Kiadó: Massacre Records / Írta: Schmidt Péter / 9
A Patás e hónapban nagyon célba vette a régi amerikai power metal bandákat: a Vicious Rumors új albuma ugyebár Az Ördög menedéke címet kapta, míg a kor- és pályatárs Helstar lemeze Az Ördög álarcosbálja névre hallgat. Külön poén, hogy a Helstar frontembere, James Rivera úgy két évtizeddel ezelőtt egy ideig a VR énekeseként is praktizált. Vannak fura fintorai az életnek. További – zenehallgatói szempontból szerencsés – egybeesés, hogy ezúttal mindkét brigád új anyaga igencsak erőteljesre sikeredett: kilenc ponttal jutalmaztam mindkettőt, és nem véletlenül. (Egyébiránt kilenc az évek száma is, amennyi eltelt a Helstar 2016-os Vampiro albumának megjelenése óta.)
A banda felállásában Rivera mellett a gitáros Larry Barragán képviseli az őstagságot, de a dobos és a basszer is régóta képben van itt, egyedül a másik hathúros, Alan DeLeon Jr. friss arc, ő tavaly csatlakozott. Zenei szempontból inkább húz ez az anyag a némileg dallamosabb, old school Helstarhoz, mint a visszatérés utáni thrashesebb, extrémebb hatásokat is felvillantó énjükhöz – értem ezalatt a Vampiro előtti cuccaikat, mert az már tulajdonképpen visszakanyar volt. Most is ilyesmiről van szó, bár annyira nem egyértelmű módon, mint legutóbb, inkább valahol félúton a Vampiro és karcosabb újkori előzményeinek világa között. Ha úgy vesszük, amolyan Helstar-szintézisként is felfogható ez az anyag.
A rövidke Avernus intro után érkező címadó, illetve az ezt követő Stygian Miracles meglehetősen vehemens lendülettel csapnak a lecsóba, ezek szinte már speedbe hajló US power tételek. Tök jó mindkettő, de nekem még jobban tetszik a visszafogottabb, fojtogató atmoszférájú Carcass For A King, amiben Rivera olyan mély, szinte már darkos regiszterekbe is lemegy, amilyeneket ezidáig nem nagyon hallhattunk tőle. Az ürge egyébként még mindig nagyon nagy király: igaz, a sikolyokkal már spórolósabban bánik (a maga 65 évével ez érthető is), viszont ahol el-elereszt egyet, az bizony nagyon hasít. Néhány, az utóbbi albumokon már bemutatott, extrémebb (blackes jellegű) rikácsot is megereszt időnként, ezek sem állnak rosszul neki. Szerencsére nem tolja túl a dolgot, inkább amolyan fűszerként használja ezeket. Az a gonoszkás, szuggesztív és mániákus él pedig, ami miatt anno megkedveltem, a mai napig megvan az előadásmódjában. Az új nóták horroros-vámpíros tematikájához jól is illik mindez – tartalomhoz a forma, ugyebár. Mindenképpen említést érdemel még az instrumentális Suerte De Muleta, ami nekem valahol az Iron Maiden 1984-es Losfer Wordsét idézi, illetve a záró I Am The Way, ami a lemez legelvetemültebb tétele. Utóbbi amolyan horrorisztikus, infernális metal minimusical, kísérteties kórusokkal, jó pár vendégénekessel (Robert Lowe és Jason McMaster, többek között), néhol thrashbe hajló riffekkel-tempókkal, és hideglelős énektémákkal Rivera részéről. Egyértelműen ez a dal áll legközelebb a visszatérés utáni, kissé extrémebb megközelítésű anyagokhoz.
Rivera méltatásán túl mindenképpen dicsérendő az okosan megtekert gitárjáték és a remek szólómunka is – néhol egészen szövevényes dolgokat játszik a Barragán/DeLeon páros, érdemes odafigyelve felfejteni a szálakat. De a dobos Michael Lewis egyszerre fifikás és mégis roppantul húzós dobolása mellett sem mennék el szó nélkül. A maga 38 percével egy kerek, kompakt egész az Álarcosbál – a Helstar-legenda tehát él és virul.
