagyon rég csináltunk. Az Ørdøg és a Don Gatto zenekarokkal megyünk. És ha ez sem működik, akkor tíz évig megint nem megyünk.” (nevet)

A még újrakiadatlan korábbi anyagokkal mi a helyzet?

Gábor: „A Klausztrofónia című első albumunkat még idén szeretnénk megjelentetni vinyl formában, mert pont húszéves. A többivel mindig felmerül, hogy jó lenne újra venni őket, mert jó dalok, főleg a 4.1 és 4.2 kapott kevés figyelmet, de annyi energiabefektetést igényelnének, ami helyett célszerűbb lenne új albumot csinálni. Lassan ötvenévesek leszünk és nem feltétlenül reális már húszéves távlatokban gondolkodni.”

Elhangzott már, hogy a korai idők dalaiban megjósolt jövő mára valósággá vált. De amúgy hogy látjátok a jövőt?

Gábor: „Ez egy átok, komolyan. Most jött ki az Egyenes kerülő, rajta Csontfehérrel, utalva a lyukas zászlóra a refrénben, ami kifakul fehérre, meg a Petőfitől kölcsönzött szavakkal, amiket sokat láttunk viszont a napi hírek kommentmezőiben. Egyetlen hónap sem telt és betű szerint bejött. Jobb lett volna, ha nem teszi.

Hosszútávon bizakodó vagyok, és szemétség kimondani, de el fognak fogyni a bácsik, akik a huszadik századot vonszolják maguk után még erőből, de ez hamarosan nagyon kevés lesz bármihez. Jön még jónéhány nehéz év, és el fogunk menni a katasztrófa határáig, de ez a káosz, ami most vesz körül mindenkit, szükségszerűen le fog tisztulni. Nincs más lehetőség. Ugyanabban a süllyedő hajóban ülünk, és semmi értelme ütni a másik oldalon evezőket. Majd hamarosan felismerjük ezt, csak még mindig nem fáj eléggé.” 

(Az interjú eredetileg az októberi digitális különszámunkban jelent meg.)