A Burning Starr motorja, a gitáros Jack Starr az egykoron szebb napokat látott Virgin Steele alapítótagja volt, azonban onnan korán, még 1984-ben kilépett. Egy évvel később új csapatával már ki is hozta a Rock The American Way debütöt, amit az első etapban további három nagylemez követett. 15 év szünet után 2004-ben indult újra ez a formáció, az azóta született albumok között pedig a Souls… szám szerint a negyedik a sorban. Túlzottan nagy zenekari aktivitásról tehát nem beszélhetünk, inkább afféle szerelemproject ez szórvány megmozdulásokkal és időnkénti kultmetalos fesztiválfellépésekkel. (Nem mellesleg a gitáros a saját neve alatt is készít szólóanyagokat – az egy másik történet.)
Jack és barátai új lemeze kellemesen hallgatható, de komolyabb katarzist nem okozó régisulis fémzenét tartalmaz, a gitárjáték és a tempók tekintetében nem kevés Dio-érás Black Sabbath- és klasszikus Dio-hatásokkal. Ugyanakkor a frontember Alex Panza simább és hajlékonyabb hangja egy másfajta karaktert ad a végeredménynek.
Az intrót követő Demons Behind Me egy egészen ígéretes, pörgős felvezetése a lemeznek, de aztán az I Am The Sinnerrel rögtön beköszönt az a komótos középtempózás, ami később az anyag java részét eluralja – egy idő után cseppet álmosító hatást keltve. (A dal maga amúgy a Holy Diver 2.0 címet is viselhetné, de ez egy másik kérdés.) A The Wrath Of Attila pedig egyenesen fárasztó és eseménytelen. Olyan nótából kéne inkább még pár, mint a tempós-húzós All Out War – na, az például tényleg jó. Jack kétségkívül érzésből, feelingesen gitározik, meg Alex extrémitásoktól mentes, kellemes és kifejező hangját is jó hallgatni. Ugyanakkor viszont tény, hogy a ritmusszekció inkább csak a kötelezőket hozza, hiába kalapál itt az ex-Manowar ütős Rhino. Egy fifikásabb dobolás sokat hozzátehetne a végeredményhez.
Összességében nem vészesen rossz a Souls Of The Innocent, de az biztos, hogy néhány pörgősebb tempó beiktatásával jócskán ütőképesebb lehetne. Ez így egy kellemes, de nem igazán megrázó stílusgyakorlat lett. És kicsit öreges is, valljuk be. Ezzel együtt simán jobb, mint pl. a Virgin Steele 2010 utáni anyagai, csak hogy egy – Jack személye miatt – releváns összehasonlítással éljek. De sajnos így sem tudok rá egy hatosnál többet adni, hiába szeretném szeretni.
