Kiadó: Noize In The Attic Records / Írta: Schmidt Péter / 9

Kilenc év szünet után – számomra teljesen váratlanul – érkezett meg a texasi Austinból származó Scorpion Child harmadik nagylemeze. Első két korongján a csapat amolyan Led Zeppelin, Thin Lizzy, The Cult alapokon álló klasszikus hard rockot adagolt, kimondottan jól fogyasztható, ámde mégis tartalmas formában. Az új album ezekhez képest szolgál néhány meglepetéssel: egyrészt hangulatában jócskán komolyabb, sőt komorabb lett elődeinél, másrészt pedig készítői újabb keletű hatásokat is felvillantanak a friss dalokban. Dark-gothic és melankolikusabb posztpunk elemek megjelenésére gondolok elsősorban, sőt pár helyen még afféle dark americana ízű mozzanatokat is elcsíphetünk.

A masszív hard rockos fundamentum megmaradt, ez nem kérdéses, de a fenti behatásokkal kiegészülve egyértelmű, hogy a Scorpion Child eddigi legkomolyabb és egyben legváltozatosabb anyaga született most meg. (És egyben a legjobb is, szerintem.) A második lemez óta eltelt hosszú idő valószínűleg csak részben magyarázza a zenei horizont fentebb taglalt tágulását, ebben legalább ugyanannyi része lehetett a frontember Aryn Jonathan Black életében történt fajsúlyos és tragikus eseményeknek is. Az albumcím sok mindent elárul, azt hiszem.

Mindazonáltal a végeredmény mégsem amolyan bedepizett köldökbámulás, merthogy mindeközben a muzsikájuk régről ismerős tempós húzása mégis megmaradt – a színek és tónusok váltottak ezúttal sötétebbre, az energiaszint megmaradt. A nyitó Be The Snake kiváló példa erre, mint ahogy a visszafogott tempójú kezdés után sötét fortyogásba váltó See The Shine sem egy bárgyú darab. De igazából a korong mind a nyolc tétele fajsúlyos a maga módján.

Megvan a zenei kapocs a korábbi anyagokkal, ez egyértelmű, de a 2025-ös Scorpion Child bizonyos tekintetben mégis egy másik banda érzésem szerint. Hangulati-tartalmi szempontból mindenképpen. A banda mostani világa éppen úgy vonzó lehet mondjuk a The Cult vagy akár a Doors felől érkezve, mint teszem azt a Year Of The Goat vagy a Grave Pleasures irányából közelítve. Engem nagyon elkapott az I Saw The End… sötéten izzó atmoszférája, az év egyik legjobbja idáig ez a lemez.