Kiadó: Frontiers Records / Írta: Schmidt Péter / 8
Kilenc hosszú évnek kellett eltelnie a 2016-os Resonate megjelenése óta ahhoz, hogy a legendás énekes/basszusgitáros/dalszerző/szövegíró (és okleveles túlélőművész) Glenn Hughes újra szólólemezzel álljon elő. Nem mintha az eltelt idő alatt a lábát lógázta volna tétlenül, hiszen két album és némi turnézás erejéig megfordult a The Dead Daisies soraiban, Deep Purple emlékműsorral koncertezett (nálunk is), és a Black Country Communion oszlopos tagjaként szintúgy tevékeny volt. Legutóbb pedig Robbie Williams egy dalában működött közre, ráadásul Tony Iommival egyetemben, aminek azért – lássuk be – van némi hírértéke. Nem mellesleg Glenn a friss szólólemezt mint utolsó hard rock anyagát promotálja – hogy tényleg az lesz-e, arra persze majd több éves távlatban kaphatunk csak választ. Kivárjuk, meglátjuk.
Irányultságát, a dalok jellegét és felépítését tekintve egyértelműen kijelenthető, hogy a Chosen közvetlen elődjének szerves és logikus folytatása. Ez már csak azért sem csoda, mert a főhős első számú partnere ezúttal is Søren Andersen gitáros volt, aki egyúttal a produceri teendőket is ellátta. A bőgőtémákat értelemszerűen Hughes játszotta fel, míg billentyűsként Bob Fridzema, dobosként pedig Ash Sheeran működtek közre. Ahogy kilenc éve, úgy most is egészen direkt, lecsupaszított hangzású, groove orientált nóták születtek – eléggé más megközelítés ez tehát, mint amit akár teszem azt az MK III/MK IV korszakos Deep Purple-lemezeken, akár jó néhány más korábbi Hughes-szólóanyagon hallhattunk.
Azon túlmenően, hogy Glenn hangja és stílusa most is ellenszélben kilométerekről felismerhető, túlzottan nincsenek megcifrázva az énektémák, a zenei alapokkal együtt inkább amolyan „a kevesebb néha több” hozzáállás jellemzi a szerzeményeket. A szövegek révén most is elég mély betekintést nyerhetünk a főhős lelkivilágába, különös tekintettel a zenéléshez, dalszerzéshez való viszonyulására („music is the healer!”), és gondolataira az élet, mint ajándék percről percre való, jelen idejű megéléséről. Vannak megfontolandó sorok a dalszövegekben, az egyszer biztos.
Funkos gyökereit persze azért most sem tudta teljesen figyelmen kívül hagyni Hughes mester: ha nem is sok helyütt, de pár alkalommal hallhatunk ilyen irányba mutató, csípős gitárszösszeneteket. Ezek azonban inkább csak amolyan fűszer jelleggel fordulnak elő, a fő csapásirány egyértelműen az egyenes vonalvezetésű, direkt hard rock. Az albumon a basszusgitár gyakorlatilag a gitárhoz hasonló súllyal szólal meg, Glenn kezében bizony tiszteletet parancsoló erővel röfög a hangszer. Itt jegyzem meg, hogy bár többnyire énekesi kvalitásai miatt szokás emlegetni őt, basszerosként is a felső ligába tartozik. A billentyűknek itt inkább csak amolyan alapozó, színező szerepük van, mint ahogy a dobjáték is egyszerű és nyers, cicomamentes.
A tíz dal egyébként teljesen jól működik, ami élőben minden bizonnyal még jobban átjön majd, tekintettel arra, hogy ez a földközelibb megközelítés kifejezetten koncertekre való. Ismét minőségi, önazonos lemezt készített tehát a Rock Hangja – az már inkább ízlés dolga, hogy nekem a részletgazdagabb, belemerülősebb albumai (pl. Addiction, Soul Mover) jönnek be jobban.
