Olyan volt nekem ez a fesztivál, mintha valaki véletlenszerűen kiválasztott volna ötöt a kedvenc magyar bandáim közül, s hozzárakott volna még egyet, hogy valami újat is megismerjek. Persze nem így szervezték (konkrétan Berszán Miklós Mad Robots-gitáros), de attól még úgy éreztem magam, mint akinek előbb jött a karácsony.
Szeretem a soknevű Supersonicnak, ennek az óbudai klubnak az underground labirintusát, csoda hangulatos az egész ipari komplexum, de a hangzással többször van baj, mint nem. Sajnos most sem szólt jól mindenki, de egy koncertet sem vágott tönkre ez a probléma. Az első fellépő a klub Vörös Yuk nevű felében az EiLEMA volt, és a túlvezérelt hangzás nem esett jól, de attól még az Attracted to Light c. debütalbum már annyiszor hallott dalai most is adták. Hanem még talán a Sleepy-nél, Molobónál és Mothernél is jobban örültem a két új nótának. Az egyik amolyan chilis groove-ot és hendrixes gitárt hoz, a másik (Seven?) pedig a csapat borultabb, grunge-osabb oldalát erősíti, s már így elsőre is katarzis közeli élmény volt.
A fesztivál úgy épült fel, hogy amint véget ért adott banda az egyik színpadon, kezdett is a következő a másikon, kissé ahogy Rick Rubin intézte a Slayer dalokat ugye, így nem volt idő jókat dumálni a jó ismerősökkel, cserébe nettó öt óra alatt lezúzta a programját a hat fellépő. Szóval a Kék Yukban jött is a Stabbed. Öt éve nem láttam őket, ahhoz képest új az énekes meg a basszer, és jobb a csapat, mint valaha. Náluk iszonyat groove-ok, matekos szaggatott riffelés és brutál üvöltés keveredik kerek dallamokkal – a Cadaveres-t (és most a nézőteret) is megjárt Gabó Ádám remek frontember, de az egész banda úgy tolja a színpadon, ahogy csak nagyon kevesen a színtéren. A nemrég ütős klippel megtámogatott Sleeper volt tán az egyik csúcspont, bár relatív, mert tényleg az első pillanattól az utolsóig elképesztő energiákat mozgattak meg.
Akárcsak az Angertea a kevésbé színesen megvilágított, elvileg nagyobb Vörös Yukban. Mihály Gergőék az év egyik legjobb albumát hozták ki néhány hónapja, és a koncert is nagyban épített a Darkmindra, bár a végén a Damagebirth-szel zúztak le mindenkit végleg. Nem tudom, hányszor láttam már őket, de mindig megdöbbent, hogy ez a három fazon micsoda irtózatos súllyal zenél, s mégis mennyire zeneien. Ránézésre békés, nyugis komák, és mondjuk Peralta Miguel basszert még tán senki nem látta magából kikelni a színpadon, ő csak hozza azokat a király basszustémákat, hanem Gergő meg a dobos Ottó mindig megmutatja, hogy hiba a látszatra támaszkodni. Nem jelenteném ki biztosra, hogy ők szóltak az est folyamán a legjobban, de hogy bődületesen megdörrentek, az tény.
A házigazda Mad Robots szintén, bár itt több volt a dobhártyarepesztőre felhúzott hangerő miatt a kő-kása. Ez a csapat is olyan, hogy bármikor bárhol szívesen nézem-hallgatom, és nem tudok betelni a dalaikkal. A groove-ok, a riffek, az üvöltős, ill. tiszta ének, meg amikor bejön samplerről valami táncos ritmus, és berántja az embert, aztán egyszercsak ráébred, hogy hoppla, ez tényleg nem egy tánc, hanem agyas zúzás. Igen, azt hiszem, itt volt még leginkább bemozdulás a nézőtéren. Amilyen cefet sok koncert volt/van ebben az időszakban, nem lepett meg, hogy a 7/8 feszten a tömeg nem töltötte be faltól falig a termeket, és valahogy lassan oldódott mindenki. Mégis mindenkin az elégedett vicsorokat ill. vigyorokat láttam végül.
A többi fellépőnél frissebb évjáratú Autopilot-ot nem ismertem eddig, szégyenszemre, mert amúgy már min. ’13 óta léteznek, s megvan mindenük, ami ahhoz kell, hogy felírjam őket a kedvenceim listájára. A négytagú csapat baromi jól zenélt, olyasmi modern prog.rock/metalt méghozzá, ami kb. a Mars Volta/Karnivool/Grand Mexican Warlock vonalba illik. Az énekesük, Farkas Balázs külön fazon, ritka szuggesztív és egyedi figura, aki mellé remekül énekel is, és azért külön jó pont jár, hogy ha üvöltött is párat, nem ment át metalcore-ba, mint annyi kortársuk. De meg a lebegősebb-pszichedelikus részek sem csaptak át altatóba, harmónikus volt az összkép. Eleddig utolsó, 2017-es albumuk, a Half the Pressure, Twice the Speed maximálisan ajánlott cucc!
Az estet, másnapba átnyúlóan a debreceni Ghost Toast zárta, a szokott módon trióban, a szinti-cselló részeket (és beszédbevágásokat) samplerről tolva. Náluk volt vetítés is, és bár őket is hallottam már szebben szólni, most is ugyanúgy magával ragadott számtalan stílusból merítő instrumentális zenéjük. Melynek egyik fő eleme a komorabb témák dacára is a három emberből áradó derű. Ha egyszer alaposan meghallgatod a dalaikat, de pláne, ha látod őket élőben, kizárt, hogy ne szeresd meg a G.T.-t. A fesztivál nevéhez illően a csodálatos és komplex Chasing Time-ot teljes egészében tolták, sőt, de azért a Get Rid Of jellegű bemozdulósabb darabokra, nos, még jobban bemozdult a közönség. Aztán mikor vége lett a koncertnek, kaptunk egy sajátos részletet a Füles Mackóból, ami még egy ilyen, alapvetően egyéni, kiszámíthatatlan és különleges zenét játszó bandákat felvonultató fesztiválon is váratlan húzás volt.
