Mire a terembe értem, már játszott Lili Refrain, ez a furcsa küllemű, boszorkaszerű olasz nő, aki egyszer már koncertezett nálunk. Első ízben jártam az új Barba Negrában, ebben a meglehetősen nagy méretű csarnokban. Meglepődtem, milyen sokan voltak jelen – nyilván a Heilung miatt -, úgy tűnik az északi folkzene reprezentánsai, a Wardruna nyomán, egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek nálunk is. Visszatérve Lilire: a különc hölgy egymaga alkotja zenekarát, a színpadon felvonul minden, amire szüksége van egyvelegszerű zenei előadásához. A dob fontos szerepet játszik az alkotási folyamatban. Ritmusait felveszi, ezek képezik az alapot, melyekre építkezik; elektronikát visz fel, de akár gitárt is ragadhat, hogy riffeljen, szólózzon, kedvére tekerje meg a hangszert.
Nehéz lenne meghatározni, Lili Refrain mit is játszik, igazából egyfajta zenei szakács ő, aki sok összetevővel dolgozik, s ebből alakít ki valamilyen rítusszerű műsort, ami úgy is jellemezhető, hogy elektronikus transz-folk sokirányú elágazásokkal. Az utolsó darabja meglepően szép volt: megkapóan énekelt, megkockáztatom, hogy operaszerű stílusban. Méltó itáliai származásához. Jó felvezetés volt a koncert.
Feröer-szigetekről származó előadóhoz ritkán van szerencsénk, a mai est második dalszerző/énekesnője eme gyönyörű északi vidékről érkezett hozzánk. Az Eivør név alatt futó művésznő, mint e zenei régió legjobbjai, a maga képére formálja, egyúttal teszi elevenné az északi népzenét, s gyúr abból egy olyan világot, ami megmutatja, milyen sok arca van az észak-európai népek kultúrájának. Lilihez hasonlóan Eivør is a maga útját járja, azonban az ő zenéje nem olyan eklektikus, mint dél-európai kollégájáé. Eivør, ha lehet így fogalmazni, nem tisztán játssza az északi folkzenét, hanem különböző hatásoknak teret engedve prezentálja azt, ami számára ebből a kincsből leülepszik. Az elektronika és a popos vonalak egyaránt részét képezik a daloknak, melyekben természetesen az ének központi szerephez jut. Eivør egy ütőhangszert is megszólaltatott, amikor az adott tétel megkívánta, a zenei aláfestés nem pusztán „aládolgozás” volt az énekhez, de tény, hogy az énekesnő hangja, előadásmódja volt leginkább meghatározó. Örülök, hogy láthattam élőben, a lemezeit is szívesen hallgatom.
Sok különleges koncertet láttam már életemben, de bizton állíthatom, hogy olyat, amit a Heilung bemutatott, még soha. Nem szokásom koncertfelvételeket nézni, igazából soha nem volt, youtube-videókat is egészen elvétve nézek, és bár tudtam, sejtettem, hallottam róla, hogy a Heilung közössége ad a látványra, ami ezen az estén fogadott, arra nem lehetett felkészülni. Ami konkrétan a zenét illeti, az már évekkel ezelőtt meggyőzött, a Futha albumról írtam is 2019-ben, de a tavalyi Drif különösen ihletettnek bizonyult, a 2022-es év legjobb 20 lemeze közé is feltettem. Újra és újra öröm meghallgatni, ám a teljes Heilung-élményt csak egy élő fellépés tudja megadni. Valójában lehetetlen elmesélni, mi is történt ezen a koncerten – aki nem volt jelen, aligha tudja elképzelni.
Számos zenekar próbálta már látványelemekkel „feldobni” a műsort, a metal egyes vonalaitól sem idegen ez a törekvés, azonban olyan döbbenetes színvonalon, ahogyan ez a dán társaság mindezt megvalósítja estéről estére, még tán senki. Amit a Heilung bemutatott, az jóval több volt, mint koncert, sokkal inkább hasonlított színházi előadásra, de mivel prózával nem nagyon találkozhattunk, ez sem fedi teljes egészében a valóságot. Performansz volt ez, sőt ennél is több: rítus. Mintha a pre-keresztény kor északi népeinek hatalmas ünnepségébe csöppentünk volna, ahol az istenségeknek mutatnak be áldozatot, vagy éppen az általuk közvetített transzcendens valóságok archaikus földi prezentációját mutatták volna be. Tiszteletadás volt ez az ősi, egyben örök erők előtt, ahol egyetlen nagy forrongásban egyesülnek azok a valóságok, amelyek a földi életet alakítják. Ezeket idézte meg e kivételes együttes. Ha jól számoltam, tizenhét ember volt a színpadon, férfiak, nők vegyesen, akik az adott rituális kompozíciónak megfelelően játszották szerepüket; táncoltak, kántáltak, húzták zeneszerszámaikat, püfölték dobjaikat, mozogtak ezeréves ritmusokra, rendeződtek formákba. A testfestések, maszkok, álarcok, ruházatok, színpadi díszletek mind-mind e rendkívül látványos, túlzás nélkül pazar szertartást hivatottak minél autentikusabbá tenni.
A Heilung mint zenekar rendelkezik néhány központi alakkal, a többi színpadon lévő ember a koncertfelállás része volt. Neveket nem írnék, de a félig lefátyolozott női szereplő éneke, valamint a férfikarakter voltak a produkció legfontosabb elemei, a többiek nem ritkán köréjük rendeződtek. Minden kompozícióval egy-egy szertartást mutattak be a dánok, ahol zeneszó, tánc, mozgások kavalkádja összegződött egy szinte összművészeti koreográfiában. A produkció összeállításakor nem állítottak korlátokat maguk köré a részvevők; az egyik tételben nagy kört alkotva mindenki félmeztelenül táncolt valamiféle önkívület állapotot imitálva – vagy akár meg is élve -, beleértve a nőket is, akik fedetlen keblekkel mutatkoztak. Ilyet sem látni minden nap.
Pazar vizuális orgiaként is jellemezhető a Heilung műsora, amely, mint fentebb említettem, több volt mint koncert: színi előadás és rítus tanúi lehettünk. Nem könnyen feledhető élmény.
— szöveg: Milán Péter
— fotó: Kovács Lili
