A nyugat-yorkshire-i doom metalos Iron Void sztorija 1998-ban indult, azonban a kezdeti lendület hamar elfogyott, az akkori négyes felállás már két évvel később feloszlatta magát. A basszer/énekes/főnök Sealey azonban nem nyugodott, és új tagokkal, immáron trióban élesztette újra a bandát 2008-ban. Az azóta eltelt másfél évtized alatt a zenekar most érkezett el negyedik teljes soralbumához – az első három munkájukat nem hallottam, a IV azonban bár falhoz nem is állított, de alapvetően kellemes benyomást tett rám.

Meglehetősen alapra vett, pőrén megfogalmazott doomos fémzenét játszik a három meglett muzsikus: olyat, aminek minden muzikalitása mellett sajátja egyfajta jó értelemben vett robusztusság is. A Solstice vagy az Argus világától példának okáért nem áll messze az Iron Void-féle megközelítés, ugyanakkor a trió felállás és a váltott ének (Sealey mellett a gitáros Steve Wilsont is vokalizál) okán nekem a Spirit Caravan neve is beugrik itt-ott a dalok hallatán.

Az alapvetően szimpatikus zenei és hangulati világ ellenére minden szerzeményt azért nem mondanék száz százalékosnak, pár nótát kicsit túlhúzottnak is érzek, azonban például az intrót követő Grave Dance és Living On The Earth kettőse kimondottan jól eltalált darabok, a záró Last Rites hol visszafogottabb, hol súlyosabb témáinak okos váltogatása pedig kifejezetten izgalmas.

Az album megszólalása jól áttekinthető, ám egyben kellőképpen fajsúlyos is, és lényegre törő módon nélkülöz mindenféle felesleges cicomát, sallangot. Dob-basszus-gitár-ének, és ennyi. Ugyanakkor érdekes a két énekhang kontrasztja: habár túlnyomórészt egy relatíve tisztább, dallamosabb orgánum uralja a dalokat, néhol azonban megreccsen egy ráspolyosabb, borízűbb hang is, egy plusz árnyalatot adva az összképhez.

Doom metalról lévén szó, az általános atmoszféra meglehetősen sötét, azonban ez nem a nyirkos novemberi esték méla melankóliája, hanem sokkal inkább a monolitikus tengerparti szikla szürkesége vagy a viharos szelek által szabdalt kopár fennsík komorsága. Stílusos, hangulatos dalcsokor a IV háromnegyed órája – ugyan nem tökéletes minden ízében, de kétségkívül megvannak a maga szép erényei. Hét pont, de az az erősebbjéből.