Kiadó: Reigning Phoenix Music / Írta: Schmidt Péter / 8
Igazán különleges, héttagú új felállást eredményező reuniont hozott a Helloween 2017-ben elstartolt legújabb korszaka, a fedélzeten a visszatért Kai Hansennel és Michael Kiskével, akik a tábor legnagyobb örömére csatlakoztak be Andi Derisék mellé. Ilyen módon nem hogy kettő, de sok dudás lett hirtelen a csárdában, ami azért felvetett bizonyos kérdéseket a mutatvány hosszú távú működőképességét illetően. A világszerte igen sikeres turné és a jól sikerült 2021-es album, majd az azt követő újabb koncertkör után érkeztük el közben 2025-be – és láss csodát, az egység nem bomlott meg, sőt a jelek szerint kreatív fronton sincs megtorpanás, amit a Giants & Monsters című új lemez is bizonyít.
Az előzetes nyilatkozatok alapján egy felszabadultabb, napsugarasabb anyagra lehetett tippelni, és ez nagyjából be is jött, szintén nem búbánatos elődjéhez képest tényleg még egy fokkal derűsebb hangulatú lett összességében a friss nótacsokor. A nyitó Giants On The Run akár a Deris-korszakban is születhetett volna, itt leginkább ő is van a fókuszban, míg a kettes Savior Of The World Kiske jutalomjátéka. Maga a dal pedig igazi melo-Helloween. Az A Little Is A Little Too Much nálam már kevésbé működik, ez már-már popos felhangokat pedzeget, viszont annyira nem átütő, mint pár korábbi hasonló próbálkozásuk. A We Can Be Gods ellenben baromi jó, ez a komplexebb, harapósabb, power metalosan karcos dal nagyon ott van, az album egyik csúcspontja nálam. Utána nekem kicsit leül a dolog a cseppet paneles Into The Sun balladával és az újra csak popmetalos This Is Tokyo-val – nagy baj ezekkel sincs, de ha már slágeresség, akkor tőlük az If I Could Fly az etalon. Az előzetesen már közkinccsé tett Universe (Gravity For Hearts) hallatán viszont újra vigyorognom kell, ez megint azt a fajta összetettebb, epikusabb vonalat hozza, amiben a Helloween mindig is nagyon jó volt. Nyolc perc feletti ez a darab, akárcsak az alapverziót záró Majestic, amire nagyjából ugyanezek állnak. A kettő közé pedig két rövidebb, fogósabb nóta fért még be a Hand Of God és az Under The Moonlight képében. Előbbi egy középtempósabb, bólogatósabb, modernebb hangszerelésű tétel, a verzék alatt torzítatlan témákkal és diszkrét effektekkel – megközelítésében engem a The Dark Ride album világára emlékeztet, ami nálam az egyik fő favorit a zenekartól. Utóbbi darab ehhez képest egy alapjáratosabb, tipikusabb nóta, el lehet hallgatni, kellemes meg minden, de alapműnek semmiképpen sem nevezném. (Lesz aztán még egy Out Of Control című bónuszdal is bizonyos limitált verziókon, ezt azonban nem hallottam.)
.
Azt mondanom sem kell, hogy a két fő arc, Michi és Andi külön-külön és párban énekelve is nagyon jók már megint, tényleg hallatszik, hogy görcsmentesen tudnak együtt dolgozni, és valóban egy hullámhosszon mozognak. Hozzájuk képest – akárcsak legutóbb – Kai vokális téren kevésbé van előtérben, amit én sajnálok kicsit, szívesen hallanám többet is jellegzetes orgánumát. A hangszeres játékra ugyancsak nem lehet panasz (a szólómunka ismét pazar), szépen és természetesen is szól az egész, egyedül a borító fejvakarós kicsit, de lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. Mindent összevetve a 2021-es nagylemezt egy fokkal azért erősebbnek éreztem, de gond igazából ezzel sincs – az pedig ennyi idő után már tényleg teljesen egyértelmű, hogy az aktuális felállásnak végül hosszú távon is bőven van létjogosultsága. Ez mindenképpen örvendetes, csak így tovább.
(A szeptemberi digitális különszámunkban Andi Deris-interjút is olvashatsz!)
