Augusztus végén került a boltok polcaira a Helloween friss nagylemeze, a Giants & Monsters, ami már a második a nagy összeborulás óta. Andi Deris énekessel még júliusban, jóval a lemezmegjelenés előtt volt alkalmunk beszélgetni egy jót.
–Szöveg: Kiss Gábor · Fotó: Mathias Bothor
Az első előzetes dal, ami kijött a Giants & Monstershez, a This Is Tokyo címet kapta. Ennyire különleges volt az a koncert a Budokanban, ami tavaly koncertlemezként is megjelent, hogy most egy dalt is szenteltetek a városnak?
„Valószínűleg az a buli volt az utolsó csepp. Már régóta szerettem volna ugyanis írni egy köszönő dalt Japánnak. Ahogy sokan tudják, az első zenekarom, a Pink Cream 69 nagyon-nagyon népszerű volt arrafelé. Japánban indult be a lavina: hirtelen kikerültünk a kis klubokból, aztán már egyre nagyobb helyeken kezdtünk el játszani, míg Európában csak kisebb koncerttermekben léptünk fel. Számomra mindig is Japán jelentette azt a helyet, ahol igazán beindult a karrierem, és örökké hálás leszek ezért.
Szóval régóta szerettem volna írni egy dalt köszönetképpen. Volt idő, amikor még az is megfordult a fejemben, hogy megtanulok egy kicsit japánul, és csinálok egy metaldalt ezen a nyelven. Tulajdonképpen még mindig nem tettem le róla.
Szóval most beugrott egy sor, eszembe jutott, hogy »This is Tokyo.« Innen jött aztán: »You’re one in a million. You’re one in a million.« Csakhogy ekkor még azt sem tudtam, kiről is szól ez a »one in a million« mondatocska. Még csak egy aprócska ötlet volt a fejemben, de azt mondtam magamnak: »Oké, eddig tetszik. De hogyan tovább?« „You’re one in a million… you’re one in a million…” De önmagában ez így szar. (This is shit.) Várjunk csak, »This is Tokyo!« Ennyire egyszerű. Úgy értem, az elején még tök csalódott voltam. Mi az, hogy »one in a million«? Mi értelme van ennek? »Á, ez egy nagy szar.« Látod, néha mégis jó is, ha az ember frusztrált, mert abból is születhet egy jó ötlet.”
.
A szöveget tehát te írtad, de ki szerezte a zenét?
„Az is az enyém.”
Van egy sor a dalban, ami szerint átéltél egy földrengést, és azt hitted, meg fogsz halni. Mi történt?
„1991-ben volt egy hatalmas, 8,1-es földrengés Japánban, és én is ott voltam ekkor. A Hard Rock Caféban voltam Roppongiban, és totál berúgtam a Long Island koktéloktól. Azóta nem is ittam ilyet egyszer sem. Szóval a piálás végén úgy döntöttem, hogy levágom az utat, és a temetőn keresztül megyek. A Hard Rock Café és a Roppongi Prince Hotel között van egy hatalmas temető, és ha körbe akarsz menni, az bizony marha nagy kitérő. A temetőnek van viszont egy kis kapuja, ami éjjel is nyitva szokott lenni, szóval úgy voltam vele, csak átvágok rajta, és hat-hét perc alatt a hotelben vagyok.
Aztán, ahogy a temető közepén jártam, elkezdődött a földrengés, én meg hirtelen ott találtam magam egy síron elterülve, ordítva, totál kijózanodva. Úgy rengett a föld, hogy nem tudtam megállni a lábamon. Egy másodperc alatt tiszta lett a fejem. Ez volt eddigi életem legbrutálisabb élménye: egyedül a temető közepén, miközben zajlik egy komoly földrengés. Tényleg azt hittem, hogy itt a vég. Olyan volt, mint a hollywoodi horrorfilmekben. Tényleg rémisztő volt az egész, mert rengeteg sírkő, is összetört, omlottak le mindenfelé. Arra emlékszem, hogy csak az járt a fejemben: »el kell tűnnöd innen, el kell jutnod arra a kis ösvényre«, mert az legalább messze van ezektől a nagy kövektől, amik csak úgy zuhannak le. Nem akartam, hogy egy ilyen maga alá temessen. Fogalmam sincs, hány ezer kilós lehetett némelyik, de én biztos nem akartam alájuk kerülni.
Elég sokáig tartott, mire végül beértem a hotelbe, de ekkor még mindig tartott a földrengés. A lifteket leállították, minden zárva volt. Szóval felsétáltam az ötödik emeletre, ott volt a szobám, és ahogy beléptem az ajtón, az egész kezdődött elölről. Minden mozogni kezdett, az egész épület. Másnap reggel láttam a hihetetlen pusztítást. Az ablakomból pont rá lehetett látni az autópályára, ami leszakadt. Az egész autópálya leomlott. Brutális volt.”
A dalcímekből ítélve jól gondolom, hogy konceptalbum lesz a Giants & Monsters?
„Tulajdonképpen igen, de ez nem direkt alakult így. A preprodukciós fázisban 23 dalt vettünk fel, és talán mondanom sem kell, mennyire nehéz volt ebből kiválasztani azt az 10–13 számot, amik gördülékenyen követik egymást és összeillenek. A zenekarral már az elején összeállítottunk egy listát a kedvenceinkből, és ezt adtuk át a menedzsmentnek meg a producer csapatnak. A menedzsmentben egyébként többen is Helloween-rajongók, ami óriási segítség. Ők kiválasztották a legjobb tételeket, aztán a producerek ezt tovább csupaszították tíz dalra, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ne legyen több a lemez 60 percnél. A hallgatók többsége ma már legfeljebb 50–52 percet szeret egyhuzamban meghallgatni. Ha hosszabb egy album, akkor sokan belefáradnak és kikapcsolják.
Én mondjuk mindig értetlenül álltam az ilyesmi előtt – hogy lehet valami ’túl hosszú’? – de amikor végighallgattam az albumot, én is úgy éreztem, hogy ez így kerek. Szeretek úgy zenét hallgatni, hogy veszek egy jó szivart, leülök, végighallgatom az A oldalt, aztán kávészünet, és jöhet a B oldal – ez az ideális élmény. De tiszteletben tartottuk a hallgatók többségét: 50 perc pedig bőven elég nekik, ennél több már túl sok ahhoz, hogy végig lekösse őket. Egyesek 40 percet mondanak, én 50-nél érzem jól magam, mások még 60-nál is kitartanak, de a legtöbben mindig panaszkodnak, ha túl hosszú egy album. Szóval végül szerintem sikerült megtalálni a jó arányt: valamivel több, mint 50 perc a lemez, amivel mindenki boldog lehet.”
Mi lesz azokkal a dalokkal, amik nem kerültek fel a lemezre. Azokat is felvettétek azért?
„Nem, de akár holnap is bemehetnénk a stúdióba, és egy szuper albumot csinálhatnánk belőlük, hiszen ott vannak megírva. Minden dalszerzőnk rengeteg jó dalt írt, amik még a fiókban vannak, de egyszerűen nem fértek rá erre az albumra. Nem a minőségük miatt, hanem mert nem passzoltak a lemez hangulatához. Kai írt például egy tök jó dalt, aminek Monsters a címe, így tökéletesen illett volna a Giants on the Run mellé, de úgy éreztük, mégsem passzol a lemezre. Egy kicsit kilógott volna az anyag hangulatából – viszont tökéletesen beleillik abba a zenei világba, amit a ’maradék’ dalok képviselnek. Azok ugyanis mind súlyosabbak, brutálisabbak. Szóval simán bemehetnénk holnap a stúdióba, és felvehetnénk egy keményebb, zúzósabb albumot ezekből – és biztos vagyok benne, hogy iszonyú jó lenne.”
Közösen írjátok a dalokat vagy mindenki saját maga dolgozik?
„Alapvetően az első dolog, amit megtanultunk, hogy ne próbáljunk meg mindannyian együtt ötletelni a próbateremben, mert az végtelen ideig tart. Kb. tízszer hatékonyabbak vagyunk, ha mindenki otthon, nyugalomban dolgozik, a saját időbeosztásában, az ideális környezetben. Ráadásul a zenekar fele igazi éjjeli bagoly. Weiki és én például vámpírok vagyunk, ahogy Kai is, szóval nálunk az alkotói időszaka este tíztől reggel hatig tart, míg a többiek inkább nappal kreatívak. De persze most csak az ötletgyűjtésről beszélünk, mert az ötleteket később már közösen, zenekarként nézzük át. Összejövünk, és sorra vesszük a töredékeket, refrénötleteket, fél dalokat stb. És ez remekül működik így. A sok ötlet közül kiválasztjuk a legjobbakat, mindenki hozzátesz egy kicsit, aztán aki hozta, az hazaviszi és tovább melózik rajta, amíg kész nem lesz egy demo. Így állt össze végül nagyjából 25 dal. Onnantól már együtt döntöttük el, mi tetszik igazán, és mi kevésbé. Most rengeteg dalunk maradt a végére, és egyik se volt gyenge, mégis ki kellett szórni a felüket. Igazi luxusprobléma.”
És azt hogyan döntitek el, hogy melyik részt ki énekli?
„Legutóbb Michael és én majdnem négy napot ültünk a producer csapatunkkal, agyaltunk, átnéztük a dalszövegeket, hogy ezt kitaláljuk. Elvesztegettük rá rengeteg időt. Most úgy voltunk vele, hogy ez baromi unalmas, nem akarjuk megint ezt csinálni. Szóval Michael is elénekelte az összes dalt, meg én is, aztán lementünk a tengerpartra, és hagytuk, hogy a menedzsment döntsön. Ez sokkal jobb volt így. Mi csak énekeltünk, a többit meg rájuk hagytuk.”
Szóval soha nincs köztetek feszültség abból, hogy mondjuk ugyanazt a refrént mindketten énekelni akarjátok?
„Inkább olyan volt, úgy az énektémák 10%-ánál kb., hogy Michael mondta, hogy az adott rész nem kényelmes neki, nem szeretné, inkább énekeljem én. De fordítva is vannak ilyenek. Például a Universe című dal egyik refrénje olyan, hogy el sem tudom képzelni, hogy én énekeljem, mert abszolút Michael stílusához passzol. Az én hangom sokkal keményebb, sokkal ordítósabb, sokkal rockosabb. Szóval azt mondtam neki: »Michael, ezt neked kell énekelned, mert itt egy tisztább hang kell.« Ha én énekelném, akkor metalosabb lenne, de nem lenne olyan előkelő, mint Michael előadásában. Michael hangjának az eleganciájára van benne szükség. Nem az a cél, hogy 50-50 legyen a felosztás; ha a dal az egyikünk hangját követeli meg, akkor az fogja énekelni. Ha a zenekar jobban szól így, akkor szívesen beáldozom bármelyik dalt. Nincsenek egóproblémák az énektémák felosztásánál. Vannak persze viták, de ezeket mindig ki tudjuk beszélni.”
.
Októberben indul a turné, készülsz már rá?
„Persze, ahogy mindig, próbálom a legjobbat kihozni magamból és egészségesnek maradni. Néha lemegyek a tengerpartra, és ott csinálom a gyakorlatokat. Van egy kis edzőtermem, egy evezőgépem, és itt a medencém is. De be kell valljam, még mindig lusta vagyok, viszont muszáj aktivizálnom magam. Még pár hét, és végre mehetek a próbaterembe én is. Michael és én ugyanis most még ki vagyunk zárva. Nem akarják a többiek, hogy ott legyünk, mert amikor énekelünk, nem tudnak annyira a zenére koncentrálni. Amikor új dalokat kell összepróbálni, jobb, ha az elején nincsenek énekesek a teremben. De augusztus végén már mi is csatlakozunk.”
Nemrég láttam a Running Wildot élőben, Rock ’n’ Rolf pedig azt mondta, számára már egyre nehezebb hatvan felett a koncertezés, ezért tulajdonképpen egyfajta búcsúturnén vannak most. Ti még nem terveztek ilyesmit, ugye?
„Nem, én mindig azt mondom, hogy a színpadon tervezem kilehelni a lelkem. Az idoljaim még mindig színpadon állnak. Ozzy ugyan most búcsút intett (az interjú még Ozzy halála előtt készült), de a Black Sabbathnál sosem tudni, egy másik énekessel még folytathatják. Mind 75 fölött vannak, de még mindig nyomják. Ráadásul, mivel nálunk két énekes van, sokkal könnyebb a dolgunk. Így azért könnyebb túlélni egy kétórás koncertet, mintha mindent egymagadban kell elénekelni.”
Ha már felmerült Ozzy! Tudom, hogy az első zenekarod neve Paranoid volt, szóval gondolom, régóta nagy rajongó vagy. Nézted esetleg a birminghami koncert streamjét?
„Persze. Sajnos személyesen nem volt lehetőségem részt venni rajta, mert túl sokáig vacilláltam. Vártam három napot, és csak ekkor hívtam a menedzsmentet – régebben együtt dolgoztunk az Iron Maiden menedzsmentjével. Ők meg mondták, hogy »Andy, sajnálom, de ezt felejtsd el.« Három óra alatt minden jegy elkelt, mindent eladtak.”
Bár nagyon szeretem a korai Helloween-albumokat, úgy érzem, az utolsó turnén egy kicsit túl nagy hangsúlyt kaptak ezek, és túl kevés dal került be a veled felvett lemezekről. Terveztek ezen változtatni a következő turnén?
„Igen, lesz két-három új Deris-dal, így most egy kicsit jobb lesz az arány. Illetve, ha jól emlékszem, a menetrend szerint a koncert valószínűleg 15 perccel hosszabb is lesz, így lesz lehetőségünk pár ritkábban játszott dalra is. Persze a nagy slágereket muszáj eltolni, hiszen a többség igényét ki kell elégíteni, de ha marad így is idő, akkor be tudunk csempészni pár ritkaságot is. Persze ez függ az adott helyzettől is. Például, előfordult olyan is, hogy úgy éreztem, aznap valami gond van a torkommal, ezért megkértem Michaelt, hogy énekeljen többet. De voltak olyan koncertek is, ahol Michael nem akart annyit énekelni, és sokan panaszkodtak, hogy túl sok Deris-dal szól.
Meg volt három koncertünk, amikor Michael nélkül játszottunk. Az iszonyú kemény volt, mert nekem kellett az összes dalt elénekelnem, ami egyáltalán nem könnyű. Mostanában már hozzászoktam, hogy Michael ott van mellettem, és együtt énekeljük a klasszikusokat, mint mondjuk az Eagle Fly Free. Az ilyen dalok ugyanis alapvetően elég megterhelőek nekem. Meg tudom ezeket is csinálni persze, de nagyon koncentrálnom kell. Én viszont az a srác vagyok, aki nem csak énekelni akar, hanem kontaktust akarok létesíteni a közönséggel is. Nézem az emberek szemét, megérintem őket, jól érzem magam velük. Amint viszont nehéz dalok jönnek, koncentrálnom kell az éneklésre, és ilyenkor eltávolodom a közönségtől, ami azt is eredményezi, hogy nem tudom annyira élvezni a koncertet. Szóval akkor vagyok a legboldogabb, amikor Michael is egészséges és jó formában van.”
Van olyan dal a veled készült lemezekről, amit ezer éve nem játszottatok és szeretnéd újra elővenni?
„Igen, ilyen például a Hey Lord meg a We Burn. Tudod, ilyen régi rockos, húzós témák. Soha nem felejtem el az első brazil koncertünket 1998-ban, amikor a We Burn nyitotta a bulit. Egymásra néztünk, egyszerre félelemmel, örömmel és mindenféle érzéssel a szemünkben, mert a refrénnél már alig hallottuk, amit játszunk. Az emberek olyan hangosan üvöltöttek, hogy nem hallottuk tőle egymást. Azt néztük, Dani mit dobol, hogy tudjuk, hol tartunk a dalban. Soha nem hallottam még ötvenezer embert egyszerre énekelni vagy kiabálni úgy, mint ott. Szóval igen, talán hét-nyolc dalt vissza fogunk hozni, amiket nagyon régen nem játszottunk.”
2000-ben közreműködtél az Ayreon Flight of the Migrator című albumán. Idén szeptemberben Arjen Lucassen néhány koncertet ad az Ayreon 30. születésnapja kapcsán. Felmerült, hogy te is része legyél a dolognak?
„Nem, tutira nem. Sajnos mi akkor pont a turnés próbák közepén tartunk majd, szóval lehetetlen lenne részt vennem benne.”
Három szólóalbumod is megjelent már, de az utolsó ezek közül is több mint tízéves. Tervezel újabbat a jövőben?
„A közeljövőben nem. Szerintem, ha lesz még szólóalbum, akkor az a búcsúlemezem lesz. De remélhetőleg ez még legalább 15 évnyire van.”
Hadd kérdezzek valamit a régi bandádról, a Pink Cream 69-ról! Még mindig nem ástátok el a csatabárdot a többiekkel?
„Ó, dehogynem. A basszusgitáros, Dennis Ward például már hat éve hangmérnökként dolgozik a Helloweennel, a dobos, Kosta Zafiriou pedig vagy húsz éve a menedzsmentben dolgozik.”
Arra nincs esély, hogy újra összeálljatok, akár csak pár koncertre?
„Sajnos ez lehetetlen, mert a Pink Cream gitárosa, Alfred Koffler a betegsége miatt már nem képes játszani: részlegesen lebénult a két legfontosabb ujján. Maximum helyettes gitárossal lehetne színpadra állni, de az már nem lenne ugyanaz, nem látnám értelmét. Szóval a PC 69 reunion nem fog megtörténni.”
–
TARTALOM
–
AMORPHIS 100
ARJEN ANTHONY LUCASSEN 90
BETWEEN THE BURIED AND ME 18
DARK ANGEL 78
DIRTY HONEY 72
HEAVEN SHALL BURN 88
HELLOWEEN 6
HEMELBESTORMER 20
NOTHING MORE 98
OSSIAN 94
PARADISE LOST 10
SWEEPING DEATH 84
THE WARNING 14
VAN 70
VINTERSORG 27
WYTCH HAZEL 66
YNGWIE J. MALMSTEEN 74
+
ÉLŐ FÉM 104
HANGPRÓBA 30
HAVI METAL 5
KONCERTMENÜ 112
SOKKOLÓ KORONGOK / EXTRA 31
ZENÉSZFÜLLEL 24
–
