Kiadó: Metal On Metal Records / Írta: Schmidt Péter / 8
Habár az ízig-vérig underground texasi heavy/power metalos Ignitor legismertebb arca az énekes Jason McMaster (sok minden más mellett lásd Watchtower, ex-Dangerous Toys), a banda motorja mégsem ő, hanem az alapító gitáros, Stuart Laurence. Mellette a dobos Pat Doyle számít még ős-arcnak – Jason csak az alakulás után öt évvel, 2008-ban csatlakozott, és a harmadik albumon, a 2009-es The Spider Queenen debütált itteni frontemberi szerepében. (Érdekesség, hogy elődje egy hölgy, bizonyos Erika Morgengrau volt, az első két korongon még ő vokalizált.)
A Horns And Hammers már az ötödik sorlemez McMasterrel a fronton, és az tuti, hogy amiként az eddigi anyagaikkal nem törtek ki a földalatti létből, úgy ezzel az újjal sem fognak ilyesmit elkövetni. Azt a fajta lecsontozott, zsigeri, összetéveszthetetlenül tengerentúli power metalt tolja ugyanis a brigád, ami horzsoló mivolta okán nem hogy a 21. században, de még a hős- és fénykornak számító nyolcvanas években sem vált, válhatott a tömegek kedvencévé. Minderre a brigád nyilvánvalóan magasról tesz – a maguk potenciálisan szerény lélekszámú, de annál fanatikusabb táborával azért megtalálják egymást, és ez minden bizonnyal rendben is van nekik így.
És hogy precízebben körbeírva mégis milyen zenét kínál a Horns And Hammers? Első impresszióként a lemezborító már sok mindent sejtet, de hogy további konkrétumokról is szó essék: a korai Metal Church és a Rick Mythiasin-korszakos Steel Prophet intenzitásával elővezetett, korai Manowar- és klasszikus Judas Priest-alapú, hasító fémzene ez, mániákus énekkel és véres kardot lóbáló, fantasy gyökerű szövegekkel. És ami még nagyon fontos: valóban jól megírt, kompakt, erős dalokkal meg ízes-ízléses gitármunkával, a hatásosan kaszaboló riffelés és a szólók tekintetében egyaránt. Jason minden túlzás nélkül baromi jól énekel, torkában éppen úgy megvan a David Wayne-féle ráspoly, mint Ripper zsilettpengéi – és ezekkel a célszerszámokkal bizony kegyelmet nem ismerő módon is ügyködik.
A kilenc saját dal meg a Saxon Machine Gun-jának elbrutalizált átirata kevés pihenőt engedélyezve csörtet végig a hallgatón, csak egy rövidke instru outro hoz a végére egy kis lecsendesedést. Az alapból sem bárgyú US power muzsikát különösen harapós formában tálalják tehát a texasiak ezen a lemezen – a pontszám csak a csúnyán kopogó dobsound és a szerintem kissé felesleges feldolgozás miatt nem lett eggyel magasabb. Highly recommended, ahogy arrafelé mondják.
